Pelle János
A holokauszt lelkiismerete

Szeptember 20-án bécsi otthonában kilencvenhat éves korában meghalt Simon Wiesenthal. Bár nem volt vallásos, testét a hagyományt követve Jeruzsálemben temették el. Talán ő tette a legtöbbet azoknak a bűnösöknek a felkutatásáért és felelősségre vonásáért, akik a második világháború alatt zsidókat gyilkoltak. „Ha majd meghalok és találkozom azzal a hatmillióval, akiket a nácik meggyilkoltak, azt mondom nekik, én nem felejtettelek el benneteket. Küzdöttem azért, hogy az áldozatok emléke fennmaradjon. De legalább ilyen fontos az is, hogy az ellenségeinket se felejtsük el” - fogalmazta meg egyszer hat évtizedes küzdelmének lényegét.

Simon Wiesenthal a jeruzsálemi Jad Vasem Holokausztközpontban. A század egyik hőse Fotó: Reuters

A bécsi Zsidó Dokumentációs Központ alapítója, a róla elnevezett Los Angeles-i központ létrehozója már életében legendává vált, a The Washington Post azt írta róla: „a holokauszt bosszúangyala”. Ő maga nem szerette, ha így emlegetik, a „nácivadász” jelzőt is visszautasította, mert egész életében az igazság, nem pedig a személyes bosszú vágya vezette. Számos magas kitüntetést kapott Izraelben, Ausztriában, Németországban, Franciaországban és másutt. 1980-ban a Fehér Házban Carter amerikai elnök nyújtotta át neki az Egyesült Államok kongresszusának aranyérmét, akit nyolc évvel később Reagan elnök századunk „igazi hősének” nevezett. 1978-ban az ő alakja ihlette A brazíliai fiúk című híres filmet, amely a Dél-Amerikában rejtőzködő nácik felkutatásáról szólt. 1989-ben televíziós sorozatot készítettek az életéről, A gyilkosok köztünk vannak: Simon Wiesenthal története címmel. Számos könyvet publikált, közülük több magyarul is megjelent (A gyilkosok köztünk vannak, Az igazság malmai, Menekülés a sors elől)
Wiesenthal 1908-ban született a galíciai Buczacz városában, mely ma Bucsacs néven Ukrajnában van, de akkor az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott. Ebben a városkában akkor a zsidók többségben voltak (hatezer zsidó és kétezer ukrán élt itt), és ragaszkodtak a vallásukhoz, illetve a hagyományaikhoz. A kis Simon jómódú kereskedő gyermekeként nőtt fel, és Bécsben járt elemi iskolába, ahová szülei a cári orosz csapatok betörése elől 1915-ben menekültek. 
Lvovban (ma Lviv, akkor Lemberg) és Prágában tanult építészetet, majd visszatért az akkor Lengyelországhoz tartozó Lvovba, és tervezőirodát nyitott. A második világháború kitörése után a terület szovjet megszállás alá került. Wiesenthalt mint „burzsoá elemet” Szibériába akarták deportálni, de egy NKVD-tiszt megvesztegetésével sikerült elkerülnie ezt a sorsot. 1941 júliusában viszont, amikor Hitler csapatai megtámadták a Szovjetuniót, és megkezdődött a zsidók üldözése és gyilkolása, már nem sikerült kibújnia a halálos csapdából. Előbb az ukrán nacionalisták hurcolták el, és majdnem kivégezték, majd kis híján a német halálgyárak „nyersanyagává” vált. Ezt az időszakot csodával határos módon ukrán és német segítőknek köszönhetően élte túl, és jutott el végül deportálása végállomásáig, Mauthausenig, ahol 1945 áprilisában az amerikai csapatok szabadították fel.
1945 után a „mérnök úr”, aki nyolcvankilenc családtagját veszítette el a népirtásban, nem foglalkozott többé építészettel, hanem a holokausztért felelős bűnösök felkutatásának szentelte az életét. Legnagyobb „fegyverténye” Adolf Eichmann felkutatása, illetve a letartóztatásában való közreműködés volt. De ő találta meg Karl Siberbauert, azt a Gestapo-tisztet, aki letartóztatta Anna Frankot, és Franz Stanglt, a treblinkai és sobibori megsemmisítő táborok parancsnokát is. Szenvedélyévé, egyszersmind fő foglalkozásává vált a rejtőzködő náci gyilkosok felkutatása, a róluk szóló információk begyűjtése és rendszerezése. Ezt a tevékenységét az idők folyamán eltérően ítélte meg a közvélemény: közvetlenül a második világháború befejezése után az amerikai megszálló hatóságok támogatták, majd az ötvenes években éppen hogy megtűrték. A hatvanas évek, amikor a jeruzsálemi Eichmann-per végre ráirányította a figyelmet a holokauszt valódi dimenzióira, Wiesenthal nagy korszaka volt. Ekkor Nyugat-Németországban több nagyobb perben sikerült bíróság elé állítani és elítéltetni a gyilkosokat. De a hetvenes években Ausztriában a „nácivadász” éles konfliktusba keveredett a zsidó származású osztrák kancellárral, Bruno Kreiskyvel, és a keleti tömb számos országában is rossz szemmel nézték, akadályozták nyomozásait. Végre a nyolcvanas években elismerték az érdemeit, és az 1977-ben alapított Los Angeles-i Wiesenthal Központ kiterjesztette tevékenységét az egész világra, sőt napjainkban is aktívan dolgozik a háborús bűnösök felkutatásán.

