Rokob Tibor
Makacs és kitartó
Agyvérzéssel született – programozó matematikus lett

Vincze Zoltán ma már érzelmek nélkül mesél arról, hogy a születésekor történt orvosi műhiba folytán maradandó idegrendszeri sérüléseket szenvedett. A huszonnyolc éves szegedi fiú nyakára akkor rátekeredett a köldökzsinór, s világra jötte után azonnal agyvérzést kapott. Azt mondja, úgy kellett kitolni, kifeszíteni édesanyja méhéből. Önálló életének első pillanataiban némán várta sorsát, még csak fel sem sírt. A szülők azzal a tudattal vitték haza gyermeküket, hogy biztos tolókocsi vár majd rá, de egy pillanatig sem adták fel. A sok otthoni egyéni fejlesztésnek és gyógytornának meg is lett az eredménye. Bár a sérüléseket ma is észrevenni Zoli beszédén és mozgásán, barátai, ismerősei már rég nem a fogyatékossággal élő, mozgáskorlátozott embert látják benne.

Vincze Zoltán
Fotó: R. T.

Bár jó néhány sorstársa életútját megismerte, ő maga sosem élte meg személyes tragédiaként, ami vele történt. A két éve Budapestre költözött fiú húga Kaposvárott, csupán tizenhárom éves öccse még mindig az ötven éven felüli szülőkkel él együtt Szegeden. Zoli nehezen szakított szülővárosával. Mai kispesti otthonát is egykori gyerekkori barátaival együtt bérli. A lakásban élő fiatalok társuk tulajdonságai közül leginkább makacsságát és kitartását emelik ki. Ám e két jellemvonás legtöbbször segítette, előrevitte a könnyűnek semmiképp sem mondható életének állomásain.
Zoli nem most jött föl először a fővárosba. A Mexikói úti Mozgásjavító Általános Iskola és Diákotthon bentlakásos növendékeként itt járta ki a nyolc osztályt. A patinás iskola folyosóján most is ott díszeleg 1995-ös tablóképe. Az iskola elvégzése után - egy matematikaversenynek köszönhetően - ugyan felvették volna egy fővárosi gimnáziumba, de ő visszavágyott Szegedre. Ott azonban kilenc középiskolát is végig kellett járnia, amíg eljutott egy olyan integrált oktatást nyújtó gimnáziumba, ahol végül gond nélkül befogadták.
Bár szorgalma és küzdeni tudása már az általános iskolai tanárainak feltűnt, a tanulás mégsem ment könynyen. Nehezen érthető beszéde, enyhén bicegő járása, valamint a finommotorikus mozgások összehangolatlansága mellett nehézséget jelentett az órán elhangzottak leírása is. A nagyon fárasztó, egyre görcsösebb, gyakorlatilag olvashatatlan kézírását a gimnáziumban egy sajátos módszer, az indigózás váltotta fel. A jegyzetelést egy-egy osztálytársa segítségével oldotta meg. A magával hordott indigók közül mindig került egy valamelyikük füzete alá. Már csak egy A/4-es lap kellett az indigó alá, és készen is volt a jegyzet.
A középiskola után egy szakértői bizottság hozzájárulásával a JATE programozó matematikus szakára nyert felvételt, amit sikerrel el is végzett. De már az egyetemi évek alatt vállalkozóként kezdett el dolgozni. Bár indigózás még az egyetemen is előfordult, ám az oktatók által leadott anyagokat ott legtöbbször már elektronikus formában kapta meg. Zoli szegedi vállalkozása egyre nehezebben ment. Egyre inkább túlvállalta magát. Adósságokat halmozott fel, amiket a mai napig törlesztenie kell.
