Vissza a tartalomjegyzékhez

Tihanyi Péter
Amikor Isten tervez
Horváth László szabadulása a belső börtönből

- Tizennyolc éves koromig én is egy tisztességes, bár nagyon szürke életet éltem, csak egy egész picivel voltam nagyobb gazember, mint az átlagos, húszas éveit járó magyar fiatal. A házasságról, a gyerekekről már akkor is úgy gondolkoztam, hogy az egy csodálatos dolog, és vágytam rá. Huszonhárom éves koromban meg is kaptam, egy fantasztikus feleség és egy gyönyörű lánygyermek személyében. Olyan szerelmes voltam, mint egy ágyú. Ugyanabban az évben egy komoly karrier lehetőségével kecsegtető munkát is kaptam, egy vasútépítő cég művezetője lettem. De a házasságkötés után pár hónappal már folytattam a csajozást, ugyanúgy, mint előtte. Jött az éjszakai élet is, a kaszinóra is rászoktam, de a játékautomatákat már az igazán jó fizetésemből sem tudtam finanszírozni. Egyre sötétebb baráti társaságba keveredtem. És egyre veszélyesebb dolgokba kezdtem belenyúlni.


Fotó: Somorjai László

Mi volt az, ami legerősebben hajtott, vonzott a játékgépek elé, a kaszinókba, a csajok ölébe? Mi az, aminek a legkevésbé tudtál ellenállni?
- Ma sem tudom, mi az, ami valójában vonzott. Mintha a kívánságok megfogták volna a lábamat, és röpítettek volna a játékgépekhez, a kuplerájokba vagy a feltörhető autók mellé. Mintha nem is én, hanem kívülről egy zsarnok uralkodott volna bennem. Ezek a vágyak és kívánságok, bűnök olyan irreális világba vittek, amit én akkor valóságosnak és szabadnak véltem. Leültem a gép elé, mondván, hogy nyerek, noha a valóság az volt, hogy csak vesztettem. Volt, amikor félmillióval álltam föl a székről, de egy óra múlva már egy másik kaszinóba nyomtam vissza az egészet, plusz még százezret. Vagy azért hajtottam a csajokat, hogy örömet okozzak magamnak, ehelyett folyamatosan csalódást és fájdalmat okoztam.
A feleséged mit tudott minderről?
- Semmit. De hogy ez így is maradjon, egyre többet kellett hazudnom, ez egy idő után több erőt és energiát vett ki belőlem, mint amennyit az éjszakák. Rablásban nem voltam benne, de azon kívül mindenhol mindenkitől mindent elloptam. A feleségem csak annyit tudott, hogy már nem dolgozom a régi munkahelyemen, de többet nem. Elhanyagoltam teljesen azt a két embert, akit a legjobban szerettem, őt és a kislányomat.
A lelkiismereted nem szurkált?
- Annyira aljas nem voltam, hogy a lelkiismeretem ne furdalt volna állandóan. De akkor már beindult ez a gépezet. A kislányom hároméves volt, otthagytam őket. Elköltöztem otthonról. Csak azt vettem észre egy idő után, hogy olyan gépfüggő lettem, amilyen senki nem volt a környezetemben. A börtönben olyan jó dolgom volt, hogy kéthetente hazajárhattam, mármint a feleségemhez. De ezt se vettem komolyan. Közben is megcsaltam. A feleségem még ekkor is tűrt egy darabig, majd elszakadt a cérna, és végleg megszakították velem a családi kapcsolatot. Még tizenegy hónap volt hátra az első, hároméves ítéletemből, mikor az egyik eltávról nem mentem vissza a börtönbe. Pontosan száz napig bujkáltam, életem legstresszesebb száz napja volt ez. A legnagyobb zajban is meghallottam, ha megállt a lift az emeleten, azt gondolván, hogy értem jöttek. A nap huszonnégy órájából huszonnégy órában a torkomban volt a gyomrom.
Hol laktál?
- Nőknél, IBUSZ-lakásban, itt-ott.
Köröztek?
