Tihanyi Péter
Tűzben edzett férfiak
Exkluzív interjú Kiss László tűzoltó alezredessel, a műszaki egyetemi tragédia mentésvezetőjével

Augusztus 8-a, este fél tizenegy. A mentőcsapat földön fekvő emberekbe botlott, akiket a kijárat felé segített. Később újabb eszméletlen társukra találtak, majd pár másodperc múlva a „füstpokol” legbelső bugyrában három fiatalemberre bukkantak, akiknek az életét már a mentőautókban sem tudták visszahozni. Kiss László - akit utoljára hoztak ki eszméletlen állapotban a túlélők közül - lapunknak adott interjújában elmondta: „Miután megszólaltak sorra az oxigén közelgő elfogyását jelző vészcsipogók, pánikba estünk. Nekem is elfogyott a levegőm. Térdre estem. Tudtam, hogy ha a földön maradok, meghalok. Minden erőmmel fölkeltem, léptem még kettőt, majd hirtelen valami fényeset láttam az ajtóban, ami mintha felém mozdult volna. Elájultam.” Az alezredes rádióján ez volt az utolsó mondat: „Gyertek már, vagy itt pusztulunk!” Hibázott-e az a tűzoltó, aki azon az áron, hogy valakit kimentsen, ő veszett oda?! Riportalanyunk szerint nem. Kiss László ma is mindent ugyanígy csinálna. A tragédiát így magyarázza: ez is benne van a pakliban.

Kiss László

- Ez az este is ugyanúgy kezdődött, mint a többi, ez a bevetés sem indult veszélyesebbnek, mint bármelyik az elmúlt években. Én is - ugyanúgy, mint a többi csapattársam -, Pintér Gábor is (élt harmincegy évet) és Reppmann Károly is (élt huszonöt évet) nyugodtan felhúztuk azt a ruhánkat, amelyet minden alkalommal. Az első riasztás huszonegy óra tizenhárom perckor érkezett, és egyes fokozatú volt. Mikor az ottani kollégák a körülményeket veszélyesebbnek találták, kettes fokozatúra cserélték a jelzést. Tudniillik az első riasztási lapon nem szerepelt, hogy lőtérről van szó, csak az, hogy a mínusz második emeletről füst szivárog ki. A helyszínen felöltöztük a légzőkészüléket, a teljes védőruházatot, és elindultunk lefelé. Az alagsori folyosón találkoztam a már kint lévő egység parancsnokával, aki elmondta, hogy mit csinált addig, s ennek alapján el tudom dönteni, hogy én a csapatommal milyen intézkedést hajtsak végre.

A fekete füst annyira ellepett mindent, hogy már az orrunk hegyét se láttuk, így kezdtünk benyomulni a zárt lőtérbe, keresve a tűz gócpontját, amelyet meg is találtunk. Innen párokba fejlődve vittük a tömlőt, amit magunk után le is fektettünk. Ez egyben azt a fonalat is jelentette számunkra, amely mentén vissza is tudunk majd menni. Rajtunk volt már az a palack, amely durván félórai levegőt biztosít ilyen erősségű füst mellett. Ekkor rádiómon a kettes fokozatot felemeltem ötösre. Nem azért, mintha katasztrófát éreztem volna, hanem azért, mert tudtam, hogy váltásra lesz szükség az oxigén miatt, mert az a fél óra nem lesz elég. Közben centinként végigtapogattuk az egész belső teret, hogy nincs-e valaki a lőtér használói közül eszméletlenül a földön. Nem volt.

