Anyukám, nem látom, menjél már odébb! Lassan eltakarod a legnagyobb
képernyős tévét is. Olcsó volt, a kutya se veszi, mert még egy sörösüveg sem áll
meg a tetején. Méghogy LCD. Ez a Ronaldo, te, ez úgy meghízott, a hétszázát. A
jólét, ugye, jól tartják a focistákat, és hát futni se tud, nézz oda.
Aranyom, a töltött káposztát, ha betolnád. Szóval mi itt kushadunk a tévé
előtt, állandóan megszorítanak, ezek meg csak híznak, oszt ráadásul futniuk
kellene. Majd én megmutatnám nekik, ha én lennék a főnökük. Képzeld, asszony, az
a nemnormális, a Géza, az meg állandóan balhézik, meghogy négyig tart a
munkaidő. Mondok neki, Ghána-Togo lesz, te, mit erőlködsz, erre aszondja, holnap
be se menjek. Hát nem megyek. Hát milyen erőnléti állapotban vannak? Zidane-t is
nézd, ezek a legjobbak? Ekkora bénázást. Adnék én nekik, reggeli torna, délelőtt
edzés, délután kondíciójavítás. Nem ám csak állandóan interjúkat adni meg
nyilatkozgatni. Azt mindenki mondhassa. Te anyjuk, megint görcsöl a lábam, nyomd
vissza! Kösz, kösz. Hozd már be a konyhából a táblázatot, hadd töltsem ki.
Hogyhogy menjek ki érte, anyukám? Így, betegen? Mi az, hogy nézzük inkább a
szappanoperát? Itt van neked, anyukám, Lucio meg Santos. Hát ilyen bénázást csak
négyévente láthatsz, olyat meg mindennap. Én meg is értem a magyarokat, hogy nem
blamálják magukat. Ezek között?