- Hogyne. Éppen nem tudtam fölmenni abba az IBUSZ-lakásba, amelyet béreltem, mert a lépcsőházban beszélgetett egy egyenruhás rendőr egy hölggyel. Meglehetősen ismert voltam a szolnoki rendőrök körében, ezért nem mertem megkockáztatni, hogy elmenjek mellette. Majd csikorgó kerekekkel bekanyarodott elém egy rendőrautó, azt gondoltam, miattam, utólag kiderült persze, hogy nem. Ahogy kiszálltak, elkezdtem futni előlük. Egyikük utolért a Zagyva partján egy emlékparkban. Egy ismerős rendőr volt, meg is kértem: ugyan, engedjen már el, mert nagyon keresnek. Csakhogy a srácnak nem volt elég, hogy elkapott és megbilincselhetett, elkapta a tarkómat, és belecsapta a kopjafába. Elvesztettem az önkontrollomat, majd az emlékezetemet és az eszméletemet is egy rövid időre. Amire ezután emlékszem, hogy a rendőr csőre húzza a pisztolyát, a fejemhez teszi, és ordít, hogy hasaljak le. Aztán jöttek a kollégái. Nahát, azoktól kaptam olyan rúgásokat, hogy az addig szépen rendezett arcom és bordáim összevissza törtek. Másnap a kórházban nem ismertem meg az arcomat.
Mit csináltál?
- Állítólag leütöttem, és valamilyen hegyes szúró eszközzel megsebesítettem a rendőrt. Nem emlékszem. De ha egy tárgyaláson négy rendőr állít valamit egy szökött bűnözővel szemben, akkor úgyis a rendőröknek lesz igaza.
Mennyit kaptál ezért a játékért?
- Öt évet. Meg volt még három máshonnan, meg egy felfüggesztettem, így összecsepegett kilenc év négy hónap.
Mi teszi leginkább elviselhetetlenné a börtönéletet?
- A legborzasztóbb nem a bezártság, hanem az összezártság, és a szeretteidtől való elzártság. Ennél csak az elviselhetetlenebb, hogy egy idő után, mondjuk az ötödik évnél egyszerűen lemorzsolódnak rólad. És legtöbbször nem is haragudhatsz rájuk, mert ha az embert jogosan utasítják el, nem sértődhet meg.
Volt egy nagyon jó barátom - a mai napig is az -, ő Sopronkőhidán ült, és néha levelet váltottunk ilyen magasztos témákról, hogy milyen a kaja, és hogy nálatok is szemetek-e az őrök. Egyszer csak kapok egy ilyen levelet Zolitól: „Laci, megismertem Istent, aki megbocsátotta a bűneimet, és megváltott, és megváltoztatott. Boldogabb vagyok most a börtön falai között, mint megtérés előtt kint az életben.”
Erre te?
- Összetéptem, és kidobtam, szinte dührohamot kaptam. Gondoltam, hogy Zoli nem az első, és nem is az utolsó, aki megbolondult a börtönben. Nem is válaszoltam vagy három hónapig. Aztán megint írt. Leírta az Istennel való megtapasztalásait, igéket és igehelyeket is, nekem, aki annyira rühelltem ezt a témát, hogy azt sem tudtam, hogy néz ki a Biblia. Időközben szabadult, és eljött hozzám beszélőre. Addig-addig beszélt Istenről, míg egyszer azt mondtam neki, jó, teszek egy próbát vele, ha van, megmutathatja nekem magát. Akkor már öt éve elhagyott a feleségem és a gyerekem, én meg egyre jobban vágytam a társaságukra, hangjukra, arcukra. Fél-negyedévenként írtam nekik, teljesen reménytelenül, mert soha semmilyen válasz nem jött tőlük, ahogy mondom, már öt éve. Azt mondtam Zoli barátomnak, ha van Isten - aki előtt szerinted nincsen lehetetlen -, akkor adok neki most egy lehetetlen küldetést. Írok a lányomnak, és ha kapok rá választ, akármilyet is, akkor elhiszem, hogy Isten van. Írtam hétfőn. A börtönben egy szimpla levélváltás körülbelül két hétbe telik, biztonsági ellenőrzések, meg eleve úgy vannak vele, hogy mindenki ráér. Még annak a hétnek a péntekén a nevelőm beadott a kisablakon egy nekem szóló levelet. A feladónál a lányom neve és címe. Úgy leizzadtam, hogy nem tudtam kibontani, azonnal kirohantam, hogy telefonáljak Zolinak.
