Rokob Tibor
Hiányzó végtagok, teljes élet

A gyermekparalízisben megbénult játékosokon kívül elsősorban végtagjaikat vesztett sportolók alkotják a Halassy Olivér SC ülőröplabda-csapatát. Sorstársaikkal ellentétben azonban úgy döntöttek, nem bújnak el a világ elől, hanem megpróbálnak teljes életet élni.

Kőbányán, a Törekvés SE Bihari úti sporttelepének tornacsarnokában gyakorlatilag nincs holtidő, szinte megállás nélkül követik egymást a legkülönbözőbb sportágak edzései. A Paralimpiai Sportközpont gyakran több együttesnek is helyet biztosít a mozgásra. Kedden délutánonként először vívókkal telik meg a terem, a vezényszavaktól és a kardok csörrenésétől zajos csarnok előterében azonban már négy óra körül gyülekeznek a Halassy Olivér Sport Club ülőröplabda-szakosztályának játékosai. Az edzésre több olyan játékos is érkezik, aki 1970-ben még alapító tagja volt az egyesületnek.
Ez már a harmadik helyszín, ahol a jelenleg tizennégy igazolt játékossal rendelkező csapat rendszeresen összejár. A csarnok egyik végében a kifejezetten számukra kialakított pálya várja őket. A szertárból nyolc-tíz labda kerül elő. Amíg néhányan felszerelik a hálót, a többiek labdás bemelegítést tartanak. A fal melletti székeken néhány magasított cipőt, mankót, lecsatolt lábat látni. Kerekes székkel csupán egy játékos érkezett.
A kezdetekről leginkább a Heine-Medin-kórban, vagyis gyermekparalízisben megbénult tagok beszélnek. Közülük többen már a Mexikói úton, a mozgássérültotthonban megszerették a kapura játszható, kézifoci nevű játékot, később ezt váltotta fel az ülőröplabda, melynek szabályait a hetvenes évek elején a svédektől tanulták. A Heine-Medin-kór elsősorban az ötvenes években szedte áldozatait, a részleges bénulás főleg az alsó végtagokra hatott ki. Az utolsó járványra 1964-ben került sor, a Sabin-csepp feltalálásával azonban az orvostudomány véglegesen legyőzte a betegséget. Az így lebénult ülőröplabdások sokkal hajlékonyabbak társaiknál, szavaik szerint azért, mert rendkívül laza csípőízületüknek köszönhetően bármelyik irányban könnyen elérik a labdát.
Az egyesület megalakulásakor még számtalan sport közül lehetett választani. Volt úszás, vívás, pingpong, atlétika, sakk, sőt íjászat is. Sokan csak akkor csatlakoztak az ülőröplabdához, amikor már nem tudtak teljesíteni választott sportágukban. Jelenleg a gárda a nyolctagú magyar bajnokság alsó felében tanyázik, sajnos egyre jobban kezd kiöregedni a csapat. Van ugyan köztük huszonöt éves is, ám többségük negyven körüli, sőt néhányan már túl vannak a hatvanon.

A játék szabályai megegyeznek az „állóröplabdáéval”. Csupán a pálya kisebb, és a háló alacsonyabb. Kötelező a forgás, és három érintésnél nem lehet több. A játékosok igazi sportbaráti közösséget alkotnak. A gyermekparalízisben részlegesen megbénult tagokon kívül elsősorban amputáción átesett játékosok alkotják a csapatot, akik legtöbbször motor-, vonat- vagy autóbalesetben vesztették el végtagjaikat. Volt olyan, aki egy kislányt mentett ki a robogó vonat alól, ám maga esett áldozatául a mozdulatnak, másnak egy tolató teherautó roncsolta szét a lábait. Furcsa, de a csapattársak nem is mindig tudják, hogy kivel mi történt pontosan.
A csapat motorja Kurcsics Károly, aki nélkül talán már nem is lennének együtt. Ő az, aki gyakorlatilag a hátán viszi a csapatot. Telefonál, szervez, nem engedi szétszéledni a játé-kosokat, az edzésekkel és mérkőzésekkel kapcsolatos információk mindig tőle érkeznek a csapat tagjaihoz. Kurcsics Károly úgy véli, hogy a sérülések egyikük karrierjét sem gátolták, inkább azok iránya változott meg. Ugyanolyan életet élnek, mint egészséges társaik, sőt, néha változatosabbat. A legtöbbjük otthon is végezhető munkából él: van köztük könyvelő, cégvezető, bútorkereskedő. A korábban tizenkét évig focizó Bakos Lajos fél éve csatlakozott a közösséghez. Úgy gondolja, hogy idővel fel lehet dolgozni egy sérülést, de mindez attól is függ, hogy kinek milyen a mentalitása.
Játék közben nagyokat nevet mindenki, láthatóan élvezik egymás társaságát, mindenki jól ismeri a másik gyenge pontját. Kezüket összecsapva ünnepelnek meg minden megszerzett pontot. Egymással szemben sok mindent megengednek, amit egy kívülállónak biztosan nem. „Mi van, százkezű? - Mit lábatlankodsz itt! Két kézzel nem tudtál volna sáncolni?” - röpködnek a speciális poénok.
A csapatban kétfajta játékos található. Az egyik mindenképpen győzni akar, a másik csupán a játék kedvéért ül a többiek közé. Hangos szó még sincs soha köztük. Az edzés után gyorsan elsiet mindenki, munka, család várja őket. Példájuk sajnos mégis kevés követőre talál. Gyakorlatilag az egész csapatra ráférne a fiatalítás, de évek óta hiába várnak újabb jelentkezőkre: a sérült emberek nagy része még ma is elzárkózik attól, hogy elfogadja a vele történteket, sokan inkább a kerekes széket választják. Elbújnak a világ elől, pedig az egyesület sportolóinak magatartása még az ép, egészséges emberek számára is példaértékű.