Hetek X. évfolyam, 37. szám, 2006. szeptember 15.

Tony Blair brit miniszterelnök a napokban megerősítette: egy éven belül távozik posztjáról. Míg az elmúlt kilenc évben a Munkáspárt elképzelni sem tudta volna rekordnak számító győzelmeit Blair, „a fenegyerek” nélkül, mára fordult a kocka: a miniszterelnököt - főként külpolitikája miatt - koloncnak érzik a párt nyakán, akitől minél előbb meg kell szabadulni, ha hatalmukat át akarják menteni a következő ciklusra.

A Munkáspárt csúfos vereségével végződött tavaszi helyhatósági választások óta fokozódó nyomás helyeződött a miniszterelnökre, hogy minél előbb jelölje meg távozása pontos dátumát. Bár az elmúlt időszak amúgy sem volt belpolitikai viharoktól mentes, úgy tűnik, pártja soraiban végül az keltett pánikot, hogy Blair a libanoni konfliktusban - több európai vezetőtől eltérően - nem támogatta az azonnali tűzszünet ügyét. Ezek után már a korábbi Blair-hívek is azt kezdték hangoztatni: a pártelnöktől minél előbb meg kell szabadulni, ha a következő választásokat meg akarják nyerni. Az „elégedetlenségi mozgalom” végül egy valóságos puccsot kirobbantó körlevélben csúcsosodott ki, amelyben számos - egyes források szerint száznál is több - munkáspárti képviselő nyíltan kijelentette: „Úgy hiszszük, a párt és a kormány nem tud megújulni a vezetés sürgős megújítása nélkül. Ezért, mint elkötelezett munkáspárti lojalisták és a modernizálás kérlelhetetlen hívei, arra kell kérnünk Önt, hogy mondjon le.”
A pánikot valószínűleg csak fokozták a közelmúltbeli közvélemény-kutatások eredményei, amelyek szerint a konzervatívok leelőzték a Munkáspártot. Több elemző azonban nem érti a krízishangulat okát: a toryk előnye egyelőre nem behozhatatlan, és a választók többsége nem gondolja azt, hogy Blairnek sürgősen távoznia kellene. Mi több, az eredmények szerint a Munkáspárt népszerűsége csak tovább csökkenne, ha a pártvezetést és a kormánykereket átvenné a „trónörökösnek” kikiáltott Gordon Brown pénzügyminiszter. A „puccskísérletbe” beletörhet a munkáspárti modernizálók bicskája: Tony Blair személyét ugyanis nemcsak saját pártja, hanem a rivális konzervatívok is a legnagyobb akadálynak tartották a győzelem útjában. A toryk „üdvöskéje”, David Cameron egyszer kijelentette, „a konzervatívok nem tudják megverni Tony Blairt” - a Munkáspártot viszont igen.

Míg Blair és hívei a megkezdett reformok jövőbeni sorsa felől aggódnak, a kritikusok szerint Blair az elmúlt kilenc év során a belpolitikában nem valósította meg beharangozott céljait. Bár az állami kiadások megnövekedtek, az életminőség sokak szerint nem javult: a bűnözés egyre növekszik, közel ötmillióan élnek segélyekből munka helyett, és növekszik a társadalmi feszültség faji kérdésekben és a bevándorlókat illetően. Pozitívum ugyanakkor, hogy a gazdaság növekedni tudott. Azonban minden kétséget kizáróan Blair külpolitikai „hagyatéka” marad igazán emlékezetes, és ez az a pont, amiben sokan népszerűtlenségének okát látják. Bár néhány rugalmasabb bírálója elismeri: a legtöbb európai vezetőtől eltérően Blair megértette a terrorveszély igazi lényegét, sokak szerint a Bush elnökkel való szoros szövetségi viszony, az iraki háború és Izrael támogatása lett a „veszte”.
Bár Blair támogatta a palesztin állam létrehozásának ügyét, bátran felemelte hangját az Izraelben végrehajtott öngyilkos merényletek ellen is, és elutasította azt a - főként liberális és baloldali - nézetet, miszerint a terror a nyomor és a nélkülözés következménye lenne. A közelmúltban újabb kritikára adott okot, amikor a libanoni konfliktus kapcsán újból Bush elnök mellé állt, és nem volt hajlandó támogatni az azonnali tűzszünet ügyét. Imázsán már az sem javított, hogy legutóbbi közel-keleti látogatásán - Jeruzsálem után - a nyugati vezetők közül a konfliktus óta elsőként Libanonba is ellátogatott. Az utcákon dühös tüntetők fogadták, még a libanoni miniszterelnökkel tartott közös sajtótájékoztatóját is félbeszakította egy felbőszült asszony egy „Szégyelld magad, Tony Blair!” felkiáltással.
A helybéli média sem bánt vele kesztyűs kézzel: az as-Safir című napilap „itt vannak a ronda britek” felkiáltással „köszöntötte” a brit kormányfőt, „politikai hibának” nevezve a látogatást, hozzátéve: „Blairt az egész világ megveti.” Palesztin értelmiségi és politikai vezetők pedig az al-Ayyam című lapban egyenesen „persona non grata”-nak titulálták Blairt. „Azért jön, hogy palesztin vízzel mossa le a libanoni vértől csöpögő kezét” - állt az „értelmiségi” nyilatkozatban. Libanon síita vallási vezetője, Mohamed Huszein Fadlallah nagyajatollah pedig szintén nem kívánatos személynek nyilvánította Blairt Bush elnök és Izrael támogatása miatt.

Pedig a kormányfő nem rossz híreket hozott Bejrútba: csupán megerősítette Siniora miniszterelnöknek, hogy országa kész gyakorlati segítséget nyújtani a libanoni gazdaság helyreállításához.
Az elemzők egyelőre csak találgatják, hogy Gordon Brown vajon milyen külpolitikát folytat majd, ha átveszi a „kormánykereket”. Brown külpolitikával kapcsolatos eddigi hallgatását sokan annak az egyezménynek tudják be, amely a fáma szerint a két politikus között született még 1994-ben. Ennek értelmében Blair kapta a pártvezetői posztot, és cserébe Brown jelentős beleszólást kapott a belügyekbe, és hívei is fontos pozíciókat kaphattak. Bár Brown legközelebbi munkatársai is csak találgatnak a jövőt illetően, egyelőre annyit sejtetnek, hogy valószínűleg kevésbé enged majd a „washingtoni nyomásnak”, csakúgy, mint kihívója, David Cameron, aki szerint a terror elleni háborút a neokonzervatívok elrontották, és a világban amúgy sem lehet a civilizációk harcáról beszélni.