Hajdú Sándor
Sírásók aranykora
Igaz mese a temetőbiznisz titkairól

A rendszerváltás hajnalán gondolt egyet a Kovács család legkisebb fia, Tóni, és Pestre ment dolgozni. Az egyetlen kiutat a szocializmusból a tsz-elnök lánya jelentette, a Mari. Hiába volt azonban nagy a szerelem, csak a mesében lett volna esélye a legkisebb fiúnak feleségül kérni a lányt. A közeli városka unalma szinte perzselt, munkához csak kihalás útján lehetett jutni. Tóni nem várhatott: gazdagságról, pénzről, aranyról, az édes életről álmodott. És persze Mariról.

Apja rendes szakmát adott a kezébe: bádogosnak tanult. Pest „legendája” azonban vonzotta. A faluból sokan ingáztak a híres „Fekete vonattal” minden hétvégén. Tóni, mint a mesében, gondolt egyet és apja áldását kérte, majd tarisznya és pogácsa nélkül útra kelt. A városi bolyongást kerülendő egy falubéli barát segítségével hamar állásra lelt, az egyik köztemetőben lett sírásó. A nyolcvanas évek végén ugyan minden megváltozott, a temetkezés azonban maradt örök feladat, így a kenyér állandó volt. A „haláliparban” is megszűnt az állami monopólium, lassan új vállalkozók kezébe csúszott át a piac. Ember kellett a temetőkbe, így hamar Tónika lett az egyik kulcsfigura, nagy volt a rokonság, volt munkaerő rengeteg. A rokonok, haverok egyre többen jöttek Pestre dolgozni, így Tóni lett a család eltartója, akire az egész pereputty felnézett. A sírásás is jól fizetett, de Tóni csapata egyre több részt vállalt a ceremóniákból is. Jól képzett, szabályos kis „fekete sereg” állt hadrendbe Tóni vezetésével. Józsi, a család egyik tagja szerint valóságos kincsesbánya volt a temető ebben az időben. A fiúk egyre nagyobb tekintéllyel bírtak a faluban, gazdagságukról misztikus mesék keringtek.
Aranyfogakkal teli zacskókról, gigantikus aranyláncokról, gyűrűkről, ékszerhegyekről szólt a fáma, amiket bizony a halottakról húztak le a srácok. Józsi szerényen csak annyit mond: nem éltünk rosszul. Új autók, budapesti belvárosi lakás, fényűzés, na meg a könnyű élet. Az „arany fogak zacskóban” az túlzás, de Tónika zsebében mindig hordott néhányat, hogy mutogassa a haveroknak - meséli Józsi.
A kincsek eredetét illetően semmi titok nincs. A sztori lényege a temetők túlzsúfoltságából ered. Egyre több úgynevezett rátemetést kellett végrehajtani. Ilyenkor a szokásos eljárás az, hogy a sírt feltárják, majd a maradványokat a sír alján egy kisebb gödörbe temetik. Ezen feltárások során előkerült ez meg az - mondja Józsi. Aranyfogak, ékszerek, láncok, gyűrűk, miegymás, ami hozott némi pénzt a konyhára. Az aranyat gyorsan beolvasztották, értéke időtálló, senki nem vizsgálja, milyen eredetű, honnan származik. „Akinek aranya van, annak jövője van” - mondta mindig Tóni.
A hirtelen jött édes élet sajnos hozta a bajokat is. Előbb ital, majd kábítószer kellett a munka terhének az elhordozásához - állítja Tomi, aki két hónapot bírt a „vidám fiúk” között. „Éjszakánként rémálmok gyötörtek, mintha égette volna a bőröm az arany, amit így szereztünk” - emlékszik vissza. Anyja tanácsára szállt ki, de a többiek tovább süllyedtek. Főleg Tóni. A faluba azt beszélték, átkozottá vált az aranya miatt - meséli Tomi a sztori végét. Tóni, az „aranyifjú” harmincegynehány évet élt, de a legenda még ma is szájról szájra terjed a faluban, miszerint a holtak húzták maguk után, mert olyan sokat foglalkozott velük.