Tihanyi Péter
Szent Jobb, parádé, katasztrófa
Pokoli pánik a nemzeti ünnepen

Este 9 óra: másfél millió ember szorong a belvárosban. Tíz perc múlva a sikoltozó tömeg megindul fedezéket keresni. Egy tizenkét éves kislány és egy huszonnyolc éves fiatalember faoszlop alatt vesztette életét az Erzsébet hídnál, egy hölgy a félelemtől kapott szívinfarktust, és volt, akinek a holttestét a Dunából húzták ki. „Amit átéltünk, csak a hollywoodi katasztrófafilmekhez hasonlítható” - így egyik riportalanyunk. „Ez az év már nem ugyanaz, mint a tavalyi, valami végérvényesen megváltozott” - mondja a másik.

Udvardi Mihály: - Nyolc körül értünk az Erzsébet híd és a régi Duna Intercontinental szálló - mai Marriott - közti területre.
Hol álltak pontosan?
- A 2-es villamos sínein, óriási tömeg volt, csak ott volt annyi hely, hogy ketten még beférjünk. Fél nyolc körül felhívott az öcsém: Székesfehérváron végigtarolt a vihar, ami hatalmas sebességgel Budapest felé vonul, vigyázzatok. Ehhez hasonlót mondott ugyan a meteorológia, de ez csak akkor jutott eszembe, mikor a távolban a vár fölött kemény, cikcakkos villámok kezdtek villódzni. Ettől függetlenül semmilyen előjelét nem éreztem a közelgő katasztrófának. Mivel van hajóvezetői engedélyem, furcsálltam, hogy a Dunán különböző nagyságú, felszereltségű hajók milliói egymás hegyén-hátán úsznak szorosan egymás mellett, mintha egy kikötőben állnának. Ahogy ez végigfutott az agyamon, el is kezdődött a tűzijáték, és hirtelen, szinte a semmiből sűrű vízpermet csapott meg, a következő másodpercben olyan erős szél fújt végig rajtunk, ami kivette a kólásüvegeket, tárgyakat az emberek kezéből, és a kisgyerekeket elvitte a szülőktől. Ez a víz függönyszerűen a vár felől, óriási zuhatagban érkezett. Elsötétedett a vár, a korzó is, megfogtam a feleségemet, és elkezdtünk átmászni a korláton. Miközben a feleségem átemeltem, engem vagy kétszázan nyomtak hátulról előre - máig sem értem, hogyhogy nem taposták az emberek egymást halálra -, a tömeg elkezdett menekülni a szűk sikátorokba. Feleségemmel a Marriott felé vettem az irányt, amikor is egy hatalmas fa gyökerestől közeledett felém. Már csak pár méter lehetett a fa és én köztem, mikor arrébb löktem a feleségemet, előre a föld felé. Én esés közben valahogy kikerültem a fa törzse alól, a feleségemet viszont a földhöz passzírozta. Fölálltam. Minden erőmet felülmúlva megemeltem a törzset. Két férfi is megállt egy pillanatra, segítettek addig tartani, míg kiemeltem alóla a feleségemet. Próbáltam mentőt hívni, de a mobiltelefonok nem működtek.
A feleségét milyen sérülés érte?
- Semmilyen tagját nem tudta mozgatni, rövid időre az eszméletét is elvesztette. Magamhoz öleltem, mintha a derekát akarnám átfogni úgy, hogy az ő válla az enyém fölött legyen, mert látható módon a válla és a háta is szétment. Így értünk be lépésenként a Marriottba. A szálloda és az alkalmazottai előtt le a kalappal, mindenkit befogadtak, lepedőket, törülközőket, ásványvizet osztogattak. Az ott lakó külföldi orvosok segítettek a sérülteken, így a feleségemen is, legalább ötven sérült volt csak a hallban. Sok orvos oroszul beszélt, de segédkezett például egy venezuelai doktornő is.

