Szorgos fordítók az elmúlt századokban a világ szinte valamennyi nyelvére
lefordították már a Bibliát, így mi sem természetesebb, hogy azt magyarul is
olvashatjuk. Nem árt tudnunk azonban, hogy az ószövetségi Szentírás eredetileg
héberül és arámiul, az Újszövetség pedig görögül íródott, így ha egy-egy igevers
pontos jelentésére vagyunk kíváncsiak, ezekben a nyelvekben kell kutakodnunk
utána.
A zsidó hagyomány szerint a héber a teremtés, illetve az emberiség közös
nyelve volt a bábeli toronyépítés előtti időszakban. Ezt ugyan igazolni nem
tudjuk, mindenesetre a zsidók mindmáig lasón hakkódesnek, vagyis szent nyelvnek
tartják a hébert, ami olyan tartalmak kifejezésére is alkalmas, amelyre más
nyelv csak korlátozottan vagy sehogy. Itt van mindjárt az Isten nevét jelentő
négybetűs szó, a JHVH (a héber ábécé szerint jod-hé-váv-hé), amelyet olyannyira
szentnek tartanak, hogy ki sem ejtik, s helyette mindig az Adonáj (Úr) szót
olvassák a héber Szentírásban. A négybetűs istennév eredeti, helyes kiejtését
így nem is tudjuk, csak találgatások vannak róla (például, hogy csupa
magánhangzóként ejtették, valahogy így: „iáúá”, de ez egyáltalán nem biztos). Az
istennév jelentésére vonatkozóan Mózesnél találunk egy utalást. Amikor a próféta
megkérdezte az égő csipkebokorban megjelenő Istentől, hogy mit is mondjon az
Egyiptomban tartózkodó zsidóknak: mi a neve annak az Istennek, aki őt elküldi
hozzájuk, ezt a választ kapta: „VAGYOK AKI VAGYOK. És mondta: Így szólj az
Izráel fiaihoz: A VAGYOK küldött engem tihozzátok. És ismét mondta Isten
Mózesnek: Így szólj az Izráel fiaihoz: Az Úr, a ti atyáitoknak Istene,
Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene küldött engem tihozzátok.
Ez az én nevem mindörökké és ez az én emlékezetem nemzetségről nemzetségre”
(2Móz 3:14-15, Károli Gáspár fordítása). Mit is jelent tehát az istennév? A
héber „lenni” (hájá) létigének különböző változataival találkozunk ebben a
magyarázatban, vagyis körülbelül olyasmit jelent a JHVH, hogy „Ő az, Aki volt,
van és lesz”, „Ő az, Aki az örökké létező”. Azt hiszem, aligha van olyan nyelv a
világon, amely mindössze négy betűvel ezt az örökkévalóságra rámutató jelentést
hordozná.
Az Ószövetségnek van egy másik nyelve is, amit használ a szent könyvek
rögzítésére, ez pedig az arámi nyelv. Az arámi a babilóni fogság alatti
időszakban a Közel-Keletnek egyfajta közvetítő nyelve volt, nagyjából hasonló
szerepet töltött be, mint ma az angol vagy a diplomáciai nyelvben a francia. A
zsidók a babilóni fogság idején beszélt nyelvként átvették az arámit. Miután
Júda és Benjámin törzse visszatért a fogságból, nagyrészt ezt a közvetítő
nyelvet használta hazájában is. Az Ószövetség két könyve: Dániel és Ezsdrás
tartalmaz hosszabb részeket, több fejezetet arámi nyelven - a héber mellett. Mi
lehet ennek az oka? Valószínűleg ez azzal magyarázható, hogy az arámi nyelven
írott részek a nem zsidó nemzetek számára is fontos kijelentéseket (pl. a
világbirodalmak egymásutániságáról szóló látást) tartalmaznak.
