Vissza a tartalomjegyzékhez

Vagyim Arisztov
Az orosz flotta fölemelkedései és bukásai

Tengerészegyenruhába öltözött fiatal és idős férfiak, fehér alapon kék András-keresztes zászlók, a néhai szovjet flotta sarló-kalapácsos zászlói és hadihajók a Néva torkolatában - mind az orosz flotta napját volt hivatott ünnepelni Szentpéterváron július utolsó vasárnapján. Mindazok, akiknek a sorsa ilyen-olyan módon az orosz flottához kapcsolódott, „Éljen a flotta!” felkiáltásokkal büszkélkedtek haditetteikkel a nagy forgalmat bonyolító söntésekben. Bár az egység és a tengerész testvériség hangulata uralta a néhai és a mostani tengerészek ünnepnapját, a vélemények nagyban eltértek a flotta jövőjét illetően: elmúlt-e az aranykor, vagy csak most jön?

Mind a hadi-, mind a kereskedelmi hajózás későn jelent meg Oroszországban - csak a 18. század elején, Nagy Péter cár uralkodása alatt. Az Orosz Állam elmulasztotta a nagy földrajzi felfedezések korát, ezért fejlődése mind jobban elmaradt Európa vezető országaitól. Péter cár megértette: bármekkora is az ország területe, tengeri kijárat nélkül sosem válhat nagyhatalommá, ezért felépítette Szentpétervárt, Oroszország tengeri fővárosát.
Nem sikerült azonban legyőznie az orosz nép (és az elit) meghatározóan szárazföldi gondolkodásmódját, így halála után Szentpétervár és a flotta egy időre feledésbe merült. A kormány viszszaköltözött Moszkvába, a város lakói szétszéledtek, a flotta hajói pedig a balti partokon rothadoztak. A Nagy Péter cár után negyven évvel hatalomra lépő II. Katalin megdöbbent a flotta állapotán, amely akkorra már halászatra sem igen volt alkalmas. Nagy erőket fordított a flotta újjáépítésére, ami uralkodása során meg is hozta a várt eredményeket: Oroszország több alkalommal legyőzte a svéd és török flottákat. II. Katalin országát ismét a nagyhatalmak között tartották számon. Katalin - akinek ereiben egy csepp orosz vér sem csörgedezett - így lett Nagy Katalin, az orosz nép legszeretettebb cárnője.


A mélypont a Kurszk tragédiája volt

A hadiflotta fejlesztése más területen is hasznot hozott. Az orosz tengerészek több nagy földrajzi felfedezést is tettek, melyek között a legfontosabb az 1820-as években az Antarktisz föltárása volt. Harminc évvel később ez a flotta semmisítette meg a törökök hadiflottáját a történelem utolsó vitorlásokkal vívott tengeri ütközetében. Ekkorra azonban már teljesen véget ért a vitorla és a fa kora. A törökök legyőzői, szembetalálva magukat a francia és angol acélhajókkal, csúfos visszavonulásba kezdtek: Szevasztopol kikötőjében saját hajóikat sülylyesztették el, hogy legalább lassítsák az angolok és a franciák partraszállását az orosz fekete-tengeri flotta bázisán. A magyar szabadságharcot leverő I. Miklós cár, a világ legnagyobb lélekszámú hadseregének főparancsnoka, ezt a szégyent már nem tudta feldolgozni, nem sokkal az ütközet után meghalt. Világossá vált, hogy Oroszországnak acélból készült, gőzzel hajtott hajókra van szüksége.
Noha a tengeri hadihajózás új korszakába az oroszok korszerű hajókkal léptek be, a flotta fő ereje ismét megsemmisült, ezúttal a csendes-óceáni Cucimnál a Japánnal vívott ütközetben. Oroszország nagyhatalmi státusa ismét megingott.
Az első világháború idején már egy sor új, Dreadnought típusú hajóval bírt az ország. Az új flottában nem sok kárt okozott a világégés, azt a forradalom semmisítette meg. A hajók egy részét a bolsevikok parancsára elsüllyesztették, egy részük a kikötőkben ment tönkre, megint másokat az antibolsevista erők „menekítettek” külföldre.
A szárazföldi gondolkodású Lenin ismét Moszkvába helyezte át a fővárost. Erősen hitt a világforradalom győzelmében, amelyet a Vörös Hadsereggel akart kivívni az eurázsiai kontinensen. Szükség esetén a katonák szárazföldön Afrikáig is eljutnak, gondolta, és két évvel halála előtt le is írta: „Flottára nincs szükség.”


