Csizmadia Ervin
Menedzserpártok

2005-ben a Védegylet és köztársaságielnök-jelöltje, Sólyom László azzal a jelmondattal kampányolt, hogy „lehet más a politika”. Kijelentő módban, határozottan. Sólyom László azóta köztársasági elnök lett, és - különösen az október 23-a körüli események hatására - az egykori szlogen egyre inkább kérdőjelesen fogalmazódhat meg bennünk: lehet-e egyáltalán más a politika Magyarországon? Akarnok politikus szándékos rosszat akarása, a körülmények szerencsétlen összejátszása, a gazdasági problémák feltorlódása, netán valami „magyarellenes” fátum vagy mindezek valaminő kombinációja okozza rossz érzésünket, sokak beletörődését?

Európai tapasztalatok mutatják, hogy mindig elképzelhetőek új korszakok. Gondoljunk például arra, amikor - 1992 és 1994 között - a teljes olasz politikai elit válságba került, lejáratódott (átfogó ügyészi vizsgálódások indultak, és bizony találtak is szép számmal felelősöket), és utána egy merőben új korszak kezdődött. Igaz, ennek az új korszaknak az a Berlusconi lett a kulcsfigurája, aki ellen épp most is megindulhat egy aktuális per. Vagy gondoljunk Spanyolországra, ahol az Aznar-kormány 2004-ben abba bukott bele, hogy az emlékezetes madridi merénylet kapcsán az ETA-t vádolta, holott a robbantást végül is az al-Kaida egy helyi sejtje vállalta magára.
Olaszországban 1994 után teljesen megújult a politikai paletta. Spanyolországban egy váratlan lehetőség a baloldal ölébe hullajtotta a választási győzelmet. Magyarországon vajon elképzelhető-e bármiféle megújulás? Lehet-e más a politika, ha mindig, minden körülmények között ugyanazok a főszereplők, és szinte kizárható bármiféle intézményes és személyi megújulás?
Azt hiszem, az október 23-át követő hétnek is fontos kérdése ez. Hiszen mit látunk? A történtek kapcsán valamennyi mérvadó politikai fél elmondja a maga verzióját. A kormányoldal arról beszél, hogy a Fidesz áll valójában az utcai randalírozók mögött. A Fidesz pedig rendőri erőszakot említ, amely mögött „természetesen” Gyurcsány Ferenc áll. Nem vitatom, hogy a politikában normális állapot, ha az ellenérdekelt felek a másikra mutogatnak. De az elemzőben olykor fölvetődik a kérdés: miközben a felek folyton arról papolnak, hogy a békésebb politikai légkör számukra létkérdés, mit tesznek ténylegesen ezért? Nem kellene-e némileg toleránsabbnak lenniük ellenfeleikkel is? Nem kellene-e például kimondaniuk, sőt akár párthatározatba foglalniuk: attól, hogy a másik tábor vezére nyeri a választásokat, mi még nyugodtan fogunk aludni?
Azaz: nem kellene-e talán komolyan venni a demokratikus köztársaságot és versenyt? Annak a politikának, ami a mai Magyarországon létezik, nagyon komoly rákfenéje, hogy nem tud mit kezdeni a politikai vetélytárssal. Megértem én, hogy hazánknak szinte csak egypártrendszerű hagyománya van. A dualizmus korában ugyan sok párt képviselői ültek a parlamentben, de kormányozni szinte mindig ugyanazok kormányoztak. A Horthy-korszakban szinte ugyanez a helyzet: az ellenzék nem mutathatta meg, mit tud. Az 1945 utáni korszakban (egy rövid demokratikus intermezzót leszámítva) már a pártok száma is lecsökkent, hogy aztán a Kádár-korszakban valóban csak egy párt maradjon. 1990-től nem pusztán a többpártrendszer tért vissza, de örvendetes újdonságként a gyakori váltógazdaság is, mégis - úgy látszik - az évszázados hagyomány eleven és erős: a magyar pártok nagyon nehezen tudják elviselni ellenzéküket vagy ellenzékiként kormányukat. A négyéves váltógazdálkodás nem kis részben azért következett be, mert a felek egyszerűen képtelenek tovább tűrni a másik oldal működését. A felek, és a mögöttük álló választói tömegek dettó.
Magyarországon a politika és a mögötte álló választóközönség maga gerjeszti a félelmet. Majd pedig csodálkozik, hogy az ellentábor éppen úgy fél tőle, mint ő az ellentábortól. Holott egyszerűen csak arról van szó, hogy - mint ahogy Bibó István és oly sokan mások megfogalmazták - a demokráciához demokraták kellenek. Így, többes számban. Nem pusztán csak sok-sok demokratikus érzelmű személyiség, hanem minimálisan kettő, de inkább több demokratikusként azonosított, elfogadott párt. Másképpen ez nem megy. Ha azt mondjuk, hogy az ellentábor vezérének és pártjának választási győzelme esetén disszidálunk, nos, akkor ezzel valójában egy önvallomást teszünk. Azt mondjuk, hogy „egy, csak egy legény van talpon”, és mindenki más populista, szélsőjobboldali, fasiszta, radikális, liberálbolsevik, kommunista és így tovább. Ilyen helyzetértékelésekből pedig nagyon nehezen születik majd demokratikus pártpolitikai verseny.
De ha ilyen vigasztalan a kép, akkor mi következik mindebből? Legelőször is azzal kellene tisztába jönni, hogy itt egy nagyon erős állampárti hagyomány működik. Ez a hagyomány hangsúlyozottan nem a Kádár-rendszer öröksége, hanem - mint utaltam rá - jóval régebbre datálódik. A magyar politikatörténetnek szinte állandó jellemzőjéről van szó: mindig van egy önmagát a többinél magasabb posztra helyező - én úgy mondanám - menedzserpárt, amely azt hirdeti magáról, hogy mindent ő tud a legjobban. Ő csatlakoztatja Magyarországot Európához, ő szerez hitelt, ő hiteles, míg ellenfelei nem. A probléma ma az, hogy legalább két ilyen párt van: az MSZP mellett megjelent a Fidesz is. Gondoljunk csak arra, mi lett volna, ha az 1920-as években Bethlen Istvánnak van egy rivális menedzserpártja? Valami ilyen helyzet van most. Az október 23-a óta fokozottan tapasztalható indulatok és gyűlöletek hátterében tehát nem az áll, hogy volt-e vipera és mennyi a rendőröknél, hanem az, hogy immáron közeledünk a kétállampárt-rendszerhez, és ez Magyarországon nem nagyon ismert, mindazonáltal vészesen konfliktusos helyzetet teremt.