Mitől sérült meg leginkább az az ötven ember?
- Üvegablakok törtek ki, cserepek, fák repültek, a szállodák tetején lévő teraszokról tányérok hullottak a levegőben. A sógorom éjszakai portás egy belvárosi szállodában, átjött a Marriottba és mesélte, hogy a Kempinsky teljes tetőteraszán megrendezett fogadást megszüntette a vihar. Az asztalok, ernyők, ételmelegítők, evőeszközök egyik pillanatról a másikra eltűntek, vitte őket a vihar a semmibe.
Mikor került kórházba a felesége?
- Másfél óra múlva jött az első szabad mentő Vácról. A feleségemet infúzióval és injekcióval sokktalanították, és vákuumágyon a mentőbe tolták. Aztán megérkezett a második és a harmadik mentő is. Az egyik ott lakó idős vendég a félelemtől szívrohamot kapott. Őt is a Péterfybe szállították. A belváros órák múlva is úgy nézett ki, mintha bombával megszórták volna. Az egyik barátom a kőbányai lakása tizedik emeletéről úgy látta, mintha a belvárost minden irányból körülvette volna a vihar, és mintha tölcsérszerű valami alakult volna ki a Duna Gellért-hegyi két oldala körül. Elkezdődött kilenckor, és tartott addig, ameddig a tűzijáték tarthatott volna.
Minek tudja ezt be?
- Nem vagyok se fizikus, se meteorológus, se filozófus, hogy ezt meghatározzam, vagy hogy lássak benne bármit is. A történtek apokaliptikus filmszerű látványát növelte, hogy miközben beindult a menekülés és a pánik, még legalább öt percig folyt a tűzijáték, ez kísérteties világosságot adott az egymást taposó embereknek. A sérülések jelentős részét az emberek egymásnak okozták, a másik részét a testükbe csapódó tárgyak. Láttam éjjel itt a Péterfyben olyan sérültet várakozni, akinek a fejében még ott volt a cserépdarab. Fantasztikusak voltak az ápolók, a műtősök, az orvosok, akik a szabadságukról jöttek be éjjel, hogy segítsenek. De a Marriott Szálló halljában, a mentőre várva, beszéltem olyan emberrel is, aki elmondta, hogy a budai rakparton, ahol mobil WC-k voltak kirakva, egy ember oda menekült be, majd a szél így, emberrel együtt vitte a WC-t a Dunába.
Hol állt, aki ezt látta?
- A másik WC-ben, és azt csak azért nem vitte el a szél, mert abban legalább öten álltak, és így nagyobb volt a súlya.
Mondja, tulajdonképpen miért mentek ki? Valóban a tűzijáték feledhetetlen élménye vonzotta önöket a tömegbe?
- Nem tudnám megmondani. Éppenséggel túl sok kedvem nem volt kimenni, főleg a feleségemnek nem, de mi mást csinálhat az ember augusztus 20-án?
Varga András, harminckét éves mérnök:
- A keresztlányomat vittem ki este. A Szabadság híd mellett álltunk, ahol a 2-es villamos a kis alagútjából kijön. A meteorológusok azt mondták, vasárnap délután jön a hidegfront, de ez még bevállalható kockázatnak tűnt. Fél nyolckor már jöttek a csúnya felhők, és fél kilenckor már villámlott az egész budai ég. De úgy gondoltam, ha a legrosszabbul is sül el a dolog, legfeljebb kapunk a nyakunkba egy zuhét, már volt ilyen a világtörténelemben. Ez még egy tizenegy éves kislánnyal is bevállalható. Tavaly is kivittem, miért ne hoznám ki most is.
De ami kilenc után következett, megmondom őszintén, ilyet idáig csak hollywoodi katasztrófafilmekben láttam. Képzeljen el egy hatvan másodperces skálát. Nulla másodpercnél elkezdett esni az eső, a tizedik másodpercnél már úgy szakadt, hogy a cipőmből is folyt, a szél olyan erős volt, hogy a kislányt - hiába fogtam a kezét - többször elszakította tőlem. Távolról üvegcsörömpölés, kiabálás. A harmincadik másodpercnél egy orkán kellős közepén voltunk. Pánik, egymás taposása, véres pólójú emberek. Legtöbben a szállodák és a szűk utcák felé vették az irányt. A keresztlányomat magam elé véve védtem a kezeimmel, és próbáltam magam előtt tolni, a Fővám tér felé küzdöttük magunkat, miközben nem is tudom, milyen tárgyak estek az égből. Az ötvenedik másodpercben éreztem egy tompa ütést a lábszáramon, de nem foglalkoztam vele. Akkor láttam egy hölgyikét, aki az egyik épület sarkához szaladva, védőleg két gyerek fölé hajolt. Oda menekültünk mi is, bár a szabad ég alatt voltunk, de legalább két felnőtt védett három gyereket. A hölgy húsz méterrel arrébb lakott, a Fővám tér 2.-ben. Mikor bent már biztonságban tudtam magunkat, akkor pillantottam először a lábamra, a bokám fölött tíz centiméteres vágás, a lábszáram szétnyílt, olyan rondán, hogy a csont is kilátszott. A mobilhálózat is összeomlott, a mentők foglaltak voltak, így csak a városi vonalon tudtam, két óra múlva odahívni egyik barátomat, aki autón hazaszállította a kislányt, engem meg az Árpád Kórházba vitt. Egy másik barátom fél tíz körül éppen Budapest felett repült egy MALÉV gépen. Bemondta a pilóta, hogy a vihar miatt a felszállás után azonnal tízezer méter fölé repülnek, de ott is olyan sűrű, átláthatatlan, sötét felhők között mentek, és a gépet úgy dobálta a szél, mint egy papírmasét.
Mi lett a lábával?
- Az újpesti Árpád kórházba kerültem, ez messze volt a tűzijáték helyszínétől, de ott is sorban vártak a sérültek ellátásra. Gyorsan és higgadtan öltöttek, varrtak az orvosok a kórtermekben, műtőkben, vizsgálókban. A sebemet nem tudták teljesen kitisztítani, felvittek a műtőbe, injekció a gerincembe, és hála Istennek, elaludtam. Megműtöttek, de rendbe jövök. Ez legyen a legkevesebb. Örülök, hogy tíz centivel arrébb csapódott le az a valami - az orvosok szerint cserép -, és nem a kislány vagy az én fejemet vitte szét.
Mit gondol, mi történhetett? Kiszámíthatatlan vagy önjáró lett a természet?
- Más időket élünk, mint húsz évvel ezelőtt. Épületgépész vagyok, a fizika törvényeiben, a gravitációban, meg az ilyesmiben hiszek, de ettől függetlenül a természet megmagyarázhatatlan katasztrófáinak valami köze lehet az emberhez is. Az biztos, hogy mostanra valami végérvényesen megváltozott.

Kapcsolódó cikkünk: