Szobota Zoltán
Európában a vallás inkább röghöz köt
– mondja Tamás Pál szociológus, egyetemi tanár

Léteznek-e hazánkban olyan kutatások, amelyek az egyes felekezetek közötti mozgásokat, a hívők más egyházakhoz történő „átigazolásait” tanulmányozzák?
- Egyelőre nincsenek ilyenek, és ennek egyik oka az, hogy Európában, így nálunk sem jellemzőek azok az amerikai típusú „vándorlások”, amelyek néhány év alatt átrendezik egy ország vallási térképét. Az amerikai egyházak zöme Európában nem tömegegyház, ezért nem is tudna olyan szabadpiaci jellegű mozgás kialakulni közöttük, mint a tengerentúlon. És ismereteim szerint az Egyesült Államokban is elsősorban a fekete közösségekben, valamint az ázsiai bevándorlók között gyakori, hogy korábbi vallásukat feladva csatlakoznak valamelyik főáramú amerikai egyházhoz. Sok fekete közéleti vezető önéletrajzában látjuk, hogy pályája egy bizonyos szakaszában iszlámhívő volt. És az, hogy ez már csak múlt idő, arrafelé senkit nem ejt zavarba.

Miért merevek ezek a felekezeti határok Európában?
- Mert az emberek nagy része tradicionális egyházközségekbe születik bele, és úgy tanítják, hogy a kereszteléstől a temetésig hűséggel tartozik szülei felekezetének. A hagyományos egyházaknál éppen ezért nagy jelentősége van a regisztrációnak, hiszen azzal tudják igazolni a taglétszámot. Az emberek döntő többsége azonban hazánkban sem tartozik egyik egyházhoz se, még akkor sem, ha a népszámláláskor ilyennek vagy olyannak vallotta magát. Statisztikailag egyelőre még az sem kimutatható, hogy hányan lesznek buddhisták vagy iszlámhívők Magyarországon, de ha egyszer majd foglalkozunk a kérdéssel, akkor szerintem inkább a hagyományos egyházak és a neoprotestáns felekezetek közötti mozgások érdemelnének figyelmet.
Ha nem az amerikai modell érvényesül az unióban, akkor mik a főbb áramlatok vallásközi téren?
- A neoprotestáns egyházak kelet- és közép-európai térhódítása még nem érte el Nyugat-Európát, és láthatóan a hagyományos egyházaknak sem az „átjelentkezések” miatt fáj a fejük, hanem a szekularizáció miatt. Nem tudnak mit kezdeni közösségeik tömeges elnéptelenedésével.
Ahol élénk mozgást látni, az az iszlám. Franciaországban például a bevándorló afrikaiak között zajlik iszlám térítés, de az őshonos franciák még véletlenül sem arabosodnak el.
Részt vettem egy olyan konferencián Párizsban, amelyet iszlám vezetőknek tartottak arról, hogyan kell visszatéríteni az Európában eltévedt híveiket. Azt tapasztaltam, hogy miközben a tradicionális keresztény egyházak „reszketnek” tőlük, ők is azt élik át, hogy a világnak ezen a részén nem működik a hagyományos, keleti típusú hierarchikus család. Pedig tudják, hogy a diaszpórában végső soron csak ez képes kulturális mintákat átörökíteni és egybetartani a közösségeket. Az iszlám országokból bevándoroltak második generációja viszont - bár nem lép ki etnikai közegéből - már nem az imaszőnyegen akar esténként térdelni, hanem inkább egy arab kocsmában akar lógni a haverokkal.
És a kelet-európaiak nyugatabbra vándorolva sem lépik át vallási tradícióikat?
- Sokkal könnyebben, mintha otthon maradtak volna. Nemrég beszéltem egy ír katolikus szerzetessel, aki egy vidéki egyetemen tanít teológiát. Elmondta, hogy náluk már nem a hitehagyott írek visszacsalogatásáról szól az evangelizáció, hanem a nagy tömegekben bevándorló lengyelek és ukránok megnyeréséről. A náluk katolizáló kelet-európaiak olyan közös platformra kerülnek ezáltal, ami szülőhazájukban elképzelhetetlen lett volna. Gondoljon csak bele, mekkora merítést jelenthet az újabb sok százezer vendégmunkás Nyugat-Európában!
Milyen folyamatokat generálhat a vallások közötti szabad átjárás egy társadalomban?
- Önmagában nem dönthető el, hogy ez adott helyen előny-e vagy inkább hátrány. Egy olyan mozgékony, nyitott, vándorló, multietnikus társadalomban, mint az amerikai, a hitbéli közösségváltás is természetes. Míg a konzervatív, hagyománytisztelő, lassan változó európai társadalmakban, ahol az egyházakhoz tartozók jelentős része - finoman szólva is - erősen letelepedett életformát folytat, a tömegméretű felekezetközi mozgást a bomlás és a széthullás jeleként értékelné a többség. Pedig ott, ahol ez a folyamat be tud indulni, fontos kulturális indikátora lehetne a társadalomnak.