Morvay Péter, Répás László
Elveszett városok

New Orleans tragédiája arra késztetett számos tengerparti nagyvárost, hogy felmérje milyen veszélynek van kitéve egy váratlan áradással vagy más természeti katasztrófával szemben. A háborúkat nem számítva az elmúlt száz évben a nyugati világban nem fordult elő, hogy egy metropolisz néhány óra leforgása alatt elpusztult volna. A történelem során azonban számos példát találunk arra, hogy híres városok hirtelen elhagyott, lakhatatlan helyekké váltak, mások pedig nyomtalanul eltűntek. 
A kataklizmák okai leggyakrabban a természeti elemek: a víz, a tűz és a föld voltak. Az elveszett városokat a legtöbb esetben nem is építették újra.

A hajdani királyi palota romjai az afganisztáni Kabul mellett. Csak a pusztulás maradt Fotó: Turóczy Krisztián

Bábel, Szodoma, Atlantisz és Pompeji: a Bibliából és az ókori történetíróktól ismert beszámolók mélyen beleivódtak az emberiség gondolkodásába, mint a teljes és visszafordíthatatlan pusztulás példaképei.
Az egész föld felszínét érintő globális apokalipszis, az özönvíz után a túlélők leszármazottainak egy idő után új környezeti veszélyekkel - többek között az elszaporodott vadállatokkal - kellett szembenézniük. A Biblia szerint az emberiség már ekkor is az urbanizációt választotta megoldásnak. Az első, gigantikus próbálkozást kudarc kísérte: Bábel építése amiatt maradt abba, mert az építők között természetfeletti okokból megszűnt a kommunikáció. Nem tudjuk, melyik volt az özönvíz utáni kor ős-világnyelve, de amikor ez a közös nyelv megszűnt, egy időre lehetetlenné vált az emberek számára, hogy megértsék egymást, hiszen nem álltak rendelkezésre sem tolmácsok, sem szótárak. A következmény kézenfekvő volt: abba kellett hagyni Bábel építését. A város romjait elnyelte a mezopotámiai sivatag, bár eszmei öröksége a különböző vallásokban, politikai hagyatéka pedig az újra és újra megkísérelt egységtörekvésekben tovább élt.
Bábel bukása nem vette el az emberiség kedvét a városépítésektől. Szintén a Teremtés könyvéből ismert, hogy az Eufrátesz és a Tigris vidékén élők Nimród vezetésével újra nagyvárosokat kezdtek építeni, például Ninive is ekkor jött létre. Az urbanizáció az egész Közel-Keleten elterjedt, és mintegy négyezer évvel ezelőtt már számos jelentős város létezett. Ezek között háborúk is zajlottak, sőt a Biblia már ekkor feljegyzi az első „mini-világháború” megtörténtét is, amikor négy mezopotámiai városállam királya hadbaszállt öt másik várossal, amelyek a Jordán folyó mentén terültek el. A konfliktus több mint egy évtizedig tartott. Az igazi pusztítást azonban néhány városra nem a háború, hanem egy természeti katasztrófa hozta el. A gondtalan jólétről, a szexualitás minden formája iránti toleranciáról és csodálatos, édeni klímájáról korukban híres városok, Szodoma és Gomora egyetlen reggelen pusztultak el, az égből lehulló lávaszerű tűz következtében. A katasztrófának nem volt érzékelhető előjele, ezért a helybeliek még az utolsó éjszaka is utcabált rendeztek, amelybe megpróbálták - sikertelenül - a városba látogató idegeneket (angyalokat) is bevonni. A pusztulást az tette teljessé, hogy a felperzselődött vidéket a szurokká vált, megolvadt föld elnyelte. 

