Finta Szilvia
A terror propagandája
Érvek az anticionizmus ellen

Terror és propaganda - a totalitárius mozgalmak és rendszerek két legfőbb eszköze arra, hogy maguk mellé állítsák a tömegeket, majd egy fikció segítségével végső megoldást kínáljanak a „bűnösök” miatt fenyegetett s az állandó rettegésben kimerült „ártatlanok” számára. A forgatókönyv kísértetiesen hasonlít a Soá történetéhez, mely nem a gázkamrákkal kezdődött, hanem - mintegy egymáshoz szorosan kapcsolódó s egymásból következő események láncolataként - az emancipációt és asszimilációt követően egyre agresszívabban felszínre törő antiszemitizmussal.

Izrael-ellenes tüntetés Dél-Afrikában 2001. augusztus 21-én. Huszonegy nappal később New Yorkban kiderült, hogy ki fenyegeti a világot

Éppen elég csak az elmúlt hetek sajtóját végignézni, nyilatkozatok tömkelegével találkozunk, melyek az „agresszív”, „gyarmatosító”, „apartheid”, „rasszista”, „náci”, „cionista” állam megregulázásában és megsemmisítésében látják az egyetlen lehetőséget arra, hogy megoldódjon a közel-keleti probléma, megszűnjenek a terrorcselekmények, s béke legyen végre. A jelzőkkel és a propagandával azonban van némi probléma.

„Agresszív cionista”

A zsidó mint vallás, majd mint „faj” elleni gyűlölet, illetve az Izrael-ellenesség lényegükben ugyanazt jelentik. Az anticionizmus mint fogalom az 1900-as évek táján, a politikai cionizmus megjelenését követően tűnt fel először, bár akkor jobbára a zsidóságon belül, s a vallásos ortodoxok szembeállását jelentette egy szekuláris zsidó állam létrejöttével szemben. A fogalom az 1920-30-as években, a Balfour-nyilatkozat utáni időszakban kezdett gyökeret verni a zsidó betelepülések ellen fellépő arab világban, majd az 1967-es hatnapos háborút követően nyert egyre nagyobb teret a nyugati fórumokon is. Az „anticionista” minősítés az új antiszemitizmus permanensen használt öndefiníciója lett azoknak, akik ugyan mélységesen elítélik az antiszemitizmust és a holokausztot, azonban Izrael államát nem fogadják el, s abban a hétmillió zsidó összeesküvésének és világ feletti uralkodási vágyának egyik új megjelenési módját látják az ezernégyszázmillió „szegény, leigázott” muszlimmal szemben.
Míg az antiszemitizmus a zsidókra mint individuumokra irányult, az új antiszemitizmus - az anticionizmus - a zsidókra mint kollektívumra, vagyis Izraelre. Az antiszemiták a zsidó egyéneket nem fogadták el a társadalom teljes jogú tagjaként - bár maguk a nemzetek kimondták azok jogegyenlőségét -, az anticionisták Izrael létjogosultságát kérdőjelezik meg, melyet egyébként az 1947-es ENSZ-közgyűlésen az arab államok kivételével szinte valamennyi ország elfogadott. Az antiszemitizmus végső megoldása a zsidók megsemmisítése volt, az anticionizmus végső megoldása pedig Izrael megsemmisítésére irányul. Izrael létezéshez való jogának tagadásával együtt az anticionisták a diaszpórában élő zsidókat is Izraellel, azaz a gyűlölt cionistákkal azonosítják, s a diaszpóra közösségeit is - elsősorban bevándorló muszlimok részéről - sorozatos bántalmazások, zsinagógagyújtogatások, temetőgyalázások érik. Anticionista körökben az „agresszív cionista” mint a zsidókra és Izrael barátaira használt kifejezés - tudatosan vagy tudat alatt - nem más, mint a szalonképtelenné vált „büdös zsidó” eufemisztikus megfelelője.
Mindezzel szemben azonban a következő egyszerű tényt kell megállapítanunk: Izrael nem agresszív, hanem védekezik. A védekezésre és önvédelemre pedig azért van szüksége, mert a Palesztinának egy arab és egy zsidó államra való felosztásáról szóló 1947-es ENSZ-szavazást követően az arabok egyrészt nem fogadták el a javaslatot, másrészt abban a pillanatban a zsidó települések elpusztítását tűzték zászlajukra, s a támadásokat azonnal meg is indították. Azzam pasa, az Arab Liga főtitkára a rádióban 1948-ban így nyilatkozott: „Ez megsemmisítő háború lesz, grandiózus mészárlás.” A jelenlegi háború - igen, háború, mert az arabok szemszögéből a tűzszünetek is ennek dinamikus részét képezik - tehát 1947 óta tart, Izrael pedig nem tesz mást, mint azóta is védekezik.

