Tarik Demirkan
Keleti veszedelem

Három gyermek halála után néhány nappal a több mint ezer kilométerre fekvő Isztambulban is tucatnyi megbetegedést észleltek: valóban ennyire szédítő ütemben terjed a madárinfluenza Törökországban, vagy Ankara későn vette észre a veszélyt? 

Elhullott csirketetem Törökországban. Tisztes távol

A kérdést az tette jogossá, hogy a madárkór soha nem látott intenzitással támadta meg Törökországot. Természetesen voltak előjelek. Karácsony táján a Törökország, Irán és Örményország határaihoz közeli hegyi kisváros, Dogubayazit kórházában jelentkezett a Kocyigit család. Az apa elmondása alapján a betegnek tűnő házi szárnyasok elfogyasztása után mind a négy gyermeke megbetegedett, hárman közülük halálosan. 
A kormány az orvosok figyelmeztetése ellenére nem indította meg a védekezést. Annyira nem, hogy január elsején, amikor az első gyerek meghalt, a kormányszervek még mindig nem jelentették be minden más okot kizáróan, hogy madárinfluenzával állunk szemben.
Innen kezdve már felgyorsultak az események. Pár nap alatt kiderült, hogy nemcsak Agri és Van tartományban, hanem (a hét eleji adatok szerint) Törökország 14 tartományában a madárkór már átterjedt a vadmadarakról a háziszárnyasokra. Azonban az is hamar kiderült, hogy a betegség nem kelet–nyugati irányban terjed, hanem valószínűleg egyszerre érkezhetett az országba Ázsia irányából a költöző vándormadarak révén.
Január ötödikére már tízre emelkedett a fertőzött személyek száma, január 9-ére pedig 14-re – addigra hárman meghaltak. Az ország "madárinfluenza-lázban" kezdett élni. Beleértve a tizenkét milliós Isztambult és a fővárost, Ankarát, a nagyvárosokban is felfedezték a betegség nyomait, amely sok helyen nemcsak a háziállatokra, hanem az emberekre is komoly veszélyt jelentett.
Elkezdődött az, amire néhány napja még senki sem számított: nemcsak a messzi keleti vidék hegyi falvait érintette a járvány, hanem a nyugati nagyvárosokban is bevezették a karantént. A hét elején először Ankara került veszélybe. A vadkacsák által a városhoz közeli tavakba hozott kór hamar átterjedt a város széli szegénynegyedek kertjeiben kialakított tyúkólakra. Nem maradt más hátra, mint a karantén és a kényszervágás.
Hasonló volt Isztambul helyzete is: a város nincstelen negyedeiben a csirkeállomány fertőzöttségét állapították meg. Pontosan két órával az után derült fény erre, hogy a város kormányzója kijelentette: a metropoliszban nincs fertőzés. Karanténba került egy közel tíz kilométeres körzet, és egy éjszaka alatt házról házra jártak a szakemberek, hogy megsemmisítsék a szárnyasokat.
A kényszervágás ellen sok helyen tiltakozott a lakosság. Ebben szerepet játszott úgy a tudatlanság, mint a szegénység. Törökország számos régiójában a lakosság számára az önfenntartás egyik fontos eleme volt a ház körüli állattenyésztés. A kormány minden kártérítési ígérete ellenére a lakosság eleinte nem akart megválni a kedvenc állataitól. Sok helyen elrejtették a szárnyasokat, sőt voltak olyan helyek, ahol még a hatóság embereinek megérkezése előtt levágták őket, és eltették a mélyhűtőbe. Ez akkor változott meg, amikor már a harmadik gyermek is meghalt, azonban addigra már késő volt. Százával jelentkeztek az emberek a kórházakban, köztük sokan már influenzagyanús tünetekkel.
A kormány radikális intézkedésekre kényszerült. Isztambult is beleértve sok városban kitiltották a szárnyashúst és a tojást a kereskedelemből. Ez alól csak a nagyáruházakban elérhető, előre csomagolt áruk képeztek kivételt. A kényszervágásokhoz sok helyen a rendőrséget is igénybe vették. Ankara elkeseredett harcát támogatták a nemzetközi szervek is.