Jézus korában a görög nyelv széles körű elterjedése ellenére a vallásilag
elkülönülő és farizeusok által uralt Júdeában, illetve fővárosában,
Jeruzsálemben, valamint a túlnyomórészt zsidók által lakott Galileában is az
arámi volt a beszélt köznyelv. Hogy Jézus mennyire élt az arámi nyelv adta
lehetőségekkel, ezt kifejezi a Márk evangéliuma 14. részében ránk maradt
példázat is, mely egy szójátékot alkalmaz, ahol igazából a görög szövegnek a
visszafordítása mutatja meg az ige eredeti jelentését. Jézus elküldi
tanítványait, hogy keressék meg azt a helyet Jeruzsálemben, ahol együtt
elkölthetik a pászkavacsorát. A Mester a következőt mondja: „Menjetek el a
városba, és egy ember jön előtökbe, aki egy korsó vizet visz; kövessétek őt. És
ahová bemegy, mondjátok a házigazdának: a Mester kérdi: hol van az a szállás,
ahol megeszem az én tanítványaimmal a húsvéti bárányt?” (Mk 14:13-14, Károli
Gáspár fordítása) Ebben a példázatban több dolog is meglepő. Például az, hogyan
találhattak rá az apostolok egy bizonyos személyre, amikor Jeruzsálem nagyváros
volt, és valószínűleg többen is cipeltek az utcán korsóban vizet. Másrészt a
példázat biztosan férfira utal, márpedig a vizet általában nem a férfiak szokták
hordani, hanem ez az asszonyok és a gyerekek dolga volt. Bizonyos
bibliamagyarázók szerint a megoldás az, ha visszafordítjuk ezt a szövegrészt
arámira. „Találkoztok egy emberrel, aki egy korsó vizet visz” - mondja a szöveg,
márpedig az arámiban az „ember” vagy „férfi” jelentésű szó úgy hangzik: mar; a
„korsó” pedig így: kosz. Ha ezt a két szót összetesszük, megkapjuk a Markosz
nevet, amely nem más, mint az a János Márk, akiről tudjuk, hogy az őskeresztény
gyülekezet az ő szüleinek a házában kapott helyet.
Az Újszövetséget tehát Máté evangéliuma kivételével - amelynek eredeti, arámi
változata elveszett - görögül jegyezték le az apostolok és evangélisták,
összhangban Jézus Krisztus evangéliumának egyetemes üzenetével. Ez a görög nyelv
egy hétköznapi használatra szánt, nem irodalmi jellegű köznyelv volt, amit
Indiától Galliáig beszéltek, és ezért is nevezték ezt „közös nyelvnek”, azaz
koiné dialektosznak. Sok műveltebb ember - például Augustinus, a későbbi Szent
Ágoston - fülét sértette is ennek a nyelvnek az „utcai” jellege.
A bibliafordítás - mint látható - nem könnyű feladat, sőt szinte lehetetlen
egyik nyelvről a másikra úgy átültetni gondolatokat, hogy azok tartalmilag és
formailag is egymás tökéletes megfelelői legyenek. Nézzünk erre még egy példát,
szintén az Evangéliumból: „Mit nézegeted a szálkát testvéred szemében, mikor
a saját szemedben nem veszed észre a gerendát? Vagy hogyan mondhatod
testvérednek, hadd vegyem ki a szálkát a te szemedből, s közben a te szemedben,
íme ott van a gerenda. Képmutató, először a gerendát vedd ki a saját szemedből,
és aztán fogsz elég élesen látni ahhoz, hogy a testvéred szeméből kivedd a
szálkát” (Mt 7:3-5, a Szent Pál Akadémia fordítása). Ebben a szövegben van
egy kis képzavar: azt még viszonylag könnyen elképzelhetjük, hogy szálka kerül
valaki szemébe, de hogy egy gerenda álljon ki abból, az nem hangzik túl
hihetően. Ha viszont a „szem” szót itt is visszafordítjuk arámira, kiderül, hogy
az ájin - ami egyébként az ábécé egy betűjének neve is -, egyszerre jelent
„szem”-et és „kut”-at. Ha mármost a „szem” szót helyettesítjük a „kut”-tal,
akkor egészen világosan előttünk áll, hogy az illető testvér kútjába nem-csak
egy szalmaszál - a „szálka” így is fordítható -, hanem egy gerenda került. A
kutakat az ókori Közel-Keleten gerendákkal szokták lefedni, hogy megakadályozzák
beszennyeződésüket. Vagyis az, akinek a gerenda beleesett a kútjába, igencsak
nemtörődöm házigazda lehetett. De vajon jól tette-e az Újszövetség görög
fordítója, amikor a „szem” kifejezést választotta ki az ájin kettős
jelentéséből, és nem a „kut”-at? Azt gondolom igen, hiszen Jézus itt a
példázatában nem valamiféle „tiszta udvar, rendes ház” programot hirdetett meg,
hanem azt akarta, hogy az emberek ne avatkozzanak bele felebarátaik személyes
problémáiba akkor, amikor a saját életükben még súlyosabb, megoldatlan problémák
vannak. Ahogy másutt mondja: „Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal
ítéltettek, és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek” (Mt 7:2). A
példázat üzenete tehát a személyiségben rejlő hiba kiküszöbölésére irányul, a
„szem” pedig jobban kifejezi azt, mint a „kút”. Nemcsak a magyar közmondás
tartja, hogy a „szem a lélek tükre”, maga Jézus is így nyilatkozik: „A test
lámpása a szem. Ha azért a te szemed tiszta, a te egész tested világos lesz”
(Mt 6:22). Jézus eredeti üzenete akkor is átjön a példázaton, ha egy kis
képzavart érzékelünk benne, és ez a lényeg.
(A szerző történész. A fenti cikk az ATV Nem csak kenyérrel él… című
műsorában január 21-én elhangzott előadás szerkesztett változata.)