Szobota Zoltán
Tisztességtelen játékok
Interjú Balog Zoltánnal, a Fidesz egyházpolitikusával

Méltatlan helyzetben vannak az egyházak a jelenlegi kormányzat idején - mondta lapunknak Balog Zoltán református lelkész, a parlament emberi jogi bizottságának fideszes elnöke, aki, ha tehetné, újra nekifutna a vallásügyi törvény módosításának.

Balog Zoltán
Fotó: Somorjai László

Mennyire tudták kivenni a részüket ön szerint az egyházak a rendszerváltás utáni demokratizálódás folyamatából? Sikerült a társadalom erkölcsi megújulásának motorjaivá válniuk?
- Egyházpolitikusként nézve az eseményeket azt kell mondanom, hogy az egyházaknak mindig a reagáló és nem a kezdeményező szerep jutott. Szerintem egy folytonos politikai alkudozás rányomta a bélyegét a társadalmi integrációjukra, s így nem derülhetett ki, mit tudnak kezdeni a modern Magyarországgal negyven év hivatalos ateizmus után. Másfelől viszont elindult egy olyan vallási újjáéledés is hazánkban, amelyre sokan nem számítottak, és ez komoly eredménye a rendszerváltozásnak. Sok ember számára jelent erkölcsi, lelki támaszt az egyház. De abból a szempontból, hogy az egész társadalom számára mérceként jelenjenek meg, szerintem nem teljesültek az elvárások.
A Medián legfrissebb felmérése szerint napjaink társadalmában bizalomvesztésen mennek keresztül az egyházak.
- Szkeptikus vagyok az ilyen felmérésekkel szemben. Nekem sokkal izgalmasabb a 2001-es népszámlálás, melynek során egy háború előtti szóhasználattal a vallásukról kérdezték az embereket. Biztos vagyok benne, hogy rengetegen csak úgy kibökték: katolikus, református, és közben végig sem gondolták, hogy meg vannak-e keresztelve, fizetik-e az egyházfenntartói járulékot, vagy járnak-e templomba. Mégis 7,3 millió ember azt mondta, hogy ő valamilyen keresztény felekezethez tartozik. Ez nem az Orbán-kormány propagandája volt. Mégha az egész ezredfordulós, millenniumi fellángolás is szerepet játszott abban, hogy az emberek illendőnek vagy „sikknek” gondolták egy tradicionális egyházhoz tartozni. A valláskutatók ezzel a tízmilliós „közvélemény-kutatással” szinte nem is foglalkoznak. Persze nem tagadom, hogy manapság látható egyfajta csalódottság az egyházakkal kapcsolatban, de ez mindenfajta közintézményhez való viszonyra igaz.
Az egyházak ön által szűknek ítélt kezdeményezési lehetőségeire viszszatérve nekem úgy rémlik, hogy anyagi téren kiforrott elképzeléseik voltak a rájuk fordítandó adóforintok vonatkozásában.
- Ott voltam az ingatlanrendezési törvény tárgyalásakor: inkább a politika adta a koncepciót. De a vatikáni szerződésnél is egy olyan helyzet alakult ki, amely például a protestáns egyházaknak kedvezőtlen volt, arról nem is beszélve, hogy egy elhibázott nézőpont alapján határozták meg a kártalanítást, így a fő kérdés az lett: mi volt egykor az egyházak és hitközségek birtokában.
Mondok egy másik példát, amivel mindig ütnek egyet az egyházakon: ez az ügynökkérdés. Azok között voltam 1990-ben, akik azt mondták, hogy az egyházak lépjenek föl offenzívan, és kérjék el mindazon állambiztonsági iratokat, ami egyházi személyekre vonatkozik, hogy aztán ők maguk tárhassák fel a problémás eseteket. Ezzel az egyházak lépéselőnybe kerültek volna az állammal szemben. Az állam és egyház szétválasztása is ezt követelné.
Ha csak szikrányi hajlandóság is mutatkozna az egyházakban, hogy a múltjukkal kapcsolatos vádak alól tisztázzák magukat, akkor nem gátolnák meg a terhelő iratok kutatását azon a címen, hogy papjaik nem közszereplők.
- Ez elsősorban az egyháztagok belső ügye, és nem ateista parlamenti képviselőknek vagy médiamoguloknak kellene eldönteni, hogy az egyházak e kérdésben mit tegyenek. Ezért kellett volna követelniük az iratokat az egyházaknak, és feltárni, ami a nyilvánosságra tartozik.
Akkor ezt ön egy elszalasztott lehetőségnek tartja?
- Igen, mert így ki vannak szolgáltatva mindenféle, internetre kitett listáknak, melyeknél sokszor kerül egy kalapba megfigyelő és megfigyelt. És kiknek jó ez? Azoknak, akik az egyházak hitelét akarják aláásni.
Az Orbán-kormány idején nem lett volna lehetőségük az ön által ideálisnak tartott kezdeményező helyzetbe hozni az egyházakat?
