Hajdú Sándor
A muzsikával pótolta Isten a látásom
Interjú a világhíru csángó prímással

„Nekem a zene többet jelent, mint más embernek a látás. Négyéves koromban vesztettem el a szemem világát, azóta a muzsika a mindenem. Elofog néha a keseruség, akkor felveszem a hegedum, nótázok egy kicsit magamnak, olyankor úgy érzem, mint mikor tavasszal az elso napsugár melengeti az ember arcát. Megnyugszom, nem vesztettem semmit az életbol azért, mert nem látok - a muzsikával pótolta az Isten a látásom.”

Fotó: Nagy Mihály

Antal „Finánc” Zoltán csángó prímás gondolatai lassan formálódnak szavakká, mert nem a beszéd embere. A Gyimes-völgy idos zenésze szerint, aki nem szereti a zenét, az nem él teljes életet. A muzsika az ember lelkét formálja. A csángó zene egyedi, talán sehol a világon nem játszanak hasonlót, az „ütogardony” hangjára valami megmozdul az emberben ott legbelül. A prímás ma is aktív, a gyimesközéploki puliszkafesztiválon beszélgettünk, miután egy jó órát zenélt. Az unokája kíséri az öreget, hamar széket kerítünk, majd a hegedure támaszkodva kérdezi tolem, mi a nótám, mert azt szívesen elhúzza, addig nincs beszélgetés. Mondom, hogy melyiket szeretem, az idos ember mosolyog egyet, majd játszik, cifráz még egy sort a végén, aztán leteszi a hegedut, és nagyot bólint: „Látom, jó ember, mert szereti a hegeduszót, most már beszélgethetünk.”
Udvariaskodunk még egy sort, amit én kezdek:
Nem fáradt el a fellépés alatt, Zoli bátyám?
- Hatvan éve muzsikálok, nemhogy fáraszt, inkább fiatalít. Gyógyítja a lelket, a szívet a zeneszó, hát mifelénk csak így tartják, no meg ha igazán belelendülnek a csángók, akkor még a halni vágyó is táncolni kezd. A jó lakodalomba még a haldoklót is elhítták, hátha ott tér magához. Mer’ a mi fajtánk szeret énekelni meg táncolni, ezzel áldott meg minket a Teremto. Nem szeretek hiába zenélni, ha húzom, hát dübögjön a föld a talpak alatt. Dübögjön, döngjön, onnan hallom, hogy jó a hangulat.