Fotók: Somorjai László

A lőtéren belül egymással tudtak kommunikálni rádión vagy élőszóban?
- Egymással rádión nem, mert az csak kifelé, a föntieknek szól. Egymás hangját viszont halljuk a teremben. Egészen előrementem a cső mentén, és a hőkamerám gyönyörűen kimutatta a tűz fészkét a monitoron. Felszóltam rádión, hogy oké, megvan a pontos célpont, jöhet a víz, és egy sugárral elkezdtük oltani a tüzet.
Mindenkinek van egy órája a légzőkészülékén. Ez a szívtájék körül helyezkedik el, s az ember időnként megnézi, hogy mennyi ideje van még. Amikor felszóltam, én is megnéztem az enyémet, időm felénél jártam, ami normális volt.
Kis idő múlva megszólalt a mögöttem lévő kollégám figyelmeztetője, ami azt jelezte, hogy már csak öt perce van. Fülsiketítő hangja van, mindnyájan halljuk, de még ez sem jelentett semmi rosszat, csak annyit, hogy valószínű, ő többet használt az oxigénjéből, mint én, és pár perc múlva mennie kell. Úgy tűnt, hogy meg is fordult a párjával nemsokára, és elindult visszafele. Kis idő múlva hallom, hogy ugyanaz a kollégám azt mondja: „Gyerekek, nem találom a kijáratot.” Mondom nekik: „Semmi baj, fogjátok meg a tömlőt, és az visszavezet benneteket.”
Miután bőven bombáztuk a tűz fészkét vízzel, elkezdtünk a tömlő mentén visszafelé hátrálni, gondolván, hogy - ugyanúgy, ahogy máskor - a tömlő majd kivezet a teremből. A második kört tettük meg a tömlő mentén, miután rájöttünk, hogy körbe-körbe haladunk. A kijárat sehol, a levegő meg fogy. A kezdődő pánikhangulat miatt egyre több oxigént használtunk fel, sorra szólaltak meg a csipogóink, amelyek figyelmeztettek a veszélyre, hogy egy-két percünk van már csak hátra. Mintha csapdába kerültünk volna. Parancsot adtam rádión, hogy minden kinti kollégám vegyen fel mentőálarcot, és rohanjon értünk befelé.
Mi lehetett az oka, hogy körbe-körbe járva nem találták azt a pontot, azt az ajtót, ami kifelé vezet?
- Ahogy a kifektetett tömlőt víznyomás érte, olyan formát vett föl, ahogy vízzel megtelve kirúgta magát, ami megzavart minket: nem emlékeztünk arra, hogy a kijárati ajtó előtt jobbra vagy balra kell lépni.
Nem értem pontosan.
- A víznyomás hatására megfeszülő, kirúgó tömlő szabályosan dobott egy kört, megváltozott a pozíciója, úgy összehurkolódott, olyan kör alakot vett föl, hogy újra meg újra túlléptünk azon a részen, amely a kijárat felé vezetett.
A pánik jelei nem kezdtek úrrá lenni önökön?
- De. Ilyenkor sajnos a gondolataink és a döntéseink is sokszor irreálisak. Például egyik kollégámnak körülbelül húsz másodpercnyi levegője volt még, de abban a pillanatban, ahogy meghallotta a társa halálhörgésszerű levegővételét, egyetlenegy szippantással elhasználta a húsz másodpercre elegendő oxigénjét. Kollégáim, akik több levegőt használtak, mint én, estek, zúztak - azt sem tudták, hol vannak.
Én akkor már hol álltam, hol térdre estem, tartottam magamban a lelket, hogy csak fölállni, fölállni. Ha a földön maradok, elvisz a halál, ezért minden erőmet összeszedve fölálltam, és menni próbáltam. Így tettem két lépést, majd hirtelen valami fényeset láttam az ajtóban, ami mintha felém mozdult volna. Később tudtam meg, hogy az a fényes alak a kijárati ajtóban álló két kollégám volt, akik mikor megláttak, azonnal kirántottak a teremből, és behúztak abba a keskeny járatba, amely a kijárat volt, ekkor már rég nem voltam eszméletemnél. Mikor a kijárat végén segítségünkre siető kollégáim lehúzták rólam a légzőket, már semmi levegő nem volt benne. Hogy a hosszú oxigénnélküliségtől vagy a szén-monoxidtól, vagy netán a pániktól lépett-e fel hirtelen életveszélyes szívritmuszavarom, nem tudom.
Miután a mentőben telenyomkodtak injekcióval, és oxigénmaszkot tettek rám, eszembe jutott a feleségem, a három gyermekem - vajon mi lesz velük nélkülem? Visszaemlékeztem a feleségem arcára, a kislányom hangjára és az édesanyámra…
Amikor az intenzív osztályon áttettek az ágyra, azt kérdeztem, hogy mi van a társaimmal, Csabival meg Misivel, akik előttem botorkáltak. Mondták, hogy semmi gond, ők is túlélték, a másik szobában fekszenek. Megnyugodtam. Azt gondoltam, hogy mindnyájan megúsztuk. Hogy három fiatal, igen kiváló és bátor kollégám és barátom odaveszett, csak másnap merték elmondani.
A három fiatal hősi halott és ön…
- Kérem, ne… (Körülbelül fél percig ülünk némán egymás mellett. Egyikünk se szól.)
Milyen gondolatokkal hagyta ott a kórházat? Ez a „majdnem halál” mennyire változtatta meg az életét, gondolkodását?
- Amellett, hogy azt gondolom: igen, akár meg is halhatunk, mert ez benne van a pakliban, tele vagyok kérdésekkel. Miért pont engem húztak ki az ajtóban lévő kollégák? Mitől maradtam én életben, és nem ők? Ők rosszabbak nálam? Nem gondolnám. Tulajdonképpen mi a szerencse, vagy mi a véletlen? Az embernek a saját szerencséjéhez talán van valami köze, de a saját véletlenjeihez is? Mi lehet e mögött? Eddig természetesnek vettem, hogy amikor hazamentem, várt a feleségem és a gyerekek, és a vacsora után nyugodtan lefeküdhettem a saját otthonomban. Ma már egyik sem természetes. Örömmel tölt el, ha a szolgálat után élek, és van hova hazamennem, és van, aki vár engem.