Salamon Pál
Elfogyó tisztesség

„Minden ország támasza, talpköve
a tiszta erkölcs, mely ha megvész,
Róma ledől, s rabigába görbed”
(Berzsenyi Dániel)

Nem csupán Magyarország, de emberi fajtánk nehéz korszakában Berzsenyi Dániel intése manapság fellengzős prédikációként hat. Nem csoda, hiszen az ENSZ prominenseitől kezdve, európai nagyhatalmak vezetőin folytatva, ázsiai, afrikai és amerikai politikusokig a hűtlen kezelés, csalás, sikkasztás, a hivatali hatalommal való visszaélés, a korrupció minden válfaja a napi ügyintézés menüje. Nem is szólva a nemzetközi mamutvállalatok naponta kirobbanó korrupciós botrányairól.
Berzsenyi Dániel szavai, bár a Naivitás Múzeum kiállítási tárgyai, éppen manapság a legidőszerűbbek, ezért leghelytállóbbak. Sokkal inkább szólnak hozzánk, mint a bármely korban élő generációkhoz valaha. Nem más tekintély, mint a történelem tanúskodik érvényességükről. Hiszen Róma akkor kapott jó osztályzatot a történelemtől, amikor még nem kebelezte be az ókori világ csaknem egészét. Amikor még tetteikben és nem szónoklataikban hazájukat szerető konzulok irányították. Amikor Cincinatust a földeken szántás közben kérték fel a konzuli tisztségre. Az ókor szuperhatalma akkor kezdett „ledőlni” majd „rabigába görnyedni”, amikor tisztességes férfiak helyett az őrült és vérszomjas császárok, Nero, Caligula, Tiberius és korrupt szenátorok taszították a szakadék felé a Balkántól Egyiptomig terjedő birodalmat.

