Hetek X. évfolyam, 42. szám, 2006. október 20.

Jelentős átalakulások zajlanak például a család és a vallás területén az európai gondolkodásmódban. Míg a vallás előtérbe kerülését az egyre növekvő európai iszlám népesség generálja, az új „családmodellek” kialakulásában a liberális eszmék játszanak szerepet - vélik a Time magazin egyik korábbi számában megjelent, az Európában zajló társadalmi tendenciákat vizsgáló elemzés szerzői.

Az egy férfi és egy nő házasságából és az ő utódaikból álló hagyományos család helyett különböző együttélési formák jönnek létre, melyet maguk az európaiak választanak és határoznak meg. Manapság a legtöbb európai felnőtt nem él hagyományos családi környezetben. Milliók egyáltalán nem vállalnak gyermeket, vagy elhalasztják a családalapítást. Egyesek a homoszexuális, illetve leszbikus párok családként való elismeréséért küzdenek, mások pedig a válások és újraházasodások következtében kibővült családok előnyeiről beszélnek.
Az európaiak 13 százaléka egyedül él, és ez az arány minden évben nő. Ugyanez a helyzet a gyermek nélküli heteroszexuális és egynemű párok számával, melynek aránya jelenleg 49 százalék, vagyis ez a leggyakoribb „családi egység” Európa-szerte.

Az üzleti életben sikeres pároknál jellemző, hogy a gyermeknevelés helyett inkább az utazásokat és a szórakozást választják, nekik az a fontos, hogy „azt csinálják, amit akarnak, és úgy költsék a pénzüket, ahogy akarják”. Vannak olyanok, akiknek az anyagi függetlenség megtartása a legfontosabb, vagy hogy gazdag kulturális életet folytassanak. A Heidelberg Egyetem szociológusa, Thomas Klein, tizenkét évig több mint ötezer nőnél vizsgálta azt, hogy mi befolyásolja családtervezési döntéseiket. Klein arra a következtetésre jutott, hogy nem az anyagi megfontolások a meghatározó tényezők: a legtöbb pár akkor kezdett családalapításba, amikor meg volt győződve arról, hogy a gyermekek nem fogják hátráltatni egyéni életüket, karrierjüket. Ez egy óriási változás a korábbi generációkhoz képest, mikor is úgy tartották, hogy a gyermekáldás a beteljesedett élet része. Az 1973 előtt született német nők körében végzett kutatás kimutatta, hogy a vizsgált létszám 85 százalékát nyilatkozatuk szerint azzal a tudattal nevelték, hogy a nők boldogságához hozzátartoznak a gyermekek. Az 1973 után született nők esetében ez az arány már 60 százalékra esett vissza. Úgy tűnik, a férfiakat pedig még kevésbé érdekli a szülői szerep: egy a Robert Bosch Alapítvány és a BIB által végzett tanulmány szerint minden negyedik húsz és harminckilenc év közötti német férfi azt tervezi, hogy nem lesz gyermeke.

Némelyeknél persze a szórakozás és a kedvtelések hajszolása nem zárja ki a gyermekvállalást, hanem csupán „elhalasztja” a szülőséget. Az európai háztartások 29 százalékában van eltartott gyermek, de a szülők és gyermekek közötti korkülönbség egyre inkább növekszik. A városok utcáin gyakorta látni idős arcú anyákat kisgyermekekkel, és a szülő nők átlagéletkora épphogy harminc év alatt van. 1991-ben ez az átlagéletkor 27,4 év volt. Az átlagot leginkább két véglet határozza meg: egyrészt a tizenéves kori terhességek, melyek száma számos országban folyamatosan nő, másrészt az idősödő nők gyermekvállalásai. Spanyolországban például az először szülő anyák 13 százaléka negyven év feletti. Nagy-Britanniában a harmincöt év felett gyermeket vállaló anyák száma megháromszorozódott az elmúlt tizenöt év alatt, köszönhetően az orvostudomány fejlődésének, aminek segítségével kitolódik a fogamzás időszaka.
Annak ellenére, hogy számos példa akad a középkorú terhességre, például Madonna, a Bridget Jones írója, Helen Fielding vagy a brit miniszterelnök felesége, Cherie Blair, számolni kell a negatív velejárókkal is. Egy ötvenes éveiben járó szülő nem tud annyi időt és energiát biztosítani kisgyermeke számára, mint a fiatalabbak. Emellett egy idősebb anyának a gyermeke nagy valószínűséggel egykeként fog felnőni. Több szülő tudatában van annak, hogy így gyermekét számos igazi családi élménytől fosztja meg, mégis vár a szüléssel, és úgy tűnik, nem is annyira aggasztó ez a helyzet, mivel a kortársak nagy része is egyedüli gyermek. Pszichológusok évtizedeken át megfigyelték az egyedüli gyermekként felnőtt személyeknél, hogy gondot okozott nekik a társadalomba való beilleszkedés, mivel nehezen tudtak kapcsolatokat kialakítani. Manapság a helyzet bonyolultabb, ugyanis a válások és újraházasodások elterjedtével általában „bővülnek” a családok mostohaszülőkkel, féltestvérekkel vagy újabb nagyszülőkkel, a gyermek pedig hol az egyik, hol a másik új családnál lakik.