„Gyarmatosító apartheid állam”

Egy másik, gyakran hangoztatott vélemény a cionizmust a gyarmatosítással teszi egyenlővé, magát az államot pedig apartheid politikával vádolja. Ennek megcáfolására maguk a történelmi tények szolgálnak. Az első világháború vége felé, az Ottomán Birodalom összeomlása táján merült fel a térségben a zsidó és az arab nemzeti önállóság kérdése. Akkorra ugyanis már számos zsidó élt Palesztinában, tehát a zsidó államot már csak ezen okból kifolyólag sem - egy ugyancsak gyakran hangoztatott vád - a holokauszt miatti részvét hozta létre (lásd keretes írásunkat). Az 1917-es Balfour-deklaráció kimondja, hogy Nagy-Britannia támogatja a cionista célkitűzéseket, s a háború befejeztével Palesztinában a zsidók számára „zsidó otthont” létesít. Később a nehézségek kapcsán a Fehér Könyvben merül fel egy arab-zsidó állam létesítése, melyet az említett 1947-es ENSZ-határozat szavatol. Az ENSZ által kijelölt területet a zsidók elfogadták, az arabok viszont kategorikusan elutasították. Miután az Izrael Állam megalakulását követő, arabok által kezdeményezett háborúkban a zsidók több területet elfoglaltak, az arabok azt akarták, hogy a zsidók az arabok által soha el nem fogadott, 1947-es határok közé vonuljanak vissza, s anélkül kötöttek velük rendszeresen fegyverszünetet, hogy Izrael létét diplomáciailag valaha is elismerték volna. Izrael jelenlegi határait az önvédelem eredményezte. Az arabok által megkötött fegyverszüneteket egyébként az arabok már csak azért is a háború részének tekintik, mivel annak tényleges elfogadását árulásként élnék meg, a békeszerződést pedig megadásként. Ezt a jelenséget a tradicionális háborúkon és fegyverszüneteken edződött Nyugat egyszerűen nem érti.
A határproblémák mellett a menekültkérdés volt a másik adu ász az arabok kezében. A 1947-48-as eseményeket követően Izrael területéről körülbelül 550-660 ezer arab menekült el Transzjordániába, Libanonba, Irakba, Szíriába, Egyiptomba, illetve a Gázai övezetbe, ahol nem fogadták be, hanem menekülttáborokba telepítették őket. A menekültek később a természetes szaporulat révén milliós nagyságrendre növekedtek. Ugyanakkor az arab államok zsidó lakosaikat otthonaik elhagyására kényszerítették. Ezekből az államokból Izrael a mai napig 567 654 zsidót fogadott be, lakáshoz és munkához juttatta őket. Tehát nagyjából ugyanannyi arab hagyta el Izraelt, mint amennyi zsidó az arab államokat. Vagyis egyszerű népcsere történt, a menekültkérdést az arabok mesterségesen gerjesztették, nem fogadva el sem az izraeli kárpótlást, sem az ENSZ 1950-es letelepítési tervét. 1957. július 19-én a kairói rádió nyilvánvalóvá tette az arab államok szándékát: „A menekültek az Izrael elleni arab küzdelem sarokkövei. A menekültek megannyi fegyver az arabok és az arab nacionalizmus kezében.”
Egyébként Izrael betelepítési politikája a demográfiai realitásokhoz igazodott. Vagyis olyan helyeket foglaltak el, vásároltak fel, amelyeken az arabok nem gyökereztek meg. Az arabok tetemes összegekért lelkesen adták el a betelepülőknek a sivatagos, sziklás, maláriaveszélyes területeket, melyeket a zsidók tettek virágzóvá.