A konzuli Róma vezető férfijai nem harsogták Róma olthatatlan szeretetét, csak szerették. Míg - különösen a kései császárság - szenátusa és fórumai visszhangoztak a Róma dicsőségét ajnározó tirádáktól. Közben pedig a hajdan dicső Róma a barbárok „rabigájába görnyedt”.
Eldönthetetlen, vajon mi vészjóslóbb, az anyagi vagy a szellemi korrupció? Nem is kell eldönteni, hiszen a kettő együtt jár. Mint ahogy azt is nehéz és szükségtelen is eldönteni, vajon a gyűlölet szavai vagy a csőre töltött ágyúk veszedelmesebbek, hiszen a kettő együtt jár. Egyik követi a másikat. Azt tapasztaljuk, hogy miközben a politika csatahajói a hazaszeretet frázis-tengereit szelik, az ország lakosai egyre riadtabban tapasztalják, hogy a közélet szereplői Jeremiás próféciájának csupán első felét tették vezérelvükké, amely így hangzik: „Az atyák ették meg az egrest, és a fiak foga vásott el.” Mintha az intés második fele nem is létezne: „Ama napokban nem mondják többé, az apák ettek savanyút, és a fiaik foga vásott bele, mert ki-ki a maga gonoszságáért hal meg.”(Jeremiás 31. fejezet 29-30. vers.)
A hatalmi mámor közéleti foglalkozású emberei nem akarnak tudni a történelmi idő szédítő felgyorsulásáról, amelynek következménye, hogy az özönvíz, bármennyire is szeretnék, nem utánuk, hanem előttük van. Pedig a próféta erre int. És ha nem is intene, akkor is csak az nem tud erről, aki ragyogó fényben látja a hatalmat, miközben megveti a tényeket, amelyek - ítélete szerint - a hatalomszerzés útjában állnak. Nincs tisztességtelenebb és vészjóslóbb, a magánéletben csakúgy, mint a köz életében, valós tények helyett meghamisított vagy kiagyalt tényekre építeni a jelent, amely majd jövővé lesz.
Így hát nem igaz, hogy a 2006 őszét szégyenletessé silányított - „hazudik, hazudik, takarodjon” - szomorújáték oka a miniszterelnök párttársai előtt mondott beszéde. Az a beszéd és az ország színpadán azt követő komédia nem ok, hanem cinikusan kiagyalt ürügy volt. Ezt bizonyítja, hogy a vészterhes és véressé fajult komédia szerzői és rendezői az ország demokratikus-adminisztrációs szerkezetét jól ismerve a Központi Statisztikai Hivataltól kezdve a Nemzeti Bankig és a Számvevőszékig minden fellelhető adat birtokába juthattak, és jutottak is. Kormányzás közben csakúgy, mint ellenzékként. Ezért az ország lakossága kárára rendezett, és véressé fajult komédia vezérszólamává avatott „hazudik, hazudik, mondjon le, takarodjon” helyett, a „hazudtunk, hazudtunk, mondjunk le, takarodjunk” jelszavakat kellett volna skandálniuk országszerte. Majd immár világszerte. Mi mást? Hiszen a komédia rendezői mindent tudva, szenvedélyesen, riválisaikra minduntalan rá-rálicitálva vetették bele magukat az ígéret-infláció gerjesztésébe. A komédia rosszhiszeműségét bizonyítja, hogy a színjáték függönyét éppen akkor húzták fel, amikor a hisztérikusan gyűlölt rivális zártkörű nyilvánossága előtt hadat üzent a tisztességtelen politizálásnak.
Mindez azonban a vezérré silányult politikus Erdélyben megtartott szónoklatához képest csupán aktuálpolitikai csínytevés! Nem több, mert Tusnádfürdőn ezek a szónoki szavak szárnyaltak: „A magyar baloldal, amikor csak teheti, ráront nemzetére!” Nem csodálkoztam volna, ha eme szónoklat közben a Magyarországot és Erdélyt takaró égbolt leszakad. Minthogy azonban az ég közömbös a földi történések iránt (ugyan miért?) - nem szakadt le.
A vezéri állítás a legdurvább hamisítás, ami a 20. század hazai történelmét illetheti. Hogyan lehetséges ilyen földöntúli valótlansággal előállni? Hogyan lehetséges ilyen történelemhamisítással politikai sikereket aratni? Vissza a hanyatló császári Rómába. A tehetetlenné silányított római tömeget a szakadék felé tartó császári Róma rabszolga-gladiátorok, rabszolgák és vadállatok közötti küzdelemmel, boldogítás közben megalázta és mérgezte.
Korunk labdarúgó-stadionjaiban pedig felhangzik a „Hajrá Fradi!”, majd az „Indul a vonat Auschwitzba!” csatakiáltás. A politikai stadionok ennek megfelelően: „Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok!” csatakiáltástól visszhangoznak. (Az olasz stadionok „Forza Italia!” csatakiáltásának magyar változatát másolva.)
Ha egy közügyekkel foglalkozó gyűlés szónoka harci csatakiáltással fejezi be szónoklatát, akkor a csatakiáltás előtt már bármit mondhat. Bármit. És a bármi ellenkezőjét is.
A vezéri történelemhamisítást bizonyító tények: A magyar baloldal a történelemtől nem kapott időt, hogy minduntalan „rárontson nemzetére”. A magyar történelmi időt - a Tanácsköztársaság kilencven napját leszámítva - a manapság is élők, az írásos, a képi és mozgóképi dokumentumok bizonysága szerint nem a bal, hanem a jobboldal foglalta le. Az 1919-től 1945 áprilisáig tartó jobboldali uralom a tatárjárás pusztításával vetélkedő nemzeti népirtásba torkollott. A honi jobboldal 600 ezer zsidó és 200 ezer keresztényhitű magyart küldött a másvilágra. A gáz- és fagyhalált haltak 800 ezres számát messze meghaladja a gyászba borított családok tagjainak száma. Magyarország hazát ajnározó politikusai megtizedelték hazájuk lakosságát.
Ám ahol a szónoklatokat a valódi szándékok leplezésére a haza és a nemzeti öntudat szakadatlan ajnározásával díszítik, majd a mindenkori történelmi arénákban felhangzó csatakiáltással zárják, ott se a múlt, se a jelen valós tényeinek nincs helye. Ilyen helyzetekben a múlt és a jelen történelmét pártirodákban eszelik ki, majd népgyűlések szónokai tudatják a néppel.
Nem új találmány. Hiszen az első világháborús vereség után már a vereség napján, Hindenburg vezértábornagy parancsára, így írták át az aznapi vereséget győzelemmé: „Fegyverletételre a dicső német seregeket a pacifisták, szabotőrök és értelmiségiek áruló tőrdöfése, a Dollstoss kényszerítette.” Ezt a fajta történelemírást Hitler vezér a parancsára felgyújtott német parlament lángjainak fényénél folytatta.
Sztálin és alvezérei parancsára a Nagy Októberi Forradalom történetét és főszereplőinek tetteit írták át meg át a szereplők emelkedésének vagy bukásának megfelelően.
A jobb- vagy baloldali vezérek uralmi módszerei nem csupán hasonlóak, de azonosak. Míg a Szovjetunióban a szovjet haza és az új típusú szovjet ember ajnározása és egyidejű mészárlása folyt, addig a Harmadik Birodalomban a szőke, kék szemű, legyőzhetetlen germánság dicsérete zengett, miközben szervezett szaporítása és egyidejű irtása volt napirenden.
Eközben Magyarországon 1919-től 1945 tavaszáig egyre divatosabb lett a Bocskai-öltözet, a kócsagtoll. A kor alattvalói a vasból készült, nem létező turulmadár fenséges röptében gyönyörködhettek. A haza bércei a frissen szerzett dalt visszhangozták: „Szabadka, Zombor, Újvidék, honvédsereg virágra lép. Visszatért szép Felvidékünk, visszaadta Horthy nékünk. Vigyázott mireánk, mireánk.” A dal a jelenhamisítás diadalmas éneke. Hiszen ha akarjuk, ha nem, a szépséges Dél- és Felvidéket nem Horthy Miklós kormányzó és legfőbb hadúr, hanem Hitler vezér és legfőbb hadúr adta vissza az 1938-as bécsi döntés nyomán. Ezért a fasiszta nagyhatalomtól kapott ajándékért a magyar hazának és az ország lakosainak súlyos véráldozattal kellett fizetnie. Így hát az akkori legfőbb hadúr nem „vigyázott mireánk”. Valóban nem. Ehelyett 1941-ben Bárdossy László miniszterelnök aláírta a Szovjetuniónak szóló hadüzenetet. Az ok helyett ürügyként Kassa „szovjet” bombázása szolgált. Csakhogy Kassát nem szovjet, hanem álnokul vörös csillagosra átfestett magyar gép bombázta.
A jól táplált, recsegő csizmát viselő Wermacht- és SS-katonák előtt szemérmüket takaró, mezítelenül vonuló zsidó nőknek, fegyvertelen kisdedeiknek és a kisdedek nagyszüleinek a ciángázban fuldokolva és a Don-kanyar fagyos lövészárkaiból a még fagyosabb sírokba kapart keresztény hitű honvédeknek és zsidó munkaszolgálatosoknak haldoklásuk közben, majd hideg sírjaikban bizonyára eszükbe jutott, hogy nemcsak főbelövendő hazaáruló, de áruló haza is létezik.
Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyvében ezt írja: „Nem a 2. magyar hadseregről, mint fasiszta katonai szervezetről, hanem az abba kényszerített, cinikusan halálba hajszolt emberekről van szó.” (Csupán két hét alatt 150 ezer magyar honvéd és munkaszolgálatos esett el.) Nemeskürty így folytatja: „Mikor a magyarok déli szárnyához csatlakozó olasz hadsereg nem érkezett haza a Don mellől … Olaszországban forradalmi nyugtalanság kezdődött … mintegy az 1943-as nyári Mussolini-ellenes megmozdulás előjeleként. Nálunk akkor döbbenetes közönnyel tért napirendre az ország a katasztrófa felett … A mohácsinál nagyobb méretű vereség huszonnégy óra alatt gyászba és lángba boríthatott volna egy országot. Nem így történt.”
Valóban nem ez, hanem az történt, hogy a hazafiúi érzelmektől fűtött Jány Gusztáv altábornagy hadseregparancsnok tudva tudta és tűrte, hogy főtisztjeit alacsony rangú német parancsnokok magukhoz rendelik, megvárakoztatják, és a magyar csapatokat az első vonalba parancsolják - elesni. Magas rangú tisztjei elkeseredett óvására a vezérlő altábornagy azt válaszolta, hogy akár gyér fegyverzettel, vagy akár fegyvertelenül is, de a honvédek puszta tömege is képes lassítani az ellenség előrenyomulását!

