Hetek XII. évfolyam, 8. szám, 2008. február 22.

Budapesttől kétezer kilométer Moszkva, még nyolcszáz, és Uljanovszkban vagyok a Volga-parton. A legtöbb ember mint Lenin szülőhelyét ismeri a várost, amelyet az ősi Szimbirszkről neveztek át a kommunista vezér tiszteletére. Moszkvával, Szentpétervárral és persze Budapesttel ellentétben a várost vastag hótakaró borítja, amelyen itt-ott magyarok lábnyomaira bukkanok.

A Balaton Áruházra Zaszvijazzse kerületben találok rá, amelyet a Volgától pár kilométerre, a vele ellentétes irányba áramló Szvijaga folyóról neveztek el. A 1970-es években magyar kezek magyar alapanyagokból építették az Oroszországban addig ismeretlen héjszerkezetes technológiával. Az új épületben először rádió- és tévészerviz működött, áruház csak a posztszovjet időkben.
A rádió- és tévészerviz a fogyasztói magatartás térhódításával hanyatlásnak indult, míg az autószervizek soha nem látott burjánzásnak indultak. Az üzemben tartott autók száma évről évre nő, még a - moszkvai és pétervári mércével mért - nem túl gazdag Uljanovszkban is. A dinamikusan növekvő autóállomány ellenére a várost borító hó jórészt tiszta.

A tiszta orosz tél látványa lelkesítően hat, ugyanúgy, mint a véletlen magyar vonatkozású találkozások.
- A feleségem a két lányommal Magyarországon él - meséli Szergej, az apósom, Rosztyiszlav Trofimovics garázsszomszédja, meghallva, hogy az imént érkeztem Budapestről. Mellesleg autójavítással foglalkozik, és épp most jön a Balaton Áruházból néhány Magyarországról származó alkatrészszel a kezében. A garázsok közötti út amúgy a tetőkig be van havazva.
- Alla, a feleségem az 1990-es évek elején kezdett különböző árukkal kereskedni Budapesten. Úgy megtetszett neki a város, hogy végül a gyerekekkel együtt letelepedett. A fiam három évvel ezelőtt visszatért, de Alla a lányokkal továbbra is Magyarországon él. Magam is megfordultam ott néhányszor, voltam Hévízen és a Balatonon is. Igaz, télen, így a Balaton be volt fagyva.

Ugyanazon a napon Rosztyiszlav Trofimoviccsal a városközpontban jártunk. A megyei közigazgatási hivatal előtt a hó hatalmas kupacokban áll, az oszlopra emelt Lenin-szobor épp hogy látszik. De nem Lenin kedvéért jöttünk ide.
Pár száz méterrel arrébb a Volga partján egy obeliszk őrzi az internacionalista ezred harcosainak emlékét. 1918 szeptemberében az internacionalista ezred a Volgán átnyúló vasúti hidat védelmezte, amely a mai napig az egyetlen üzemelő híd Uljanovszkban. A rendelkezésre álló adatok szerint a Varga András Gyula által vezetett internacionalista ezred magyarokból és több más nemzetiségű, a történelmi Magyarországról származó harcosból állt.
A világ elképesztően kicsiny. Alekszandr Belenykij barátom Budapesten élő rendező felesége, Nelli, Varga András Gyula vér szerinti lánya.
1918 szeptemberében a hídért folyó csatában Varga súlyosan megsérült, sok magyar harcos elesett. Néhány magyar név fellelhető a gránittáblákon: Rabuk Mihály, Husztics János, Horvát István, s.í.t.
A városuk történelmét ismerő uljanovszkiak tisztában vannak vele, itt vörös magyarok nyugszanak, s bár a kommunizmus rég összeomlott, senkit sem zavarnak ezek az emlékek. Figyelemreméltóan nyugodt hozzáállás a saját és a közös, orosz-magyar történelemhez.

Amúgy a helytörténeti múzeum magyarok szerepvállalását taglaló kiállítását felső utasításra lebontották. A múzeum főraktárnoka, Tatyjana Zagorodnyikova kérésemre átkutatta a raktárat, de a korábban kiállított tárgyakat nem találta meg. Amikor szóba hoztam magyar vonatkozású találkozásaimat Uljanovszkban, teljes természetességgel jegyezte meg: „Az egyik osztálytársam szintén Magyarországon él. Férjhez ment egy itt tanuló magyarhoz, és elutazott.”
A szovjet időkben Uljanovszkban a magyar ember „megszokott jelenség” volt. Az itt található katonai főiskolákon és polgári pilótaképző intézetekben tanuló magyarok nem kevés menyasszonyt vittek haza Lenin szülőföldjéről.

A polgárháború után nem minden magyar internacionalista tért haza. Némelyek a környéken telepedtek le, de sokan költöztek Moszkvába, Szentpétervárra vagy Szibéria nagyobb városaiba. Néhány kilométerre Uljanovszktól, Jazikovo településen 1994-ig élt Burai József. Lánya és unokája birtokában levő dokumentumok szerint 1894-ben született Debrecenben. Részt vett a Szimbirszk Volga-hídjáért folytatott csatákban, de már 1918-ban leszerelt a Vörös Hadseregből. Három évvel később költözött Jazikovóba, keresztnevét Oszipra, családnevét - felesége nyomán - Lonyinra változtatta. Valószínűleg ez a névcsere mentette meg az 1930-as évek represszióitól.
A sztálini éra letüntével Burai-
Lonyin magyar származását már nem titkolta, a budapesti városi tanács elnöke, Somogyi Sándor levelére önéletrajzán túl az alábbiakat válaszolta: „Munkámért cserébe a szovjet kormány mindennel ellátott, ami az élethez szükséges. Tapasztalom a helyi vezetők és a falumbeli emberek tiszteletét és megbecsülését.”
A járási lap egyik 1987-es példánya beszámol arról, hogy a polgárháború veteránját, Oszip Lonyint Magyarországról érkezett mesteremberek látogatták meg. A beszélgetésben felajánlották neki a hazatérést, amit az öreg harcos visszautasított, mondván, aligha találna élve valakit rokonai közül.
A nagy orosz telek közepette Burai József - Oszip Lonyin - százéves kort ért meg. Büszkesége a gondozott kertje volt, bár élete végéig sajnálta, hogy sehogy sem sikerült szőlőt termesztenie, mint Debrecen határában.

A következő napon Uljanovszk központi könyvesboltjában teljesen váratlanul egy helyben, 2007-ben kiadott magyar-orosz, orosz-magyar szótárra bukkantam. Semmi ilyesmit nem láttam se Moszkvában, se Szentpétervárott.

Fagyos-havas estén indul a vonatom vissza Moszkvába. A kupéban összejött emberek érdeklődők és közlékenyek. Egyik útitársam, Tatyjana, aki hosszú éveken át idegenvezetőként tevékenykedett, nem egyszer vitt csoportot Budapestre. Férjével Szolnokon is élt néhány évet, ahol férje a helyi szovjet laktanyában nőgyógyászként tevékenykedett. Férje privát praxisában magyar pácienseket is fogadott, akik közül néhányan most Uljanovszkba járnak hozzá kezelésre.
Tatyjana újabb meglepetéssel szolgál: megnevezi egyik kollégájának a lányát, aki Debrecenben él.
- Tudja, én jól ismerem az ön kollégájának a lányát - válaszolom legnagyobb megdöbbenésére -, ő a feleségem egyik közeli barátnője. Uljanovszkban is nagy barátnők voltak, most Magyarországon barátkoznak.