Bárki lehet cionista

„Rasszizmus + nácizmus = cionizmus”

Ez az egyenlet szintén az elmúlt évtizedek szülötte. 1975-ben az ENSZ közgyűlése a cionizmust egyenlőnek nyilvánította a rasszizmussal. A rasszizmus lényege emberek faji megkülönböztetése, s az általa alacsonyabb „fajkategóriákba” soroltak negatív diszkriminációja. Izrael ezzel szemben nem tesz különbséget sem a fekete, például etióp, sem a fehér, például askenázi zsidók között. Továbbá a Függetlenségi Nyilatkozatban a következőket olvassuk: „Izrael Állama nyitva áll a zsidó bevándorlás és a szórványok egybegyűjtése előtt, és fejleszti az országot minden lakosának javára. Izrael prófétáinak szellemében a szabadság, jog és béke ideáljait tekinti léte alapjának, és egyenlő társadalmi és politikai jogokat biztosít minden polgárának, vallásra, fajra és nemre való tekintet nélkül.” Tehát Izraelt maximum abban az esetben lehet rasszistának nevezni, amennyiben a rasszizmus a terroristát mint külön fajt határozza meg.
Ezzel szemben viszont az arabok a rasszizmus nácik által kedvelt eszközével, az inhumanizmussal élnek. Az inhumanizmus értelmében egyes személyek, bizonyos csoportok valójában nem emberek. Például a zsidó állam az arab sajtó karikatúráin mint polip öleli körül a Földet, Ahmadinezsád iráni elnök pedig a zsidókat a „vadállatoknál is rosszabb lényeknek” nevezi. Egyes arab médiumok gúnyrajzai egyébként kísértetiesen hasonlítanak a 20. század első felének antiszemita lapjaiban találhatókhoz, az iszlám fundamentalizmus előszeretettel használja az antijudaizmus és az antiszemitizmus sztereotípiáit, a Cion bölcseinek jegyzőkönyve kedvelt olvasmány köreikben. Az iszlám fundamentalizmus és a neonáci szervezetek együttműködése is kimutatható, például Svédországban az Iraki Nagykövetség neonáci akciókat támogatott. Ez az egyértelműen fasiszta magatartás és hozzáállás viszont Izraelt teszi egyenlővé a nácizmussal. Ezzel együtt úgy tűnik, az európai öntudat, amely nem tudott szembenézni 20. századi gyarmatosító, antiszemita, náci, rasszista, apartheid múltjával, magáévá teszi ezt a propagandát, s a pszichológiában definiált elhárítási mechanizmus egy fajtájával, a projekcióval él. Vagyis ahelyett, hogy elismerné bűneit, és őszintén szembenézne velük, Izraelre mint ellenségre vetíti ki azokat, és mivel tudja, hogy a nácizmus rossz, ezért Izraelnek mint „náci államnak” szerinte útjába kell állni, kvázi fel kellene számolni.

Terror és propaganda

A Soá nem más, mint az európai kultúra és a történelmi kereszténység csődje, amit Európa - úgy tűnik - ismételni igyekszik. Ha párhuzamot vonunk a 20. század első fele és a jelenkori események közé, akkor hozzávetőlegesen megállapíthatjuk, hogy a „végső megoldáshoz” vezető láncreakcióban hol is tartunk most. Hitler az 1920-as évek elején megírt művében a zsidókat szidalmazta ugyan, de megsemmisítésük csak majdnem húsz évvel később, 1941-ben került napirendre. Ezzel szemben Izrael megsemmisítése már 1947 óta napirenden van. Hogy csak a legutóbbi megnyilvánulások egyikére, az Iszlám Konferencia Szervezetének (OIC) augusztus eleji találkozójára utaljak: Ahmadinezsád elnök nyíltan kifejtette, hogy a „cionista rezsim” a közel-keleti béke legfőbb akadálya, ezért Izrael megsemmisítése lenne a cél. (Mellékesen megjegyzendő, hogy az ENSZ közel 190 tagállamából 57 tagja az OIC-nek!)
Ezenkívül az épülő rendszer is egészen pontosan beazonosítható. Miután két fő fegyverrel, a terrorral és a propagandával él, egy épülő totalitárius hatalom jövőbeni képe dereng fel. Hannah Arendt nyomán e két dologgal egy totalitárius mozgalomnak - jelen esetben az agresszív iszlámnak - a célja, hogy maga mellé állítsa a tömegeket. Ezzel együtt a totalitárius propaganda még egy nagyon fontos eszközzel él: fikciót vetít az emberek elé, „megoldást” kínál a terror okozta félelmekre. E fikció által elzárja az embereket a valóságtól, s az emberek a bizonytalan jövő okozta stressz elől boldogan menekülnek bele a totalitárius propaganda által felkínált mesevilágba. A nácik esetében ez a zsidók megsemmisítése volt, ma az iszlamo-fasizmus Izrael megsemmisítését irányozta elő. Vagyis, ha a terror és a propaganda eléri lélektani hatását, s a világot teljesen eluralják az Izrael- és a zsidóellenes érzelmek, akkor egy Soánál is nagyobb katasztrófa bekövetkezésének esélyével állunk szemben.