Hechs László
A szövetség próbája

George Bush a béke ígéretét hozta magával a Közel-Keletre. Az elnök szerint 2008 a szavak helyett a cselekvés éve lehet a térségben. Az elnök nyolcnapos körútját Izraelben kezdte meg, amelyet az Egyesült Államok szoros szövetségesének nevezett.

Ehud Olmert izraeli kormányfő és Abbász, a Palesztin Hatóság elnöke még a Bush-látogatás előtti napon megállapodott arról, hogy a tárgyaló küldöttségek megkezdik a konfliktus lényegi elemeiről, Jeruzsálemről, a menekültekről és a reménybeli palesztin állam körvonalairól szóló tárgyalásokat, mivel a vitás kérdések továbbra is megoldatlanok. A tárgyalások megkezdéséről szóló döntés George Bush amerikai elnöknek szól, aki közel-keleti körútján a zsidó államban és a palesztin területeken is látogatást tesz.
Az ellenzéki Likud vezetője, Benjamin Netanjahu felszólította a Sasz és az Izrael Beitenu pártokat, hogy a lényegi tárgyalások megkezdése elleni tiltakozásul lépjenek ki a kormányból. Avigdor Lieberman az utóbbi párt részéről már korábban jelezte ebbéli szándékát. Ugyanakkor éles ellenzéki bírálat érte az ultraortodox Sasz pártot, hogy az esetlegesen létesítendő vallásügyi minisztériumért cserébe „eladta Jeruzsálemet”. A kormány részéről azonban azt hangoztatják, hogy a tárgyalások elindítása nem lényegi döntés. Ennek ellenére Olmert legutóbbi nyilatkozata, miszerint Izrael legszorosabb szövetségesei is az 1967-es fegyverszüneti vonalakra való visszavonulását akarják, súlyos aggodalmakra adhat okot. Ezt a szándékot látszik alátámasztani, hogy az amerikai adminisztráció komolyan foglalkozik a tervvel, hogy az izraeli haderő jövőbeni, a Nyugati Partról történő kivonulása esetére, NATO- vagy pedig egyiptomi, jordániai erőkkel töltenék ki a biztonsági vákuumot. Abbász természetesen ezt a lépést vehemensen ellenezné. A fejleményekből világosan kitűnik: Bush maga sem bízik abban, hogy az izraeli kivonulás következménye a béke megerősítése lenne. Bush Clinton egykori elnök nyomdokain halad tovább, és második elnöki terminusát megkísérli egy izraeli-palesztin történelmi „békeegyezménnyel” zárni. Az elnök és külügyminiszterének célja azonban már nem a teljes közel-keleti béke megteremtése, csupán a palesztin állam létrehozása.
Az amerikai elnök eredetileg elzárkózott a Netanjahuval való találkozástól, azonban a találkozó az utolsó pillanatban mégis bekerült a programjába. Az egyetlen, Annapolist ellenző személyiség, aki még belefért az elnök napirendjébe, Gilád Saron, a volt miniszterelnök fia, akivel a Saron család negevbeli farmján szerzett mezőgazdasági tapasztalatatokról kíván beszélni. Egyes kommentárok szerint Bush gondolatban már civil életét szervezi.
Az izraeli-amerikai viszony ma azonban a szokásosnál is feszültebb. A decemberi „meglepetés”, amelyet az amerikai Nemzeti Hírszerzési Becslésnek az iráni atomproblémáról szóló összegző jelentése okozott, az izraeli politika tizenöt éves munkáját lehetetlenítette el. Ennyi ideje dolgozott ugyanis a zsidó állam azon, hogy Amerika segítségével nemzetközi koalíciót kovácsoljon össze az iráni atombomba megakadályozására gazdasági és politikai szankciókkal és egy katonai támadás kilátásba helyezésével. A jelentés arra emlékeztette az izraeli vezetést, hogy az amerikai biztonsági garanciák és a stratégiai együttműködés lehetőségei végesek és korlátozottak.
