Pálfy Gyula
Monk
Epizódok Amerikáról egy nyomozó szemével

Adrian Monk, a megözvegyült exrendőr tucatnyi ismert és számos egyedi fóbia birtokosa. Többek közt fél a tejtől és a széltől, retteg a liftektől és a bohócoktól is. Kényszeresen és mindig takarít, egészségügyi okból pedig nem fog kezet senkivel. Viszont aligha együttérzésből nézi kitartóan tévénézők hada a róla szóló többszörös Emmy- és Golden Globe-díjas sorozatot - majd ötven országban.

A tévésorozatok ma mindenekelőtt szórakoztatni akarnak. A túltelített piacon csak az egészen különleges ötlet és a parádés szereposztás vegyítésével remélhető figyelem. S talán siker is, ha a felépített projekt több részen át egyedi tud maradni.
A Monk - Flúgos nyomozó epizódjaiban mindezt megkapjuk. A sorozatból hat évad (92 rész) készült 2002 óta, s az igényes - sokszor nagyfilmminőségű - párbeszédek, a finom jellem- és helyzetkomikum nem látszik kifulladni. A címszereplő Tony Shalhoub (Háda János nagyszerű szinkronján) sajátos kéz- és testmozdulatai, „Van egy kis gond…” - kezdetű szorongásos mondatai védjeggyé váltak, kiszólásait rajongói klubokban listázzák. Az 55 éves, többgyermekes színész játszott többek közt a Kémkölykökben, a Men in Black 2.-ben és Coenék két filmjében is, ám - mai népszerűségéhez képest - ezekben mintha ott se lett volna. „Etnikai külsőm miatt érzékenyebb vagyok másokra az amerikaiaktól a zsidókig és a pakisztániaiakig” - vallja a libanoni szülőktől már Amerikában született Shalhoub, akinek apja tízévesen menekült az Államokba. Talán arra utal, hogy Monk előtt miért játszott sokszor közel-keleti és zsidó karaktereket - meg persze rossz fiúkat is.

Odakint dzsungel van

Adrian Monk személyisége, egyedi nyomozati módszerei nem előzmény nélküliek. Előbbi kissé Dustin Hoffman mozgását idézi az Esőemberből - utóbbi Columbo hadnagynak, a tett helyszínén „még valamit” meglátó aprólékos nyomolvasataira emlékeztet.
Nem is annyira a bűnügy a lényeg, hanem ahogyan Monk erre reagál. „Balesetet szenvedtem, kilenc ujjam tört el” - sóhajtja valaki. „Az csaknem tíz”- válaszol Monk őszintén sajnálkozva, hogy megint sérült a kerek számok világa. Első körben tehát mulatunk. Az ultrafóbiás, ám zseniális elme steril honából (egy hajszál nincs a földön) kilép a valóságba, hogy tanácsadóként segítse a nehéz ügyekben elakadó San Fransiscó-i rendőrséget. Viszi persze az adott részben szerephez jutó fóbiáját, seregnyi törlőkendőt váratlan kézfogások esetére és asszisztensét, aki órabérben, s ha kell bébicsőszként óvja őt a stresszhelyzetektől. Azokból pedig akad elég: tömeg az utcán, gyerekek, fogorvosok és szagok közelsége. Meg az egész aszimmetrikus világ ferdén álló képekkel, páratlan számú fánkokkal - melyek ügyeit mind helyre kell igazítani. Krimibe oltott vígjátéknak nézzük a flúgos nyomozó kalandjait, ám rendre beúszik a dráma is. Monk régen rendőr volt, felesége, az újságíró Trudy haláláig, aki bérgyilkos áldozata lett.
A megbízót eddig nem sikerült megtalálni, bár néha feltűnik egy reményt keltő nyom. Az autóbomba viszont Monk már-már normalitásba kanyarodó életének is véget vetett. Valójában ez a legerősebb függősége; jobbik-szebbik fele (szavaival:
a nem érdemelt ajándék) elvesztésének nem múló fájdalma. „Ez vagyok én” - mondja, és elzárja
a haldokló bérgyilkos ágyánál a morfiumadagolót. „És ez Trudy…” - teszi hozzá mégis megnyitva
a csapot. E bús érzelmesség fontos hatáselem a sorozatban, és Monk önkéntes száműzetésének - amire az Emmy-díjas főcímzene (It’s Jungle Out There) is utal - a fő oka.

Nem kommunizmus - community

Monk mégsem magányos hős: toleráns kapcsolati hálóban mozog. Nálunk simán kerülendő bolond lenne, itt idegesítő bogarai ellenére egy csapat része. Közös dolgaik vannak, védik egymást, miközben szelíd iróniával fedik el a másik hibáit és gyengeségeit. A nekünk szólamszerű nyitott társadalom érhető itt tetten, ahol például a súlyos testi vagy szellemi fogyatékkal élőt sem rejtik feltétlenül intézmények mélyére, hanem bevonják a nyilvános közösségbe, s közben nem bámulják viszolyogva. (Az Emberi történetek c. dokumentumsorozat egy másik csatornán megindító példákat mutat erre.)
Monk egykori főnöke, Stottlemeyer százados a szűkebb kör feje. Férfias, bár néha indulatos jellem, eredeti WASP (fehér, angolszász, protestáns) típus. Tiszteli, sőt a maga módján szereti Monkot. Hosszútűrését inkább az igen trendi és fafejű Disher hadnagy (sok néző pártfogoltja) teszi próbára, aki a fogyasztói társadalom bábujaként minden reklámozók álma. Okoskodásaiba rendre belezavarodik a nézők nagy örömére, mert így kínosan vicces. Bár megsértődik, ha ezért gúny éri. Nem hiányozhat az amerikai film szokott kelléke, a pszichiáter sem. Dr. Kroger, Monk lelkének mankója, akinek vélt kegyeiért Adrian a hasonló tünetekkel kezelt Harolddal komikus, ám véresen komoly párbajokat vív. Céljuk a doktor kisajátítása a „Ki tud többet Dr. Krogerről?” versengésben - maga a díj bosszúságára.
A sorozat módszeresen térképezi fel az amerikai társadalmat. Találkozunk nagymenőkkel (médiasztár, űrhajós, politikus, rockzenész), akik a siker-hatalom-pénz trióval szédítik - csak átmenetileg! - a Monk-kör egyes tagjait. Monkot ez nem kísérti: ő a hétköznapok világába épülne be. Számunkra, egyelőre vízumkötelesként, épp ez a legérdekesebb: a boltok és irodák, a családok és az ünnepek légköre. Mert itt lelhető fel egy nagy nemzet valódi arculata.
A humor, a krimi és a melodráma ügyes keveréke mellett a sorozat sikerét az erkölcsileg sarkosan konzervatív Monk jelleme hozza. Megindító, ahogy a magányából kitörni akaró lélek pici időre ugyan, de képes leküzdeni fóbiáit és felülírni legmakacsabb mániáit is. A gördülékeny és szórakoztató tanmese - mely még nem csúszik át nyögvenyelős pol-korrektségbe - a kiszolgáltatottak iránti empátiáról szól valójában. Meg az egymás iránti felelősségről, ami sosem működött az éppen ezt erőszakoló államkísérletekben, - csak szabad országokban.