Elnyelte az óceán

Atlantiszt városként emlegetik, ám méreteit tekintve akár egy birodalom is lehetett, amelyet minden oldalról tenger vett körül. Platón görög történész szerint Atlantisz hatalmas királyság volt, fejlett civilizációval és máig ideálisnak tartott hatalmi berendezkedéssel. A város lakói paradicsomi körülmények között élhettek. 
„A tenger felől, a sziget közepe táján egy síkság terült el, a hagyomány szerint a legszebb minden síkság közt, és a legtermékenyebb” - írta Platón. A szigetállam középpontjában egy halandó nőnek, Kleitónak és Poszeidónnak szentelt templom állt, akiknek a frigyéből Atlantisz létrejött. Erre a helyre hozták fel évente, évszakonként az első terményeket a birodalom minden részéből áldozati ajándékként. A templom udvarából két forrás fakadt, amelyekről Platón ezt írja: „A hideg, illetve meleg vizű forrást pedig, melyek bősége kimeríthetetlen, vize kellemessége és kiváló minősége folytán csodálatosan alkalmas volt, úgy használták fel, hogy épületeket emeltek köréjük, s a víz jellegének megfelelő fákat ültettek.” E központ köré épült ki - koncentrikus körökben - a birodalom fővárosa, széles mesterséges csatornákkal és fényűző épületekkel. A birodalom törvényei a legenda szerint magától Poszeidóntól származtak, amelyet egy ércoszlopra vésve őriztek meg a sziget közepén álló templomban. Az uralkodók és papok e törvények alapján kormányozták országukat, amelyet tíz régióra osztottak fel. A béke és bőség aranykora sok nemzedéken át fennmaradt: „Amíg az isten (Poszeidón) természete elég erős volt bennük, engedelmeskedtek a törvénynek, és jó barátságban éltek a velük rokon isteni világgal.” A harmónia azonban egy idő után megbomlott: „Midőn az isteni rész tünedezni kezdett bennük, mert gyakran és sok halandó elemmel keveredett, és túlsúlyba került az emberi jelleg (…), elkorcsosultak.” A romlás azonban Platón szerint kivívta az égiek haragját, akik egy éjszaka mindenestől elpusztították Atlantiszt. Az ázsiai cunami képei a mai kor számára is érzékeltették, hogy mennyire kiszolgáltatott egy minden oldalról vízzel körülvett sziget például egy szökőár pusztításának.
Egy hasonló katasztrófáról számol be az ószövetségi Ezékiel próféta is, amikor egy másik „tökéletes szépségű” város, Tírusz pusztulásáról ír: „Mimódon veszél el te, a kit laknak a tengerekről, te híres-neves város, mely hatalmas vala a tengeren… Mikor én téged elpusztult várossá teszlek, mint a mely
városokat nem laknak; mikor a mélység árját felhozom reád, hogy beborítsanak a sok vizek…” Ahogy a hajdani Bábel, Atlantisz, Szodoma, úgy a tengerre épült Tírus is nyomtalanul eltűnt, soha többé nem építették újjá.

