Csizmadia Ervin
Az elszámoltatás kultúrája

A minap egy napilapban cikk jelent meg az Állami Számvevőszék volt alelnökének tollából. A szerző - többek között - arról beszélt, hogy véleménye szerint az elmúlt évtizedekben folyamatosan csorbul a parlament elszámoltatási joga - többek között a költségvetés tekintetében. „Politikai kultúránk alacsony színvonala - írja - nem teszi lehetővé a parlament költségvetési jogának európai szintű gyakorlását. A képviselők - tisztelet a kivételnek - nem ismerték fel a közpénzekkel, a közvagyonnal való elszámoltatás értelmét.” A volt alelnök megállapítja továbbá, hogy „a demokrácia magában foglalja az áttekinthetőség (átláthatóság) és az elszámolási kötelezettség (elszámoltathatóság) kritériumait is”. De ha ez mind igaz - márpedig igaz -, miért vagyunk mégis fényévnyi messzeségben a Nyugat-Európában honos normáktól?

Mindenkinek igaza van, aki a honi politikai kultúrát gyengének, fejletlennek minősíti. Így a fenti megállapítás is igaz, amely szerint csekély az elszámoltatás kultúrája. De hát sorolhatnánk tovább vég nélkül: csekély a konfliktuskezelés kultúrája, a politikai kommunikációs kultúra, a kormányváltás utáni átadás-átvétel kultúrája, vagy nagyon pőrén fogalmazva: a politikai riválisok egymással kapcsolatos viselkedésmódja.
Amikor arról beszélünk, hogy hogyan lehetséges ilyen mértékű eltérés a választási program és a kormányprogram; a kormányprogram és a miniszterelnök parlamenti beszéde; a miniszterelnök parlamenti beszéde és az azt követően - az Érdekegyeztető Tanácsban - bejelentett intézkedések között, akkor először is le kell szögeznünk, hogy például az ilyen mérvű eltérésekről szóló elszámolás nem csupán politikai-politikusi feladat. Sőt. Szigorúan véve azt is mondhatjuk, hogy az MSZP - a maga szempontjából - akár helyeselhetően is cselekedett, amikor a választási kampányban nem beszélt a költségvetés helyzetéről, ellenben nagyon is beszélt a gazdaság általános állapotáról. Elvégre a pártpolitikában a haszonmaximalizálás körül forog minden, és Gyurcsány Ferenc éppen arra nyert mandátumot 2004 nyarán, hogy egy végletekig legyengült pártból csináljon a választások megnyerésére alkalmas pártot. Ezt - el kell ismernünk - tökéletesen megtette. Saját szempontjából kontraproduktív lett volna, ha a költségvetésről beszél, már csak azért is, mert ezzel az ellenzék beszédmódját kellett volna átvennie, és az egész választási kampány az ellenzék által ajánlott témák terepére került volna. Ez pedig - jól tudjuk - a mai pártpolitikában szinte megengedhetetlen.
A probléma, hogy vajon miért nincs a magyar közéletben egy olyan immunrendszer vagy védekezési reflex, amely eleve kiszűri a választási kampány nyilvánvaló hazugságait vagy elhallgatásait. Ezek ugyanis történetesen nem pártpolitikai kérdések. De persze nem is csak a 2006. évi választás kérdései. Az MSZP választási kampányából azért hiányozhatott a költségvetési és államháztartási valós adatokkal való szembenézés, mert a szembenézés hiánya sem most, sem pedig a korábbi kampányokban nem járt semmiféle következménnyel. Nem járt, mert a magyar közéletből immáron krónikusan hiányzik a politikai osztályon kívüli társadalom, amely - adott esetben - kidolgozná azokat a normákat, amelyeknek figyelmen kívül hagyása nem maradhat következmények nélkül. Újságírókra, érdekszervezetekre, lobbikra, értelmiségi körökre, szakmai szervezetekre kell gondolnunk, amelyek legalábbis hangos nemtetszésüknek adnának hangot, ha például egy kormányváltást nem kísér tételes elszámolás, és ennek a szabályai ad hoc és esetleges módon alakulnak. De vajon miért hiányzik nálunk mindez? S miért van az, hogy szemmel láthatóan a mostani helyzetet is tudomásul fogjuk venni, éppen úgy, ahogyan a korábbiakat is?
Sajnos, komolyan szembe kell néznünk azzal, hogy csak az a társadalom tud szabályokat, normákat megfogalmazni, amely nem szorul rá a politika gyámkodására. A mai magyar társadalom jelentős része még nem ilyen. Egyik fele Gyurcsányt, a másik Orbánt tartja „megváltónak”, az ő kegyeiket keresi, és tőlük várja a csodát. Ebben a csodavárásban persze annyi igazság van is, hogy az újraelosztás mechanizmusai Magyarországon még nagyon sokak számára a boldogulás egyetlen lehetőségét jelentik. Viszont az a társadalom, amely nem tud autonóm módon cselekedni, amely mindig vezetőitől várja a „megoldást”, az „iránymutatást”, az nagy valószínűséggel nem érzi, hogy például egy kormányzat elszámoltatása milyen fontos feladata lenne.
Az elszámoltatás kultúrája tehát nem csupán azért nem alakul ki nálunk, mert a politikusok olyanok, amilyenek. A politikusok mindig olyanok, amilyenek. Ha nem ütköznek különösebb ellenállásba, akkor a maguk „külön bejáratú” szabályaik szerint viselkednek. Könnyedén megtehetik, hiszen a paternalista hagyomány fontos kelléke az időnkénti zúgolódás és elégedetlenkedés. Ez azt jelenti, hogy az elmúlt tizenhat évben a magyar társadalom különböző csoportjai sokszor és sokféle módon elégedetlenkedtek a politikusokkal. Tudjuk, hogy a parlament és a politikai osztály tekintélye meglehetősen alacsony. De érdemes lenne végre tovább is jutni annál a következtetésnél, hogy „az emberek nem szeretik a politikát és a politikusokat”. Na és? Következik ebből bármi? Véleményem szerint szinte semmi.
Ugyanis ha komolyabban megvizsgáljuk ezt a jelenséget, akkor azt látjuk, hogy az olykori (vagy akár állandósult) állampolgári elégedetlenség szinte teljesen független a tényleges politikai folyamatoktól. Az emberek úgy általában mindennel és mindenkivel elégedetlenek, csak éppen nem különösebben akarják befolyásolni a folyamatokat. Azokat rábízzák a politikusokra. És akkor nagyon gyorsan be is zárul a kör.
A parlament költségvetési ellenőrzési jogkörének növekedését önmagában a parlament nem fogja tudni kiharcolni. Helyesen mutat rá az Állami Számvevőszék volt alelnöke, hogy a mai parlament és a klasszikus liberális parlament két külön világ.
Oda akarok tehát kilyukadni, hogy lesznek itt még a mostani 8 százalékos költségvetési hiánynál cifrább dolgok is, lévén a magyar társadalom nem csekély hányada paternalista alárendeltségben áll politikusaival, magyarán: politikusai szinte mindent megtehetnek vele. Ez nem túl jó hír a demokrácia tizenhatodik évében, de legalább örülhetünk, mert a Nemzetközi Valutaalap nemrégiben itt járt küldöttsége emígyen fogalmaz: „Az a tény, hogy a költségvetés helyzete miatt egy pénzügyi válság kockázatával is számolni kell, olyan politikai lehetőséget kínál, amit fel lehet és fel is kell használni az állami pénzügyek alapvető átalakítására.”