- Nem akartuk megmondani az egyházak helyett, hogy ők maguk mit szeretnének. És amikor csak lehetőségem volt arra, hogy a miniszterelnök úr beszédeit ebből a szempontból befolyásoljam, ott mindig elhangzott egy-két olyan mondat, amelyben a kormányfő ezt kifejezte. Ugyanakkor sokkal inkább támogattuk az egyházak tevékenységét, mint a korábbi és azt követő kormányok, ügyelve arra, hogy ne alakuljon ki paternalista viszony. Abból indultunk ki, hogy a társadalmat fenyegető lelki, erkölcsi, szellemi válság miatt mindenfajta közösségépítést erősíteni kell, amely az embereket lelkileg kondicionálja. Ezt nagyobb veszélyként éltük meg ugyanis, mint azokat a liberális fantomképeket, amelyekben valláserkölcsi alapon álló, tekintélyelvű szervezetek fegyelmezik az embereket, szabadságjogaikat csorbítva.
Mit gondol a mostani kormány egyházpolitikájáról?
- Ha van is, nem észlelhető. Inkább kivárást látok. A balatonőszödi beszédben elhangzik, hogy ezen a téren is nagy meglepetések lesznek, de nem történt semmi. Még mindig nem tekintik partnernek az egyházakat, nem egyeztetik a rájuk vonatkozó törvényeket, és a határidőket sem tartják be. Azt állítják, hogy baj van a vatikáni szerződéssel, de a nyári kormányalakítás óta nem delegálták a vatikáni vegyes bizottságba az állami oldal képviselőit, noha ezt egy kétharmados törvény erejével bíró nemzetközi szerződés írja elő. Közben a miniszterelnök létrehozott egy saját bizottságot, amelynek a feladata a szerződés problémáinak kivizsgálása.
Mi az, amit kormányra kerülésük esetén nem tennének meg újra az egyházpolitikában?
- Azt hiszem, kicsit jobban bízhattunk volna abban, hogy az egyházak a maguk területén kiegyensúlyozottabban tudják megvívni a lelki küzdelmet, és nekünk még a beavatkozás látszatát is érdemes kerülni. Miután vallásszabadság van, a lelkekért folytatott verseny sokszínű, és értelemszerűen létezik egy vallásos piac, amelyben az egyes vallási közösségek egymással is konkurálnak. Az államnak nem lehet feladata, hogy ebben a versenyben állást foglaljon.
És mit tennének meg újra?
- Egy polgári kormány számára az lenne a legfontosabb, hogy minél több segítséget adjon a lelki közösségek anyagi önállóságának és jogbiztonságának megteremtéséhez. De újra elővehetnénk a vallásszabadságról szóló törvényt, és mindent elkövethetnénk, hogy a tisztességes, új alapítású, valóban egyházak is megértsék: az ő érdekükben is és nem ellenük módosítani kell a jogszabályt. A Fidesz-kormány idején talán nem beszéltünk erről elég világosan, hogy nem valamiféle ideológiai szempont vezet minket, mintha a „kisegyház nem jó, a tradicionális egyház meg jó” lenne.
Az én emlékeimben úgy él, hogy az önök verziójában több egyház elvesztette volna egyházi státusát, és egyesületként működhetett volna csak tovább.
- Nem teljesen, de tény, hogy az egyesületi jog szabályozta volna a külön csoportba sorolt vallási szervezeteket. Így viszont még mindig fennáll az a nevetséges helyzet, hogy a Mazsihiszt ugyanúgy egyháznak nevezzük, mint a buddhistákat. Amikor az egyház evidensen keresztény fogalom.
Semjén Zsolt államtitkársága idején a vallástörvény módosításának fő indoka az abban biztosított szabadsággal való visszaélés volt, annak ellenére, hogy nem tudtak precedenseket produkálni, amelyek ezt a szándékot igazolták volna.
- Most is vannak visszaélések, igaz, nem tömegesen, és ez inkább az emberek józanságának köszönhető. A megelőzésen túl még azt tartanám fontosnak, hogy védjük azok jogát és tekintélyét, akik tényleg vallási tevékenységre akartak közösséget alapítani, és az kiállta már az idő próbáját. Ettől persze senkinek nem korlátozódna a vallásos tevékenysége, akár egyesületi, akár más formában éli azt meg.
Ön szerint akut kérdés Magyarországon az állam és egyház viszonya, közérdeklődésre számot tartó vita zajlik a két fél között?
- Úgy érzem, mintha rá akarnák tukmálni az emberekre az egyházfinanszírozási vitát, pedig olyan szakmai kérdésről van szó, amit meg lehetne oldani szakmai berkeken belül, ha nem akarná mindig valaki a „papok pénzét” közbeszéd tárgyává tenni. Ennél olyan, sokkal fontosabb kérdésekről kellene inkább beszélnünk, mint hogy mit tud adni, hogyan tud segíteni a magyar kereszténység a különféle szükségekben lévő embereknek, és az állam hogyan viszonyul ehhez a szolgálathoz.