Háry János. A hazudozásnak hagyománya van

Meglehet, hogy a Don-kanyar fagyos földjébe sietősen bekapart honvédek és munkaszolgálatosok örök álmuk nyugalmáért - és hátramaradottaik is - feledni szeretnének. De a feledés elé is akadályok tornyosulnak, mert például elérkezett a doni pusztulás hatvanadik évfordulója, amelynek alkalmából a várbeli Mátyás-templomban megemlékezést tartottak. Az istentisztelet végeztével egy tábori lelkész tábornok a televíziós kamerák előtt azt mondta, hogy a második magyar hadsereg katonái a magyar haza érdekéért és annak védelmében haltak hősi halált. Az eseményen részt vevő miniszterelnök karba font kézzel azonnali, vagy legalább későbbi kiigazítás nélkül hallgatta végig a tábori lelkész halottgyalázó szavait.
Az újabb országromlás felé törtető politikai csoportok a baloldal nagyobbik pártját kommunista utódpártnak nevezték ki. Azt a politikai tömörülést, amely az országot a rendszerváltás óta eltelt idő nagy részében kormányozva - a bukott szocialista kísérletből visszavezette az ugyancsak bukása felé tántorgó kapitalizmusba. Abba a társadalmi formációba, amely Winston Churchill szerint „rossz, de nincs nála jobb”. Nincs, mert a jobbágymunkából élő feudalizmus bukása után az emberek a mai napig nem találtak ki jobbat.
Az a politikai tömörülés bélyegzi ellenfelét a mindennapok minden órájában, immár Európa-szerte, kommunistának (mi benne a kommunista vagy szocialista?), amelyet egy pártoknál megbízhatóbb tényező, a történelem tart a második világháború magyar tragédiáját előkészítő és véghezvivő pártok utódjának. Azt a pártot, amelynek vezére és alvezérei az országot romba döntő rendszer jelképei között szónokolnak. Azoknak is - minden intő szó nélkül -, akik a megsemmisítőtáborok Appelplatzán tartott névsorolvasáshoz hasonlóan zsidó névsorolvasást tartanak.
Kérdés, vajon meddig lehet az ország lakosságának békéjét és életkedvét történelemhamisításokkal zavarni, és a vezérek és alvezérek hatalomhajszájáért feláldozni?
(A szerző író, újságíró)