Az egykori alma mater igazgatója, Nádas Pál ekkor ajánlotta fel neki, hogy jöjjön vissza a fővárosba, s legyen az intézmény rendszergazdája. Az igazgató jól ismerte Zoli munkáját, hiszen a Magyar Paralimpiai Bizottság elnökeként évek óta együtt dolgozott egykori diákjával, aki már több, mint hat-hét éve gondozta a szervezet honlapját. Zoli néhány nap alatt döntött, s bár végleg nem adta fel, hogy egyszer ismét a magánszférában dolgozzon, egyelőre nagyon jól érzi magát az iskolában. Személye példaértékű az itt tanuló fiatalok számára. Nemegyszer hallani közöttük, hogy: „Én is olyan akarok lenni, mint a Zoli bácsi!”
A mozgássérültek számára - a kemény piaci törvények miatt - egyre nehezebb munkához jutni. Így a mindig mosolygó fiút kollégái is megbecsülik. Példája messzebb mutat saját sorsánál. Szavai szerint sosem ad föl semmit. Ha az ajtón nem sikerül bejutnia, akkor az ablakon próbálkozik. Ha valamibe belekezd, akkor azt végig is csinálja. A külső szemlélő számára Zoli sérülésére csupán furcsa járása és beszéde utal, de miután remek humora van, jól fejezi ki magát, és szembeötlő iskolázottsága, számára - sokakkal ellentétben - mindenképpen jól sikerült az integrálódás.
Zoli a vele történteket figyelembe sem véve éli életét. Bár gyermekeket nem szállíthat, autót minden gond nélkül vezet. Évekkel ezelőtt még sofőrként is dolgozott. Nem áll messze tőle a motorozás sem, bár nemrégiben csúnyán összetörte magát. Ezután még szüleinek is csak annyit mert mondani, hogy könnyelműen felült egy biciklire. Újabban a hegymászásba (!) szeretett bele. Pedig mozgáskoordinációs problémái miatt a legideálisabb körülmények között is képes hatalmasakat esni. „Állandóan esek-kelek” - ahogy ő mondja. Legutóbb például, amikor beállt az udvaron focizó gyerekek közé, egy fogát vesztette el.
A külső szemlélő számára jól látható darabos járása, nehezen érthető beszéde Zolit már nem zavarja. Jobban szenved azoktól a problémáktól, amelyek a kívülálló számára nem vagy csak alig láthatók. Ujjai legvégében például nem megfelelő a vérkeringés, így ott alig fejlődik, szinte elsatnyul a köröm. De ennél sokkal nagyobb gondot okoz a ma is létező diszlexiája. Olvasni még mindig nagyobb feladat számára, mint megírni egy program algoritmusát. A kézírással ellentétben a klaviatúra használata már nem jelent számára problémát.
Nádas Pál szerint kétségtelen, hogy Zoli sérülései nem olyan súlyosak, viszont annál több van belőlük. Az igazgató szavai szerint a fiú talán jobban járna, ha nem egyedül dolgozna. Ha nem úgy forrasztana például, hogy előtte - sérüléséből adódóan - mindkét kezét ki kell támasztania. Enélkül biztosan jobban, gyorsabban tudna dolgozni. Valakivel együtt tökéletesebb lenne a munkavégzés, de Zoli makacs és kitartó, így kell őt elfogadni. Az sem elhanyagolható azonban, hogy az olyan program kifejlesztésében, amely akár csupáncsak egy itt élő gyerek számára is segítséget jelenthet, megszállottként dolgozik.
Zoli családja születése óta folyamatosan mögötte áll. Nyáron kicsit elengedte magát, hónapokig az uszoda közelében sem járt. Pedig a számára szinte kötelező úszás, és a személyre szabott torna hiányát azonnal meg szokta érezni. Tisztában van önmagával. „Sok minden fejleszthető, de csodák azért nincsenek!” - mondja. Állapotát röviden így foglalja össze: „Ha egy ember betegnek érzi magát, akkor beteg is lesz, ha az ember beteg, és egészségesnek érzi magát, akkor egészséges is lesz. Egy egészségesnek mondott ember is küzd annyi problémával, sok esetben, mint én. Nem mondanám, hogy nincsenek problémáim, de azt se mondanám, hogy sokkal több problémám van, mint bármely más embernek.”