A válások száma még a katolikus dél-európai országokban is az egekbe szökött az elmúlt időszakban. Olaszországban például 2003-ban közel fele annyi válás vagy szétköltözés volt, mint házasságkötés, és tavaly a házasságkötések száma minden eddiginél alacsonyabb volt. Egyre több gyermek születik házasságon kívül, és egyre többen azon véleményüknek adnak hangot, hogy hisznek a családban, de nem gondolják, hogy a házasság adja a család stabilitását. Mindezt a megváltozott társadalommal magyarázzák. Franciaországban 1970 óta csökken a házasságok száma, a válások ezzel együtt 12 százalékról 44,9 százalékra emelkedtek. A tavaly született francia gyermekek majdnem fele házasságon kívül született.
Az azonos neműek közötti házasság kérdése is előtérbe került: Hollandiában, Spanyolországban és Belgiumban engedélyezett ez a fajta házasság, de olyan országokban, mint Franciaország vagy Nagy-Britannia is létezik, sőt olyan együttélési formával is találkozhatunk, melyben két homoszexuális férfi és két leszbikus nő nevel egy gyermeket, aki az egyik férfi és nő korábbi kapcsolatából született. Bár a hatósági szinten ez a forma nem elismert, a „szülők” arra tanítják gyermeküket, hogy vannak olyan családok, ahol apa, anya és gyerekek vannak, vannak olyanok, ahol egyedül apa vagy anya van, és van ahol két férfi és két nő él együtt…

Ezeknek a változásoknak természetesen gazdasági és érzelmi következményei is vannak. Az európai népesség csökkenésével és öregedésével a mostani gyermekek felkészülhetnek arra, hogy keresetük nagy része az idősek támogatására fog elmenni. Még a liberális bevándorlási politikát folytató országoknak is 2,1-szeres születési arányra lenne szükségük a jelenlegi népesség fenntartásához. Ehhez képest 2004-ben Spanyolországban a születési arány 1,32 volt, ami alacsonyabb, mint az 1,37-es német és az 1,33-as olasz arány. Még Franciaország sem éri el a kívánt szintet, pedig 1,9-es arányával Európában Írország után a második helyen áll a születendő gyermekek számában.
Egyes országokban ezért a hagyományos értékeket igyekszenek népszerűsíteni, máshol pedig a szociális változásokat próbálják kezelni. Jacques Chirac francia elnök például a francia család aranyérmével tüntetett ki egy harmincnyolc éves családanyát, Claire Denist, akinek kilenc gyermeke van. A minden évben az Elysées palotában megtartott díjátadót egyébként az 1920-as években alapították; aranyérem a nyolc vagy annál több gyermekes anyáknak jár, emellett bronz kitüntetéssel jutalmazzák azokat, akik négy gyermeket vállalnak, ezüstéremmel pedig a hat- vagy hétgyermekes anyákat. Nagy-Britanniában a Munkapárti kormány az első ciklusában adótámogatásokat vezetett be, hogy támogassa a gyermekekkel rendelkező családokat, ugyanakkor módosította azokat a juttatásokat, melyek kizárólag házasságban élő párokra vonatkoztak. Júliusban pedig az angol közegészségügyi miniszter egy olyan javaslatot terjesztett elő, mely engedélyezné a mesterséges megtermékenyítéssel foglalkozó klinikáknak, hogy függetlenül attól, hogy az „apai háttér” biztosított vagy sem, kezelhessenek női pácienseket, mely lehetővé tenné leszbikusok és gyermekeiket egyedül nevelő anyák számára a kezelést.