Örök alkony

Egy elpusztult város, Pompeji azonban szinte épségben fennmaradt a mai napig. A nápolyi öböl partján fekvő városok virágzó üdülőparadicsomnak számítottak az 
i. sz. első században, ahová tömegével özönlött a kor elitje Rómából és az egész birodalomból. Pompeji, Néró császársága idején óriási fejlődésen ment keresztül, szinte az egész város újjáépült egy súlyos földrengés után, amely 
i. sz. 62-ben sújtotta. A hetvenes évekre a birodalom egyik legnépesebb, húszezres lakosságú városává vált, amely a kor összes modern vívmányával rendelkezett. A városlakók nagy része meglehetős jómódban, sokan luxuskörülmények között éltek, ami kiderül abból is, hogy Pompejiben a legtöbb magánépület nyolc-tizenhárom helyiségből állt, amelyekben általában egy-egy utcafronti 
üzlet is helyet kapott. Több ennél nagyobb lakóházat, villát is találtak, amelyek némelyikének csak a lakomaterme nyolcvan négyzetméteres volt, és amelyek saját fürdőkomplexummal is rendelkeztek. A várost öt nagyméretű közfürdő szolgálta ki, amelyekben hideg- és melegvizes medencék, gőzfürdő, masszázsszalon és edzőtermek kaptak helyet. A fürdők központi szerepet töltöttek be a város társadalmi érintkezésében, úgyszólván a társas élet legfontosabb színhelyei voltak, ahol napi több órát töltöttek a polgárok testápolással és kikapcsolódással. Mint idegenforgalmi centrum Pompeji egyben a szerencsejátékok és a prostitúció fontos központjának is számított, amely tevékenységeknek kocsmáin és fogadóin (a húszezer lakosra nem kevesebb mint 118 italmérés jutott) kívül huszonöt bordélyháza adott helyet, meghaladva a pékségek és péküzletek számát is. 
A pusztítás erői i. sz. 79. augusztus 24-én szabadultak rá Pompejire. Az ókorból fennmaradt legismertebb beszámoló ifjabb Pliniustól származik, aki történetíró barátját, Tacitust tudósította a tragikus eseményekről. 
„A Vesuvius hegyéből több helyen széles lángnyelvek és magas tűzoszlopok csaptak fel; … a gyakori és erős földlökésektől meginogtak a házak, és … ide-oda hajladoztak. 
A szabad ég alatt viszont tajtékkövek hullásától kellett tartaniuk … Párnákat tettek a fejükre, és kendőkkel lekötötték, így védekeztek a kőeső ellen. Máshol már felkelt a nap, ott sötétebb és sűrűbb volt az éj, mint bármikor; csak lángcsóvák és különböző fényjelenségek enyhítették. Mikor azután a lángok és a kéngőz, a lángok hírnöke miatt a többiek futásnak eredtek, ő is felkelt … de nyomban összerogyott; gondolom, a sűrű gőz akadályozta a légzésben, és elzárta légzőcsövét …” Ifjabb Plinius egy másik levelében szintén leírja az apokalipszist: „Alig tekintünk körül, máris sötétség szakad ránk, nem olyan, mint a holdtalan vagy felhős éjszaka, hanem olyan, mint mikor zárt helyiségben eloltják a lámpát. Ekkor felhangzott az asszonyok jajveszékelése, gyermekek siránkozása, férfiak kiáltozása: némelyek szüleiket, mások gyermekeiket vagy házastársukat szólítgatták, vagy hangjukról lassan felismerték; voltak, akik a maguk baján, mások szeretteik sorsán siránkoztak; akadtak olyanok is, akik halálfélelmükben a halálért esedeztek, sokan az égi istenek felé nyújtogatták karjukat, sokan mások azt hangoztatták, hogy nincsenek már sehol sem istenek, és rászakadt a világra az a bizonyos utolsó, örökké tartó éjszaka.” Délutántól kezdve a vulkánból 20-30 kilométeres magasságba lövellő felhőből záporozni kezdett Pompejire a tajtékkő, amelynek súlya alatt estére a házak szerkezete elkezdett összeomlani, és órákon belül az egész város lakhatatlanná vált.  A városból ekkor tömeges menekültáradat indult el, ám mintegy kétezren továbbra is a romok között maradtak, bent rekedt szeretteik és értékek után kutatva. Az éjféltájra lehullott másfél méter vastagságú törmelékréteg már szinte lehetetlenné tehette a mozgást. Eközben erőteljes földrengések rázták meg a szárazföldet, elektromos viharok kíséretében. Éjjel egy körül a vulkánból előtört hatalmas felhőcsóva fokozatosan elkezdett összeomlani. Ennek során először forró vulkáni hamu hullott le, és perzselően forró gázok söpörtek végig a partvidéken mintegy száz kilométeres óránkénti sebességgel, percek alatt elpusztítva Herculaneumot, majd hajnaltájban iszap- és törmeléktengerrel borítva be azt. Ezután a kövek és a gázok újabb hulláma következett Pompejire, ami valószínűleg nemcsak a romok között maradt mintegy kétezer ember, de a többi mintegy tizennyolcezer menekülő sorsát is megpecsételhette, akik sötétségben, előrejutásukat akadályozó kőrengetegben valószínűleg nem juthattak elég messze ahhoz, hogy kikerüljenek a vulkán által sújtott területről. A sűrű felhő reggeltájt oszlani kezdett Pompeji és Herculaneum felett, és szétterjedve eljutott egészen Rómáig, több napra teljes sötétségbe burkolva azt. Pompeji túlélői visszatérve csak füstölgő rommezőt találtak a városuk helyén, több-méternyi hamu és kő alá temetve. A helyreállítás a történtek után teljesen reménytelen volt. A katasztrófával kapcsolatban zsidó és keresztény történészek emlékeztetnek arra, hogy a pusztulásra alig néhány héttel azt követően került sor, hogy a Jeruzsálemet leromboló római hadvezér, Titus a császári trónra lépett.