Rákóczi István
Balra át?
Daniel Ortega nagy visszatérése

A múlt héten megválasztott nicaraguai elnök korábban már kétszer is betöltötte ezt a pozíciót, 1990-es bukása óta azonban két választást is elveszített. Az Egyesült Államokkal a nyolcvanas években éles konfliktusban álló Ortega ugyan a szekrénybe akasztotta olívzöld katonai egyenruháját, de a kampány során azért egy pár régi kártyát előkapott zsebeiből. Milyen hatással lesz Ortega megválasztása az elmúlt években éles baloldali fordulatot mutató Latin-Amerikára?

Nicaragua - Haiti után - a térség legszegényebb állama. Ehhez hozzájárult a 20. század egyik legvérszomjasabb diktátora, Anastácio Somoza is, az országot 1937 óta uraló Somoza-dinasztia utolsó tagja, akit a Daniel Ortega vezette Sandinista Nemzeti Front gerillái taszítottak le a hatalomból 1979-ben. A retorikáját, forradalmiságát, fegyvereit, sőt jelképei jó részét is Fidel Castro marxista Kubájából kapó új vezető, Ortega egy évtizednyi uralma a kezdeti remények után kudarcba fulladt. A baloldali rezsim ellen amerikai támogatással indított tízéves polgárháború (ennek finanszírozására szervezte meg Reagan elnök megbízásából Oliver North ezredes az Irán-kontra-botrány néven elhíresült titkos iráni fegyverszállításokat) 30 ezer áldozatot szedett, és olyan elvándorlási hullámot indított el, amely máig érezteti hatását. Ortegát 1990-ben Violeta Chamorro, a kontrák, azaz a forradalomellenes erők vezetője váltotta a hatalomban. Chamorro - aki Latin-Amerika első női elnöke volt - Washington bizalma és a polgárháború megszüntetése ellenére képtelennek bizonyult a múlt terhes örökségének felszámolására.
Az elégedetlenség nyomán 2006-ban már parlamentáris eszközökkel, demokratikus választás révén tért vissza a régi-új erő a politikai hatalomba. Ortegának azonban sokat kell még tennie azért, hogy a nemzetközi közösséget is meggyőzze arról, amit a szavazóival a jelek szerint már elhitetett: hogy a sebek begyógyítására és nem a hegek feltépésére készül. Ortegától most minden irányban nyitott, toleráns és ésszerű külpolitikát várnak, amely mindenkinek békejobbot nyújt. Azaz inkább békebalt, hiszen Nicaraguát máris azokhoz a nem kis számú latin-amerikai országokhoz sorolják, amelyek az Egyesült Államok-ellenes politikai áramlattal tartanak. Az Hugo Chávez vezette populista „jenkiellenes” fronthoz az elmúlt évben megtartott választásokon hatalomra jutott új vezetőik révén Chile, Bolívia és Brazília is csatlakozott.
A hetvenes évek katonai diktatúrái után a liberális közgazdaságtan ugyan kivezette a gazdasági hullámvölgyből a déli kontinenst, de az elkerülhetetlen társadalmi megrázkódtatásokra úgy tűnik, már nem találtak politikai választ. Jórészt ez magyarázza, hogy a kommunista Kuba és az olajdollárjai révén populista kurzusát exportálni is kész Venezuela mellett megjelentek a politika színpadán az újbaloldali formációk. A kérdés az, hogy ezen belül a vallási szempontból is sokszínű Nicaragua (a többségi katolikus egyház mellett a lakosság 15 százaléka tartozik az utóbbi évtizedekben alakult evangéliumi keresztény közösségekhez) a brazil-chilei, középre záró politikai irányvonalhoz vagy a szélsőség szólamaihoz csatlakozik majd.
Mivel a kilencven fős nicaraguai parlamentben egyik oldal sem kapott abszolút többséget, így Ortegának alighanem kompromisszumokat kell keresnie. Az ország szegényei újra a nyolcvanas évek régi szép idejének beköszöntét várják vissza, amikor a gyógyszer ingyenes volt, jó volt az oktatás, és olcsó a kenyér. Mások szájában azonban megakad a kegyesen osztogatott falat. A Reuters hírügynökségnek nyilatkozó Octavio Lacayo azt állítja: „Egyszer már el kellett mennem ebből az országból, mert elvették az összes tulajdonomat.” Lacayo földbirtokos volt, ma pedig egy autókölcsönző igazgatója, és számos sorstársához hasonlóan ő is az osztálygyűlölet felizzásától tart. A tehetősebbek, bár otthon maradnak, de készenlétben tartanak azért egy B-tervet is, gyermekeiket külföldre küldik tanulni, hogy „míg mi itt vidáman leszámolunk egymással, azért legyen, aki visszatérjen, ha úgy alakul”. Nicaragua ma nem egy újabb marxista forradalomra vár, hanem új típusú reformokra. Első megnyilatkozásai alapján tudja ezt az ország új elnöke is. „Tudjuk, hogy óriási adósságunk van a nicaraguai nép felé, de úgy szeretnénk megsokszorozni erőfeszítéseinket a szegénység szélsőségeinek felszámolására - állítja Ortega -, hogy nem kockáztatjuk azt, amit az ország a makrogazdaság szintjén már elért.”