A tömeggyilkosság tébolya

Magyarországon sokan tisztelték és csodálták Wiesenthalt, de kevesen értették meg, hogy valójában mi motiválja töretlen elszántságát, rendíthetetlen kitartását a gyilkosok felkutatásában. Ennek legfőbb oka, hogy a magyarországi holokauszt, bármennyi áldozatot követelt is, és bármilyen rettenetes volt is, nem hasonlítható ahhoz a nagyüzemi méretű és precízen kiszámított, ugyanakkor tébolyult gonoszsággal kivitelezett tömeggyilkossághoz, melynek a lengyelországi, ukrajnai, illetve a baltikumi zsidók estek áldozatul. Ők tették ki a mintegy hatmillió áldozat túlnyomó többségét, legalább a négyötödét. Magyarországon sokkal rövidebb ideig tartott a vészkorszak, a túlélési esély pedig egészen más volt, mint a többi kelet-európai országban. Gondoljuk csak meg: a lengyel zsidók gettóba tömörítése már 1939 decemberében megkezdődött, de a tömeges kivégzések még előbb elkezdődtek. 1941-ben pedig, amikor a németek a Szovjetunió megtámadása után nekiláttak a „zsidókérdés végső megoldásának”, Ukrajnában és a balti köztársaságokban jelentős népi támogatással kezdődött meg a zsidók legyilkolása, ugyanis a lengyelek, ukránok, litvánok és lettek jelentős része őket tette felelőssé azért a kegyetlen elnyomásért, melyet a szovjeturalom alatt szenvedtek el.
Ilyen viszonyok között annak az esélye, hogy egy zsidó, úgy, mint Wiesenthal, megérje a felszabadulást, elhanyagolhatóan kicsi volt: valóban csodával volt határos, hogy ő több ízben is önzetlen segítőkre akadt, akik az életük kockáztatásával sorsdöntő hónapokat nyertek számára a túlélésre. (Arra gyakorlatilag semmi esély sem volt, hogy háborús viszonyok között egy zsidó elkerülje a letartóztatást: a rejtőzködő, jó kapcsolatokkal rendelkező Wiesenthal is háromszor került a hóhérok kezére.)
A „bosszúangyal” tehát szemtanúja volt népe szinte teljes pusztulásának. Ezzel kapcsolatban elég, ha egyetlen, megrázó epizódot idézek, mégpedig Lembergből, ahol Wiesenthal 1941 nyara előtt élt. Edelsheim Ilona, Horthy István özvegye 1942 nyarán járt az egykor százezres zsidó lakosságú nyugat-ukrajnai városban. A magyar kormányzóhelyettes kivételes bánásmódban részesülő felesége is szemtanúja volt annak, hogy a németek és az ukrán milicisták kiterjedt embervadászatot folytattak a városban, mégpedig oly módon, hogy ha egy családjával rejtőzködő zsidóra bukkantak, gyermekei és a felesége azonnali kivégzésének fenyegetésével arra kényszerítették, hogy a többi bujkáló nyomára vezesse őket. A „tisztogató akciók” végeztével az áldozatok sorsa a deportálás, majd a gázkamra lett, amivel az ott állomásozó magyar megszálló csapatok katonái is tisztában voltak. 
Az addig soha sem látott, elképzelhetetlen bűncselekményekre 1945-ben, a második világháború befejezése után tétován és bizonytalanul reagált a győztes hatalmak igazságszolgáltatása: ismeretes, hogy az 1946-os nürnbergi perben a fő vádpont „béke elleni bűncselekmény” volt, a zsidók elleni népirtás csak érintőlegesen szerepelt. A politikusok, Kelet- és Nyugat-Európában egyaránt a saját, közvetlen érdekeiket helyezték előtérbe. A gyorsan kialakuló hidegháborúban egyik félnek sem volt érdeke a múlt feltárása, az, hogy felidézze a zsidóság tragédiáját. 

