Hetek X. évfolyam, 34. szám, 2006. augusztus 25.

Az elmúlt vasárnap komoran ünnepelték Oroszországban egy olyan eseménysorozat 15. évfordulóját, amelyet 1991 augusztusában még „népi forradalom”-nak, „az ország történetében bekövetkezett fordulat”-nak vagy éppen a „kommunizmus felett aratott győzelem”-nek neveztek. Akkoriban azt gondolták, ezek az események legalább akkora ünneplésre adnak okot, mint a szovjeteknek november 7-e, de napjainkban az orosz emberek és politikusok is ellentmondásosan gondolnak vissza a Szovjetunió felbomlásához vezető puccskísérletre.

Az 1991. augusztus 19-22. között lezajlott eseménysor lényegében az SZKP konzervatív szárnyának elvetélt próbálkozása volt a gorbacsovi peresztrojka leállítására. Mint ismeretes, Gorbacsov elérte, hogy töröljék a szovjet alkotmányból a kommunista párt irányító szerepére utaló 6. cikkelyt, és gyengítsék az állam és a párt társadalomra gyakorolt befolyását.
1991 nyarán felbomlott a Varsói Szerződés és a KGST, teljes gőzzel folyt a peresztrojka. A változásokat nem toleráló konzervatív kommunisták létrehozták a Rendkívüli Állapotot Kezelő Állami Bizottságot (GKCSP), amely megfosztotta Mihail Gorbacsovot elnöki jogköreitől, és rendkívüli állapotot hirdetett ki az országban. Felszólították a munkásokat, parasztokat és a munkás értelmiséget, hogy állítsák helyre az országban a rendet, Moszkvába pedig katonaságot vezényeltek. Így indultak az „augusztusi puccs”-ként emlegetett események.
A szovjet állampolgárok azonban megízlelték a szabadságot, és ekkorra már fény derült a kommunista párt saját népe ellen elkövetett bűncselekményeire, elsősorban Sztálin vétkeire is. A GKCSP létrehozása némelyeknek a rend helyreállítását, másoknak a sztálinizmus visszatérését jelentette. Az emberek az utcára vonultak. Moszkvában élő gyűrűt vontak az úgynevezett „Fehér Ház” köré, ahol a szovjet-orosz köztársaság kormányzata helyezkedett el. Borisz Jelcin állt a tömeg élére, aki akkor a szovjet-orosz köztársaság elnöke, és egyben a független Oroszország legradikálisabb politikusa volt.
A GKCSP nem tudta bevenni az épületet. A hatalomba visszatérő Gorbacsov lemondott első titkári tisztségéről, és felszólította a kommunista pártot az önfeloszlatásra. Jelcin betiltotta az SZKP tevékenységét Oroszországban. A puccs napjaiban léptek ki a Szovjetunióból Litvánia, Lettország és Észtország, Borisz Jelcin pedig elismerte függetlenségüket. 1991 végére a Szovjetunió helyén tizenöt független állam jelent meg.
Mint minden forradalom után szokásos, az eufóriát hamarosan a csalódás és átverés érzései követték. A piacgazdaság messze nem a lakosság által remélt csodát hozta. Beindult a hiperinfláció, az emberek megtakarított pénze egyik napról a másikra semmivé lett, gyárak zártak be. Munkanélküliség ütötte fel a fejét, a működő üzemekben késtek a fizetések, vagy egyáltalán nem fizettek. Virágzásnak indult a bűnözés, megindult a harc a posztokért és tisztségekért. Az SZKP elleni harcban szövetséges erők szekértáborokra bomlottak. Jelcin sem tudott kiegyezni a Legfelsőbb Tanáccsal (az akkori orosz parlamenttel), annyira, hogy 1993 októberében azt a Fehér Házat lövette, amit 1991-ben saját testével védett. A „vörösbarna revansisták” szétkergetése után létrehozták az Állami Dumát, de az első választásokon a lakosság - csalódottságát kifejezve - újra a kommunistákat juttatta többséghez.

Jelcin ismét szemben találta magát Oroszország választott képviselőivel. A hatalmi harc közben a közvagyont akadálytalanul rabolták a tényleges hatalmat gyakorló bűnszövetkezetek, korrupciós botrányoktól volt hangos az ország, kirobbant az első csecsen háború, és terrorcselekmények híreitől borzongott a lakosság. 1998 végén Oroszországot gazdasági válság rázta meg. Fizetésképtelenné vált az állam, az országot pedig besorolták az instabil gazdasági-pénzügyi rendszerű országok közé.
Amikor 1999 végén Jelcin idő előtt lemondott elnöki posztjáról, a lakosság többsége gyűlölte őt. Ugyanez a többség azt a Vlagyimir Putyint választotta elnökké, akit a leköszönő elnök jelölt meg utódául. Éppen azért, mert Putyint Jelcin segítette hatalomra maga után, ma lényegesen kisebbnek látja az orosz nép az első elnök hibáit. Putyin újra megerősítette az orosz államiságot, helyre kívánta állítani Oroszország nagyhatalmi státusát, amiben nem kis szerep jutott az egekbe szökő olajáraknak. Az évforduló alkalmával jelentették be, hogy Oroszország rendezte a Szovjetunió összes tartozását a Párizsi Klub felé, jóval a kitűzött határidő előtt.
Putyin a gazdaság helyreállítása mellett nem mulasztotta el a bürokrácia megerősítését. A demokrácia hívei az emberi jogok megtaposását látják ebben, szerintük Oroszország igen messze került az 1991 augusztusában megfogalmazott szabadság-eszmétől. A lakosság zöme ugyanakkor elutasítja a klasszikus szabadságelveket, mivel ezeket az orosz államiságra nézve végzetesnek tekintik. Szociológiai felmérések szerint a lakosság mindössze 15 százaléka tartja az augusztusi puccsot a demokrácia győzelmének, a többség a hatalmi elit belső harcainak egyik epizódját látja az eseményekben.
Ez tükröződik az évfordulóhoz való hozzáállásban is. A pártok, leszámítva a szélsőségeseket, semmilyen rendezvényt nem szerveztek. Passzív a lakosság is: a Fehér Háznál alig ötven ember gyűlt össze, hogy megemlékezzen az eseményekről. Hallgat a média, egyedül a baloldali pártlapok hangoztatták karakteres negatív véleményüket. Szerintük „a lakosság évről évre milliószám fogy, eltűnt a gigantikus szovjet ipari potenciál. Az ország megszűnt szuperhatalom lenni, ellenben előlépett a második legtöbb dollármilliárdost számláló országgá, akik tőkéjüket az orosz természeti kincsek szétrablásával szerezték. A bajok pedig az augusztusi puccs után a szabadság és demokrácia hirdetésével kezdődtek.”
A fentiek azt tanúsítják, sok időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy az oroszok többsége belássa: a kommunista hatalom 1991. augusztusi bukása szükséges és elkerülhetetlen feltétele volt Oroszország hosszú távú fejlődésének. Addig is augusztus 22-e Oroszország állami zászlójának ünnepnapja, amelyet a bolsevikok 1917-ben betiltottak, s amely zászló alatt az antikommunista erők 1991-ben új időszámítást kezdtek.