Szilágyi Sándor
A legkisebb magyar

Bár a föld számtalan országa, települése küzd a túlnépesedés problematikájával, akadnak kivételek is. Például a Borsod megyei Tornakápolna, a maga tizennégy polgárával. 

Szőr Józsi bácsi. A harminc év bányászkodás nem múlt el nyomtalanul

A község egyik "őslakója" a hetvenöt éves Julika néni. Éppen gombászni volt, viszi haza a pörköltnek valót. (Cece? Tüttürü, netán Kozák? Csak galóca ne legyen!) Nem sokat kell agitálni, hamar beavat a település múltjába: 
– Tudják, a község fénykorában száznyolcvanan laktak itt, de az iskola-összevonás elvitte az embereket, mert ugye a diákok elmentek máshova tanulni, s a szülők meg költöztek utánuk. 
– Ez mikor volt? 
– A hetvenes-nyolcvanas években. 
– Most hányan laknak itt? 
– Hát a nyolc öreg, meg a két új család, akik nemrég költöztek ide – fejezi be mondandóját hirtelen. Amióta ugyanis Tornakápolnán rendezték a híres tévés személyiség, Anettka esküvőjét, Julika néni kevés időt szán az újságírókra. 
A távolban kaszáló embert pillantunk meg, kis iróniával azt az alcímet is adhatnánk ennek a résznek, hogy "A kaszás a temető mellett végezte munkáját!", de félre a tréfával, hiszen az ötvenhárom éves Porcs József személyében kiváló beszélgetőtársra akadunk: 
– Én itt születtem, itt is jártam iskolába. El tudja képzelni, hogy negyven évvel ezelőtt még ötven-hatvan gyerek szaladgált a falu utcáján? Aztán megszűntek a munkahelyek, bezárt az iskola, így elmentek az emberek. Én sem itt lakom, hanem Szinpetriben, de Budapesten dolgozom. Most a szüleim házánál teszem rendbe a területet. 
– Ők itt laknak? 
– Már meghaltak, de semmi kincsért nem válnék meg ettől a helytől. Tudja, a büdös pesti levegő után, meg a metrón utazók tömege után itt tudok igazán regenerálódni. Ezt a csendet és ezt a levegőt nem pótolja semmi – teszi hozzá a három gyermekkel és három unokával büszkélkedhető fiatal nagypapa. 
Miután magunk is begyűjtünk néhány őzlábgombát, visszatérünk a "fő" térre újabb riportalany után kutatni, de "csak" Julika nénibe botlunk, aki a házával szemben egy padon üldögél. Hiába, kicsi a világ! Juli néni Csibésze, a falu három kutyájának egyike, igen jól tűri füle tövének vakargatását. Jóltápláltságának oka egyszerű: a tizenegy-néhány lakos ételmaradékokban megnyilvánuló szeretetének haszonélvezője. 

Százéves ház Tornakápolnán. Már csak a múlt maradt itt Fotók: Sz. S.

– Ha érdekes emberrel akarnak beszélni, menjenek a Szőr Józsihoz, ott lakik abban a virágos házban – igazít útba bennünket ideiglenes házigazdánk. Elbúcsúzunk, irány a nyolcvannégy éves Szőr bácsi. Éppen az udvaron álldogál két botjára támaszkodva, csípője megsínylette harmincegy évnyi bányászmúltját, kedélyén azonban cseppet sem látszik meg. Beinvitál a százötven éve épült házikójába, s máris beteszi magnójába azon kazettáinak egyikét, amelyiken ő dalol. Józsi bácsi tudniillik arról híres, hogy hatéves korától több száz népdalt énekelget rendszeresen mind a mai napig. Arra a kérdésre, hogy mit lehet itt egész nap csinálni, a következő felvilágosítással szolgál: 
– Rádiót hallgatok, tévét nézek, de azt egyre kevesebbet, mert borzalmasok a műsorok. Amikor úgy van kedvem, énekelgetek, és telefonálgatok. 
– Kivel tetszik beszélgetni? 
– Hát a testvéreimmel. 
– Ők hány évesek?
– Aki Edelényben lakik, nyolcvanhat, aki meg Pesten, nyolcvan. 
– Józsi bácsi szerint hányan laknak Tornakápolnán? 
– Az attól függ, hogy hányan vannak kórházban, mert már nem biztos, hogy onnan visszajönnek. Most hat öreg, mivel ketten kórházban fekszenek, meg a két fiatal család – végzi el számvetését. 
– A rengeteg virágot a kertben, ki gondozza? 
– Én. Nem szabad ám az embernek elhagynia magát. Attól, hogy a lábaim nem jók, még nem áll meg az élet. Valamit mindig csinálok, és a szellemi frissességemre is odafigyelek, gyerekkoromtól még egy dalt sem felejtettem el – mondja büszkén, és elhisszük neki. Még megcsodáljuk a kertjében a tulipánrózsafáját, majd továbbállunk más helyi lakost felkutatni. 
Tornakápolna legújabb lakóihoz kopogtatunk be, ahol a háziasszony, Bodó Eszter a karján ülő hét és fél hónapos Emesével tessékel bennünket beljebb. Ahogy a harmincnégy éves pécsi származású anyukától megtudjuk, másfél éve költöztek ide, mivel a férje a nemzeti park egyik helyi irodájának vezetésével lett megbízva. Mint "ősvárosi" embereket nagyon érdekel bennünket az, hogy egy "ősvárosi" család milyen elhatározásból jött erre a helyre. 
– A férjem ötlete volt, hogy ideköltözzünk. Én nagyon nagy félelemmel jöttem, mivel tudtam, hogy hivatalosan tizenegy lakosú ez a település. Megnéztük a házat, s erre mondják azt, hogy szerelem első látásra. 
– Milyen itt az élet? 
– A hétvégék mozgalmasabbak, például nyáron minden hétvégén tele volt a település. Abban látom a jövőt, hogy egyre több turista lát fantáziát Tornakápolnában, többen is érdeklődnek, hogy van-e itt eladó ingatlan, viszont sokakat elriaszt, hogy nincs vezetékes gáz. A szolgáltatónak nem éri meg pár emberért idehozni, pedig ez sokat lendítene rajtunk. 
– Minek volt köszönhető az, hogy egy-két évtized alatt majdnem kihalt a község? 
– Bezártak a bányák, megszűntek a munkahelyek, s ennek lett az eredménye az ilyen mérvű elvándorlás. A falusi turizmus pedig még nem olyan mérték?, hogy eltartsa az embereket. 
– Kivel tudjátok tartani itt a kapcsolatot? 
– A falugondnok és családja hasonló korúak, mint mi. Ott is van egy kisgyerek, s ritkán össze szoktunk jönni. Egyébként az ő feladata a hiányosságok pótlása. Ő hozza az ebédet, a postát, a gyógyszert, az orvost, a védőnőt és az ápolónőt. Mivel itt nincs tömegközlekedés, ő üzemelteti a nyolcfős falubuszt is, nemrég például ő vitt el a fogorvoshoz. 
– Milyen a közbiztonság Tornakápolnán? 
– Hát... A legnagyobb kockázatot a rókák és az őzek jelentik. 
Búcsúzóul még egy érdekesség hazánk legkisebb lélekszámú településéről: a hely egyetlen boltocskája csak hétfőn, szerdán és pénteken nyolc és tíz óra között van nyitva, s megrendelésre dolgozik.