Tihanyi Péter
Szeresd vagy utáld

A fotóimat mindenfelé a világban elegáns kiállítótermek falaira akasztják, az elit s a vájtszeműek nézik, és sajnos nem jut el azokhoz a megalázott, kisemmizett százezrekhez vagy milliókhoz, akikről a sorozataim szólnak. És azokhoz sem, akik az ő életükön változtatni tudnának - mondja a fotós egy budai galériakávézóban. Úgy véli, hogy a magyar napilapok szerint az olvasók igénytelenek, csak a bulvárt szeretik, ezért nem adnak le jó képeket - de ez nem így van. Az olvasók azt fogyasztják, amit eléjük raknak. 

Egy jó kép erős érzelmeket vált ki a nézőben, drámaian sűrű és informatív. "Legtöbbször vagy valami ellen fényképezek, vagy valamiért; vagy szeretni, vagy utálni kell a témát. Ha belőlem nem vált ki baromi erős érzelmeket, akkor nem is tudom megcsinálni" - állítja a fiatal fotós, aki szerint a legjobb fotóriporterek erős szociális vénával rendelkeznek, azok mellett állnak, akik valamiért, valahogyan az élet árnyékosabb oldalára kerültek.
Évekig járta például Józsefváros utcáit, tereit, lakásait. Összebarátkozott az ott lakókkal, a korlátokkal, lépcsőházakkal, tűzfalakkal, s aztán meg is szerette őket. Aztán elfogadták, befogadták, s olyannyira megszokták maguk körül, hogy visszaállította azt az eredeti, természetes rendet az életükben, amit eleinte a jelenléte megzavart. "Olyan vagyok, mint a független bíróság: otthon érzem magam, de nem tartozom egyik témához sem, amit lefotózok."
Ha Józsefvárosban született volna, vagy ha szenvedélye lenne a lóverseny, vagy Porschén rohangáló újgazdag lenne, mások lennének a képek. "Elfogultan vagyok elfogulatlan" - mondja a fotóriporter. Egy szituációt úgy szeret megörökíteni, hogy a kép azt az érzelmet váltsa ki a nézőből, amit az első pillanatban belőle váltott ki. Csakhogy ott egy nagytotált lát, jóval többet, mint ami végül a képen lesz. A látványt, a történetet sokszor drasztikusan leszűkíti, s ha ezt jól csinálja, a kép drámaibb, feszesebb vagy éppen líraibb lesz, mint az egész, amiből kivágta azt. 

Arra a kérdésre, hogy kiről nehezebb izgalmas, újszerű képet készíteni: egy ismert világsztárról vagy egy ismeretlen arcú gyilkosról a Csillag börtönben, úgy véli, az utóbbiról. Egy olyan képnek - mondja -, amin például Bush elnök látható, még akkor is, ha gyengébb a kép, olyan súlya lesz, amitől könnyű eladni. Főleg, ha a megszokott protokollprogramoktól és -mozdulatoktól eltérő, szokatlan, privát pillanatot kap el a fotós. "De egy gyilkost úgy bemutatni, hogy a tekintetében, gesztusaiban, arcvonásaiban ott van az, hogy milyen tragédiát és pusztítást hagyott maga mögött, hogy jutott el idáig, hol rontotta el, van-e még visszaút - ez nagyobb feladatot, odafigyelést, tehetséget igényel, mint az előző" - állítja Dezső Tamás, aki szerint pláne így van, ha a gyilkosság körülményei emblematikusnak mondhatók, ha a korszellem sűrűsödik köré.
Szerinte Magyarországon az a fotóriporter, aki a Parlamentben készíti a fotóit, külföldön pedig az, akinek egy hatalmas adag elhivatottsága van. "Egy jó fotóriport számomra arról szól, hogy bemutatok olyan eseményeket, történeteket, folyamatokat, emberi sorsokat, amelyek változtatásért, odafigyelésért vagy csak egyszerűen szeretetért kiáltanak" - vallja a huszonhét éves fotóriporter.