A bejelentésnek, hogy Irán 2003-ban már felfüggesztette atombomba-programját, negatív következményei voltak. A közlemény jelezte, hogy egy Irán elleni amerikai katonai támadás rendkívül valószínűtlen. A jelentés készítőinek és a mögöttük felsorakozott politikai erőknek nyilvánvaló célja: lehetetlenné tegyék Bush számára, hogy az utolsó évben katonai akciót indítson az iráni atomlétesítmények ellen. Két héttel a jelentés közzétételét követően Kína energiatermelésre és szállításra szerződést kötött Iránnal. Oroszország leszállította a perzsa államnak azt a dúsított urániumot a busheri atomreaktor számára, amelyet egy évig visszatartott. Egyiptom javított Iránnal való kapcsolatain, és Szaúd-Arábia fogadta a perzsa diktátort, Ahmadinezsádot a mekkai zarándoklatra.
Míg Izrael elsősorban az iráni fenyegetésre koncentrál, Bush és Rice az izraeli-palesztin megegyezésre és a palesztin államnak lehetőleg még 2008-ban való megalakítására összpontosítanak. A két ügy szorosan összetartozik, hiszen Olmert számára az annapoliszi folyamat értelme és célja az iráni atomprojekt megállítására létrehozandó közel-keleti koalíció megteremtése a szaúdiak és más arab államok bevonásával. Az amerikai hírszerzői jelentéssel e folyamat a jelentőségét teljesen elveszítette. Egy esetleges megállapodásnak Izrael számára súlyos kockázatai vannak. Az amerikaiak által kiképzett Fatah fegyveresek - a palesztin biztonsági erők tagjai - által meggyilkolt két izraeli fiatal halála súlyos emlékeztetője ennek a komoly kockázatnak.
Bár az izraeli közvélemény-kutatások szerint a lakosság többsége, amely támogatja a „kétállami” megoldást, világosan látja: a megállapodásra és annak megvalósítására a PFSZ és az Abbász adminisztráció teljességgel alkalmatlan. A folytatódó terrorizmus, a Fatah és a Hamasz közötti erőszakba torkolló konfliktus, a palesztin területek megosztottsága, a működő intézmények teljes hiánya, a zsidók és Izrael elleni gyűlöletes uszítás és a zsidó állam létjogosultságának tagadása, a „menekültek visszatérési jogához való” mindenek feletti ragaszkodás és a palesztin állam demilitarizálásának teljes elutasítása az alapvető elemei ennek a megegyezésre és békére való alkalmatlanságnak.
Izraelben széleskörű tiltakozás várja Busht amiatt, hogy az amerikai adminisztráció a „zöld vonalon” túli izraeli településeken való építkezések totális befagyasztását igyekszik elérni. Rice egyértelművé tette, hogy a jeruzsálemi zsidó negyedek a nyugati parti településekkel egy megítélés alá esnek. Ez az álláspont nyilvánvaló ellentmondásban van Bush amerikai elnök által Saron kormányfőnek 2004. április 14-én írt levelével. Ennek tartalma szerint az elnök nem tartja megvalósíthatónak az 1967 előtti fegyverszüneti vonalakhoz való visszatérést, mivel az sérti Izraelnek a „békés és biztonságos” határokhoz való jogát. Egyben ellentmond az ENSZ BT 242-es számú határozatának is.
Amerika Izrael fő szövetségese marad ugyan, ám a már létező feszültségek további éleződése várható Irán és a palesztinokkal folytatandó tárgyalás kérdésében. Az Amerika által Izraelnek 1973 óta nyújtott segítség példa nélküli, de nem helyettesítheti a független izraeli csapásmérésre való katonai képességet. Hiába szoros és jó a kapcsolat e két állam között, annak lehetősége, hogy Izrael önállóan cselekszik egy esetleges iráni atomfenyegetés elhárítása érdekében, valamint hogy a palesztinokkal szemben kész az amerikai menetrendtől eltérni, alaposan próbára teszik majd az izraeli-amerikai szövetséget.