Mit mondtál neki?
- Hogy Zoli, van Isten.
Mi volt a levélben?
- Elmondom. „Anya kérésére írom neked ezt a levelet. Magamtól még ennyit se tennék. Most már tudom, miért vagy börtönben, ettől függetlenül kívánom, hogy rendbejöjjön az életed. Ez az első és utolsó levél, amit írtam neked az életben, mert már nem vagyok rád kíváncsi. Ne haragudj az őszinteségemért.”
Újra felhívtam Zolit, megkérdeztem, hogy kell megtérni. Ő mondott egy nevet, hogy azt írjam fel a kapcsolattartóim közé, így be tud jönni hozzám beszélőre. Egy hónap múlva egy hívő srác jött be hozzám.
A börtönőrök mögöttünk álltak, és figyeltek, de különösebben nem foglalkoztak velünk. Elismételtem utána az imát, a karomra tette a kezét, és csendben megáldott.
És?
- És attól a pillanattól megváltozott a gondolkodásmódom, a viselkedésem; az emberekről és magáról az életről való vélekedésem is.
Konkrétabban?
- Aznap este megkérdeztek a cellatársaim: mi ez a nagy szelídség, Laci? Addig bele-belekötöttem mindenkibe, verekedtem is sokat. Onnantól kezdve tényleg szelíddé lettem. Addig például eszembe se jutott, hogy szabadulásom után morális munkát végezhetnék és normális életet is élhetnék. Azóta meg csak ezen járt az eszem. Addig bosszút akartam állni azokon, akik idejuttattak. Volt egy szép kis listám, amelyet még aznap este eltéptem. Elkezdtem imádkozni a feleségemért, a kislányomért, a bocsánatukért, hogy újra egymáséi lehessünk. Átkerültem a Csillagba, ahol már szabályos istentiszteletekre jártunk, ott volt a vízkeresztségem, bűnvallásom és egyszer csak eljött a szabadulásom napja is. Ideadták a papírokat, ott az ajtó, menjek ki. Tíz év után, húszezer forinttal a zsebemben, kiléptem a vakvilágba.
Milyen volt szabad emberként szabadulni?
- Mint mikor a szülő kiviszi a parkba a csöpp gyerekét, messziről figyeli óvó tekintetével, de ha belemegy a sárba, vagy elesik, vagy beüti a térdét, nem fut oda hozzá azonnal. Másnap hazaértem Szolnokra. A maradék pénzemen hirdetési újságokból próbáltam munkát keresni. Találtam. Délután hatkor már annyira remegett a szívem, de a kezem-lábam is a családom után, hogy nem bírtam tovább, felhívtam az anyósom számát, mert csak azt tudtam. A kislányom vette föl. „Szervusz! Hogy vagy? Mit akarsz?” - kérdezte, ugyanolyan semlegesnek és hidegnek tűntek a szavai, mint a levélben. A következő mondatnál kicsit megenyhült. Kérésemre, hogy megadja-e a mobilját, azt válaszolta, hogy holnapig gondolkozik. Mondtam, jó, de ha lehet döntse el délután ötig, mert öttől kilencig ki leszek kapcsolva. Erre ő: „Mert? Miért?” Mondom magamban, na most hogy beszéljek én, a börtönből érkezett a lányomnak Istenről. Gondoltam, megmondom a frankót, abból lesz a legkisebb baj. „Kislányom, a börtönben megismertem Istent, megtértem, és Szolnokon öttől kilencig lesz az istentisztelet.” Csend. Majd kuncogásszerű hang a telefonban. „Lányom, ha kinevetsz, ha nem, ez így van.” „Nem nevetek… sírok. Mi is odajárunk anyával… és azóta imádkozunk érted… édesapám…!”