Lenin, Sztálin

 
Hruscsov

A világforradalom elbukott, a Lenint követő Sztálin pedig világosan látta: a szovjet diplomácia nem tudja hatékonyan befolyásolni a világ ügyeit egy ütőképes flotta nélkül. A forradalom és polgárháború dúlta ország nagy tüzérségi hajók építésébe fogott. A beruházás méreteit érzékelteti, hogy a Szovjetunió 1940. évi költségvetésének harminc százalékát fordították négy sorhajó megépítésére. „Kopejkánként összeszedjük, és megépítjük” - mondta Sztálin, de Németország támadása után a kész hajókból puskákat és tankokat volt kénytelen gyártani.
A második világháború után a Szovjetunió véglegesen nagyhatalommá vált, és Sztálin újra hadihajó-építésbe fogott. A flotta nem állt fel, mert a Sztálint váltó Nyikita Hruscsov - aki a mindent lehengerlő rakétatechnika híve volt - fémhulladékba vágta az újonnan megépült cirkálókat.
A szovjet hadiflotta igazi fejlődése Leonyid Brezsnyev idejében következett be. Ekkor vált a történelem során először tengeriből az óceánon is cselekvőképes flottává. Méretét tekintve a második legnagyobb lett, megelőzve Angliát, Franciaországot, Németországot és Japánt, ütőképesség tekintetében pedig, a tengeralattjárókat is figyelembe véve, az első. Míg az Egyesült Államok a repülőgép-anyahajók fejlesztésére helyezte a hangsúlyt, a Szovjetunióban elsősorban ballisztikus és szárnyas rakétákkal felszerelt tengeralattjárókat építettek. Míg az amerikaiak egy teljes sorozat háromszázötven méteres úszó repülőteret építettek, egyenként száz repülőgéppel a fedélzetükön, a szovjet hadiipar a világ legnagyobb tengeralattjáróit bocsátotta vízre. Vízkiszorításuk eléri az anyahajók vízkiszorításának felét, egyetlen tengeralattjáró atomtöltetű ballisztikus rakétáival bármely NATO-szövetséges gazdaságát képes romba dönteni vagy az Egyesült Államokban taktikai jelentőségű pusztítást végrehajtani.
A Szovjetunió széthullásával a hadiflottáról ismét megfeledkeztek, ebben Jelcin nagyon hasonlított Leninre. A Kurszk tengeralattjáró tragikus balesete után Putyin azt nyilatkozta: „Nem is gyanítottam, hogy a flotta ilyen szörnyű állapotban van.”


Vlagyimir Putyin

Putyin hatalomra kerülése után az orosz flottára fordított figyelem megerősödött, így küszöbön álló pusztulását sikerült megelőzni. Az utóbbi években új tengeralattjárókat és hajókat állítottak hadrendbe, az előállított hadihajók nagyobb része azonban Kínában és Indiában talál gazdára.
Oroszország vezetői azt ígérik, hogy további új, modern hajókat állítanak majd hadrendbe, és ezzel szavatolni fogják a világ legnagyobb területű országának tengeri biztonságát. Ugyanakkor nem sokkal a Hadiflotta Napja előtt a duma védelmi bizottsága azt is közzétette, hogy terveik szerint 2015-re az első- és másodosztályú hajók száma nem haladhatja meg a hatvanat - ide tartoznak a cirkálók, a nagy tengeralattjáró-elhárító és deszanthajók, az aknafektetők és a tengeralattjárók. Az Egyesült Államok terveiben akkorra háromszáz hasonló osztályú hadihajó szerepel.
Az orosz flotta lemaradása egyre nyilvánvalóbb: a Balti-tengeren a svéd tengeri haderő tűzereje kétszer, a németé négyszer akkora, mint az oroszé, igaz, a fekete-tengeri háromszor erősebb a török hadiflottánál. A pétervári Szmena című lap szerint a vízfelszínen a francia flotta hatszor, az angol hétszer, az amerikai pedig hússzor akkora összesített tűzerővel bír, mint az orosz. A víz alatt Oroszország fenntartja második helyét.
Az orosz kormány szigorúan védelmi célokra szándékozik használni a hadiflottát. Ugyanakkor nagyhatalommá csak erős, nagy tűzerejű felszíni hadiflotta birtokában válhat. Így előbb-utóbb létre kell hoznia, vagy le kell mondania nagyhatalmi álmairól. Az Egyesült Államoknak és néhány más országnak ilyen flottája már van. Oroszországnak már nincs. Vagy még nincs. A tengerészek és Oroszország tengeri fővárosának lakói Putyin elnökben bíznak, elvégre ő pétervári, és Nagy Péter nagy tisztelője.