Fotó: VIrág Anikó

Hogy tudott megtanulni hegedülni, ha nem látta a kezét a mesterének, nem látta a kottát?
- Nem látás kell a muzsikához, hanem érzés, kérem szépen, mert akinek csak a fejébe’ visszhangzik a zene, az még nem muzsikus. Látással nem lehet zenélni, azt csak a szívével tudja jól az ember. A nagyapám vitt fel a pesti doktorokhoz négyévesen, és amikor látta, hogy oda a szemem egy rosszul sikerült operáció után, elvitt a legjobb cigányzenész családhoz, Pulikásékhoz, hogy kitanuljam a zenélést. Az öreg cigány rám nézett, megszánt, és azt mondta: „Olyan tudományt adok néked ecsém, ami még a szemed világát is pótolja.” Hat évig tanított, mentem véle mindenfelé, éccakákat zenéltem véle végig, ha nem bírtam állva, feküdtem a lóca alatt hanyatt, úgy húzatta velem az öreg. Jött a háború, Pulikást katonának vitték, nem volt, aki a lakodalmat zenélje. Ínséges ido volt, még zenész sem akadt, úgyhogy tízéves koromban már én muzsikáltam a lakodalmakban. Bevált a nagyapám okossága, lett kenyér, mert valamikor a zenélés olyan felkapott volt, hogy meg lehetett élni belole.
A csángó zene világhíruvé vált mára. Mi a titka, miért olyan híres messze földön?
- Talán attól, hogy nagyon mélyrol, a szívbol jön. Nem marad senki közömbös, mikor hallgatja. Az öreg Kodálynak is muzsikáltam 1960-ban Pesten. O mondta nekem, hogy a mi zenénkben benne van a csángók sorsa, élete, minden öröme és bánata. Keveredik benne magyar ritmus a románnal, az egész Erdély és az Erdovidék múltja. Magyarországon rengeteget voltam, Budapesten, Sopronban, Gyorben, Mosonmagyaróváron zenéltem, de legjobban itt a Gyimesben szól a hegedum, olyan hangja nincs sehol, mint itthon.
Mit érez, mikor zenél?
- Figyelem a nótát, húzom, éneklem, és közben azon jár az eszem, vajon mit gondolt az, aki eloször dalolta. Régen én zenéltem, az asszony meg táncolt rá a gyerekekkel, mindig vidáman feküdtünk le. Énekelni is szeretünk, úgyhogy esténként még eldünnyögünk egy-két nótát az ágyban. Mikor húzom a nótákat sorba, olyankor elfelejtek minden nyomorúságot, és újra fiatal gyereknek érzem magam. Elofog néha a keseruség, hogy megvénültem, de ha hegedülök, úgy érzem, mint mikor tavasszal az elso napsugár melengeti az ember arcát. Megnyugszom, nem vesztettem semmit az életbol, a muzsikával pótolta az Isten a látásom.
Most az unokája kísérte a gardonon. Másnál az asszony játszik, nem így lenne rendjén?
- A feleségem inkább táncolni szeretett. Az unokát kitanítottam, most o gardonozik, mit csináljak, ha nincs hajlandóság a fehérnépben, akkor kár eroltetni. Pedig ez a legfontosabb, a völgyi daloknak ez adja meg a ritmusát, ez a csángó zene lelke.
Mibol készül az ütogardon?
- Juharfa és kecskebél húr, amit „d”-re hangolunk. Régen minden zenész maga faragta a gardont. Ma is ezek vannak forgalomban, nincs gyára annak, mint a hegedunek Szászrégenben. Nagyon finom hegeduket készítenek ott, az enyém is onnét való, de régi, ósdi, még 1974-ben vettem, kéz alól. Ha megsegít a jó Isten, vennék még egyet, újat, de csak olyat, amelyiknek jó lelke van, mert az fontos.
A hangszeren sok múlik, ha nem jó kézben volt, nehéz véle együtt élni, mint a rossz asszonnyal. De ha jó kezu ember faragta, aki él-hal a muzsikáért, akkor öröm elovenni, simogatni, játszani rajta. Apáról fiúra szállnak a jó hangszerek, többet ér az, mint egy jó lovasfogat itt mifelénk.
Tanítványok vannak az unokán kívül?
- Egy leánykát tanítottam eddig, az már megállja a helyét maga is. Akarnék még tanítani, de nem igen van kit, mert nem éri már meg zenésznek állani, meg aztán elmentek a fiatalok közül sokan a völgybol. Csak a magamfajta vén zenészek vannak már itt, mink orizzük az örökséget.
Hány éves, Zoli bácsi?
- Hetven, de még a fogaimnak se sok híja, úgyhogy legénykedem még, pláne ha zenélni hívnak a fiatalok közé. Amíg bírom magam, amíg meg tudok mozdulni, elmegyek, ha hívnak, nem akarok vénember lenni. Meg bizony van még mit tanulni most is. Addig nem jó a hegedus, amíg van olyan nóta, amit nem ismer. Ha kérnek akár csángó, akár román, akár magyar nótát, azt tudni kell eljátszani. Ahogy a nótában van: „Akinek nótája nincsen, annak szíve sincs.” Ha valakinek a muzsika eljut a belsejébe, abból nem lesz beteg lelku ember. Nem szeretem a szomorú nótákat, inkább örüljön és táncoljon a nép, azt szeretem hallani. Higgye el, amikor szólnak az unokámnak, hogy menjünk zenélni, olyan öröm vesz rajtam erot, mint gyermekkoromban, mikor nagyapámat vártam haza a vásárból, hogy mit hoz nekem az ides. Ne lennének betegek a lábaim, táncolnék, mint fiatalkoromban. Néha a zenélés után úgy érzem, mintha olyan messze földön jártam volna, ahol ember még nem is járt.