Erősödő iszlám befolyás

A globalizációval, a tömegméretű bevándorlással, az Európán belüli határok elmosódásával és az ezzel járó szabad munkaerő-áramlással rendkívüli kulturális és etnikai keveredés tapasztalható a családokban is, és egyre gyakoribbá vált, hogy gyermekek egyszerre akár három kultúrában nőnek fel.
Ugyanakkor a kontinenst a megosztottság jellemzi a bevándorlás kérdését illetően. Bruce Bawer Oslóban élő amerikai szerző egy szélsőségesek által megszállt, meggyengült és irányelvét vesztett Európát fest le a könyvében. Némelyek a liberális értékek elvesztésére hívják fel a figyelmet, mások pedig gazdasági okok miatt ellenzik a bevándorlást.
A hit kérdése valójában a muzulmán bevándorlók hatására került előtérbe az európai közéletben, és a kontinens többé nem vallás nélküli zóna.
Az 1960-as és 70-es évek során a szekularizáció vált a nyugat-európai gondolkodásmód meghatározójává, így olyan elkötelezetten hívő emberek is, mint például Tony Blair, rendkívül óvatosak voltak hitük nyilvánosság előtt való kifejezésében. Mindeközben az istentiszteletekre való járás is folyamatosan csökkent Nyugat-Európában, az 1990-es évekre az európaiak mindössze 15 százaléka járt hetente istentiszteletre.
A vallás azonban újra politikai napirendre került az elmúlt időszakban, és bár katolikus körök is erőfeszítéseket tettek az európai keresztény identitás újjáélesztésére, a vallási reneszánsz fő hajtóereje igazából az iszlám. Különböző becslések alapján közel 18 millió muzulmán él manapság Nyugat-Európában. A bevándorlók első nemzedékei a vallásukat is hátuk mögött hagyták, mikor Európába költöztek. Ám számos eddig még nem teljesen ismert okból leszármazottaik visszatérnek az „ősi gyökerekhez”, megtöltik a mecseteket, radikalizálódnak, és különböző jogi követeléseket fogalmaznak meg: például a fejkendő viselésének szabadságát, vagy olyan „magánügyekben”, mint a válás vagy öröklés, az iszlám törvény előírásainak elismerését.
A problémát még inkább felszínre hozta az iszlám nevében elkövetett terrorizmus. Miután a brit titkosszolgálat időben leleplezte egy nagyszabású terrorakció tervét a nyáron, a muzulmán vezetők arra használták ki a közösségükre irányuló figyelmet, hogy további olyan intézkedéseket követeljenek, melyekkel még inkább „otthon érzik” magukat. Nagy-Britanniában például harmincnyolc muzulmán csoport és hat politikus nyílt levelet intézett a miniszterelnökhöz, melyben azt követelték a kormánytól, hogy változtassa meg a külpolitikáját, hogy ezzel megmutassa a világnak, megbecsüli a civilek életét függetlenül attól, hol élnek és milyen vallásúak.
Ezekre a követelésekre más-más válasz született. Franciaországban például betiltották vallási szimbólumok, köztük a fejkendő viselését állami iskolákban, amit ellenük irányuló lépésnek tekintettek a muzulmánok. Nagy vihart keltett Angliában az elmúlt hetekben az, hogy a Windsori kastély történetében először, az iszlám ramadán ünnepére külön imaszobát alakítottak ki a kastélyban.

Németországban, Franciaországban és Hollandiában pedig úgy próbálják kezelni a helyzetet, hogy ők maguk választanak és képeznek ki „saját nevelésű” imámokat, céljuk ezzel, hogy kiszorítsák az Algériából vagy Törökországból érkezett egyházi vezetőket. Úgy vélik, hogy a mérsékelt muzulmánok jelentik a legjobb védekezési módot a vallási szélsőségekkel szemben.
Az iszlám terrorizmussal és a Törökország európai uniós tagságának felmerülésével együtt járó kérdéseket több európai politikus a keresztény identitás hangoztatásával próbálja ellensúlyozni. Nicolas Sarkozy például azt javasolta nemrégiben egy könyvben, hogy Franciaországnak újra át kellene gondolnia a vallási intézmények állami támogatásának lehetőségét.