Választóvíz: az Eichmann-per

Wiesenthal 1945 után az amerikai megszálló hatóságok segítségével a bűnösök nyomába eredt, s a nürnbergi perben is szakértőként működött közre. Ekkoriban a CIC, az amerikai hadsereg felderítő szolgálatának munkatársaként Ausztria nyugati szektoraiban dolgozott. Itt „a szövetségesek megbízásából egyfajta rendőrségi jogkört kapott; még ahhoz is joga volt, hogy letartóztatásokat foganatosítson vagy ilyen értelmű megbízást adjon a katonai rendőrségnek”. Azonban a kezdeti nácivadászat során is szigorúan tartotta magát ahhoz az elvhez, hogy az igazságtétel a bíróságok dolga, és neki csak cáfolhatatlan bizonyítékokat kell szolgáltatni ahhoz, hogy az ítélethez ne férhessen kétség. Ebben a szellemben állt ellen a spontán leszámolás minden formájának, melyet a bosszúra vágyó, volt zsidó foglyok javasoltak neki. De az amerikai megszálló hatóságokkal való együttműködés csak addig tartott, amíg főnöke, bizonyos Mr. Taracusio ebben támogatta. 
1947-ben kilépett a CIC kötelékéből, és Linzben harminc önkéntes munkatárssal megalapította a „Zsidó Dokumentációs Központot”, mely a bűnösök felkutatásán kívül a zsidó menekültek támogatásával is foglalkozott. Linzből az ott összegyűjtött levéltári anyagot 1954-ben Izraelbe szállították, de ő Bécsben maradt, és oda helyezte át a központot is. Ő hívta fel a figyelmet arra, hogy Adolf Eichmann kulcsfontosságú személy volt a zsidók megsemmisítésében. Róla hosszú ideig azt hitték, a Közel-Keleten bujkál. A Hunted Eichmann című, csak angolul olvasható, 1961-ben megjelent könyve szerint Wiesenthal javasolta a Moszadnak, az izraeli titkosszolgálatnak, hogy Argentínára összpontosítsák a kutatást. Eichmannt azután Buenos Airesből rabolták el 1960. május 11-én, és csempészték tengeralattjárón Izraelbe. A következő évben megrendezett jeruzsálemi per jelentősége felmérhetetlen volt. Ekkor a világsajtó több mint egy évig intenzíven foglalkozott az európai zsidóság ellen elkövetett bűnökkel, és megindult az események kutatása. Ekkor született maga a holokauszt szó is: jellemző módon a különböző nyelvekben addig csak körülírták a zsidóság tragédiáját, de nem különböztették meg pontosan a második világháború alatt elkövetett többi gyilkosságtól és háborús bűncselekménytől.
Wiesenthal 2001-ben visszavonult központja vezetésétől. Egyesek ezer, mások háromezer náci háborús bűnös letartóztatását tulajdonítják neki. Van, aki viszont vitatja, hogy valóban komolyabb szerepet játszott Eichmann kézre kerítésében. A hetvenes évek közepén Wiesenthal leplezte le, hogy a szociáldemokrata Kreisky közeli munkatársa, Friedrich Peter az I. SS-gyalogosdandár tagjaként aktívan közreműködött a zsidók ellen elkövetett gyilkosságokban. Erre reagálva a zsidó származású kancellár nemcsak náci múltú munkatársát vette védelmébe, de 1975. november 10-én tartott sajtóértekezletén egyenesen azzal vádolta Wiesenthalt, hogy a Gestapo ügynöke volt. És még csak ezután, 1986-ban következett Kurt Waldheim ügye! Jellemző tény, hogy nem akkor tört ki a múltja körüli botrány - vagyis, hogy Görögország német megszállása idején Wermacht-tisztként szolgált, és köze volt a szaloniki zsidók deportálásához -, amikor az ENSZ főtitkára volt, hanem csak később, amikor Ausztria államelnökévé választották. Wiesenthal, aki bírálta Waldheimet múltja eltitkolása miatt, nem szerzett „jó pontokat” az osztrák közvéleménynél, mellyel élete végéig ambivalens maradt a viszonya.
Wiesenthal páratlan életpályája rendkívüli tanulsággal szolgál a holokausztot túlélt emberiség, s különösképpen a zsidók számára. Életműve folytatódik: a Los Angeles-i Wiesenthal Központ által a még élő háborús bűnösök felkutatására indított „Utolsó esély” programban Magyarország is részt vesz, és nemrég kezdeményezte a gyilkossággal vádolt, Ausztráliában élő Zentai Károly kiadatását. (Mivel Magyarországon zajlott a holokauszt „utolsó felvonása”, az áldozatok és a még fellelhető bűnösök többsége is magyar származású.)
Búcsúzóul érdemes idézni egy tanulságos részletet Az igazság malmai című visszaemlékezéséből, mely 1991-ben jelent meg az Európa Könyvkiadó gondozásában. 
„A túlélők legyenek olyan érzékenyek, mint a szeizmográf. Mindenki másnál hamarabb szimatolják meg a veszélyt, nevezzék néven már csírájában. Nincs joguk másodszor is tévedni; nem becsülhetik le azt, ami katasztrófához vezet. A múlt legyőzéséhez szervesen hozzátartozik, hogy mi, áldozatok felismerjük, mikor ítéltük meg tévesen a helyzetet, és tanuljunk tévedéseinkből. Ilyen tévedés volt azt hinni, hogy ha teljesítményeinkkel megbecsülést vívunk ki magunknak, leküzdhetjük a zsidógyűlöletet. Ilyen tévedés, hogy még kétezer év után sem értettük meg: bárhol támad viszály, mindig mi vagyunk az első számú áldozatok, és ha a többséget a kisebbségre uszítják rá, végül mindig a zsidókat feszítik meg. Ilyen tévedés, hogy mindig csak bámészkodunk és várakozunk, és elszalasztjuk az alkalmat, amikor talán még tehetnénk valamit.”