Hajdú Sándor
Koldusopera
Hajléktalannak öltözött szociológusok Budapest utcáin

Budapest igazán európai város lett az utóbbi évtizedben. Párizs, London, Bécs, Róma, Brüsszel - mindenütt zajlik a koldusélet, hiába a törvény szigora, a koldulásból élők köszönik, jól vannak. Két szociológushallgató gondolt egy nagyot, és szakmai gyakorlat szerzése céljából hajléktalannak állt egy-két délutánra a fővárosban. Zoli és Józsi kalandjai széles skálán mozogtak: a kedves, idős néni vigasztaló szavaitól, a balkáni torokhangon fülbe suttogott fenyegetésig mindenben volt részük.

A fővárosban már politikai kérdés a koldulók sorsa. Budapesten több ezer kéregető van, akik a közterület-felügyelők szerint gyakran erőszakosak az autósokkal és a járókelőkkel is. Számos városban, köztük Szegeden és Kaposváron már megtiltották a koldulást, ám a főváros jelenlegi vezetői nem terveznek egységes szabályozást. A XIII. kerület üdítő kivétel, de ott a lakók nyomására született rendelet a kérdésben. A közterület-felügyelők dolga a vonatkozó szabályok betartatása, de a rajtakapás esetén maximum elzavarják az illetőt. Pedig egy kormányrendelet szerint szigorúbb, akár 30 ezer forintos büntetés is kiszabható az erőszakos kéregetőkre. További érdekesség, hogy a mai napig nincs pontos szám arról, hányan is koldulnak a budapesti utcákon. Becslések szerint több százan lehetnek - mondja egy szuszra Zoli a téma rövid összefoglalóját, mintha papírból olvasná.
A két szociológushallgató ilyen előzmények után hamar ráérzett az ügy fonákságaira, és tervet kovácsoltak, hogyan alkalmazzák tanulmányaikat a gyakorlati életben. Koldulni fognak - született meg a kézenfekvő megoldás. Hajat, szakállt növesztettek, majd a külső átalakulás végére egy turkálóban tették fel a pontot. Lényeges momentum, hogy nem madárijesztőnek kellett öltözni a maszkabálba, hanem nyugati, kopott cuccokat kellett keresni, ami hasonlít a koldusok viseletéhez - mondja Józsi. Valóságos detektívmunkát végeztek a Keleti pályaudvar környékén, illetve a forgalmasabb aluljárókban. Titokban fotóztuk a kéregetőket, próbáltunk velük szóba elegyedni, hogy a szlenget mi is felvegyük - avatnak be a részletekbe a fiúk.
A legnehezebben a szagokat tudtuk reprodukálni, egy hajléktalannak ugyanis olyan speciális illata van, amit csak az utcán lehet összeszedni sok-sok év alatt - magyarázzák. Fő a hitelesség, ezért az egyik este a Moszkva téren egy kartonpapírból készült fekhelyről elcsentek egy kabátot, amit egy zsákba tettek saját koldusjelmezükkel együtt, hogy a szag alaposan átitassa a gúnyákat. Kinéztek egy, a Lánchíd hídfőjéhez közeli helyet a hídon, és indult a szociológiai felmérés.

Délután egy körül Zoli lerogyott a hídon, lábait kinyújtotta, és a tenyerét előrenyújtva nézte a földet. Lassan indult a biznisz, de négy óra alatt háromezer forint jött össze, ami, valljuk be: nem rossz pénz. Az összeg azonban eltörpül az így nyert tapasztalatok mellett. A bájos, idős nénikétől a koldus-maffia románul üvöltöző képviselőjéig sokan elegyedtek szóba Zolival. Mindeközben egy diktafon rögzítette a történéseket, Józsi pedig a hídon lófrált, hátha segítségre lesz szüksége tudóstársának. A legmeglepőbb beszólással ezen a délutánon egy idős hölgy szolgált - meséli Zoli -, aki a tenyerembe nyomott egy kétszázast, majd azt mondta: ez a napi kétszáz forintja van, de mivel látja, hogy nekem nagyobb szükségem van rá ezért odaadja. Majd hozzátette, hogy egyek valamit és keressek magamnak munkát, hiszen egy fiatalembernek nem szabad feladni a jobb életbe vetett reményt. A folytatás már nem volt ilyen meseszerű: turistacsoport, akik angolul szidták Zoli édesanyját, majd pedig közterületesek, akik kulturált hangnemben kezdték mielőtt a Dunába küldték fürdeni, legvégül pedig egy óriási rúgás és román nyelvű szitokáradat, melyet a „koldusszindikátus” verőembere közvetített a hely önkényes elfoglalása miatt. E ponton szakadt meg a tudományos kísérlet, mivel Józsi, aki nagyszebeni születésű és jól bírja a román nyelvet, közbelépett és elzavarta a küldöncöt.
Irány az egyik legforgalmasabb metróaluljáró a Keleti pályaudvarnál! Itt egy haverra is sikerült szert tenniük. Béla már öt éve koptatja a főváros flaszterét, mint profi hajléktalan. Segítségével pontos térképet tudtak rajzolni a szabad placcokról és a koldusmaffiák által uralt területekről. A kalandozásoknak aztán egy rendőri igazoltatás vetett véget, melynek során a szociológushallgatók kénytelenek voltak felfedni az inkognitójukat. A rendőrök elsőre nem vették könnyedén állításainkat - emlékszik vissza Józsi -, elő akartak állítani minket, ám végül megelégedtek azzal, hogy felhívták a figyelmünket a koldulás-kéregetés törvénytelenségeire. A fiúk elismerik, hogy a technikát még tökéletesíteni kell, az a legjobb, ha egy kukkot sem szól az ember. Nem szabad magyarázkodni, legjobb a semmibe révedő vagy a földre szegezett tekintet, a rizsa csak árt - tanulták meg Bélától.
A kalandnak azonban nincs vége. Következő céljuk Szeged volna, mert ott legalább elviszi a koldusokat a rendőrség, s a srácok erre gyúrnak, csak még előbb személyazonosságuk tisztázására kénytelenek beszerezni igazolást a tanszékről. Tanáraik azonban nem tartják kifejezetten jó ötletnek a hatóság provokálását. Addig is marad a szabadedzés, Budapesten folytatjuk a szigorúan tudományos kísérletet, míg kitapasztaljuk az alsó világ útjait, mint Bicska Maxi Brecht Koldusoperájában - mondja Zoli kaján vigyorral az arcán.