Mérő Miklós
Lövések és könnyek

„Ma Gáza, holnap Jeruzsálem, ha Isten is úgy akarja - jelentette ki Mahmúd Abbász palesztin elnök a gázai tengerparton rendezett, Győzelem és szabadság ünnepének nevezett gyűlésen. - Ma megkezdjük a menetelést a szabadság felé. Holnap Dzsenin lesz soron, azután Jeruzsálem” - mondta Abbász, a mozgalmi nevét (Abu Mázen) skandáló lelkes tömeg előtt.

A kitelepítést végző katonák együtt sírtak a telepesekkel Fotók: Reuters

Ha ez ilyen egyszerű volna… Csakhogy ma még senki sem tudja, hogy valójában mi történik Gázában „jom aharei”, azaz egy nappal a zsidó telepeseknek és az izraeli katonáknak a területről történő kivonulása után. A találgatásoknak se szeri, se száma. Van, aki azt mondja, hogy a palesztinok azonnal elfoglalják az egykori zsidó telepeket, beköltöznek az üresen hagyott lakóházakba, és tovább művelik a földeket, gyümölcsösöket, a melegházakat, van, aki azt mondja, hogy a zsidók előbb lerombolják a házakat, s a palesztinok csak a romeltakarítás után veszik birtokba a területet. Van, aki úgy véli, hogy a palesztinok, nem tudván mit kezdjenek izraeli örökségükkel, fosztogatni, rabolni fogják e területeket, van, aki úgy, hogy az izraeli rendfenntartó erők eltűnte után Gázában pillanatok alatt kitör a polgárháború. 
Csak az tudott, hogy nyolc és félezer zsidó hagyja el vagy toloncoltatik ki a filiszteusok földjéről harmincnyolc évi ott-tartózkodás után, s csak ingóságaikat viszik el onnan. Az egykor sivatagi, műveletlen, de mára földi paradicsommá varázsolt földeken hagyják házaikat, gazdaságaikat, üzemeiket, óvodáikat, iskoláikat, vagyis addigi életüket. Vagy önként, vagy erőszakkal. 
Volt már így. 1982-ben a Sínai-félszigeten lévő Jamit városában. Azután, hogy 1979-ben Egyiptom különbékét kötött a zsidó állammal, melynek fejében az izraeli telepesek kivonultak a megszállt egyiptomi területekről. Akkor is volt, aki magától ment az állam felszólítására, de volt, akit vasketrecben, daruk segítségével távolítottak el onnan. A virágzó várost - Ariel Saron vezényletével! - buldózerek sokaságával taposták el, az ott élők lelkét pedig pénzzel, törvénnyel, rábeszéléssel, meg erőszakkal kényszerítették az új otthonok keresésére. 
Ma félmillió dollárt is kaphat egy család, ha önként hagyja el az otthonát Gázában, amihez valamikor az izraeli kormány erőteljes támogatást nyújtott, hogy felépüljön, s hogy a veszélyt vállalva ott éljenek az emberek. A Gázai övezet mindig Izraelen kívüli terület volt. Egykor Egyiptomhoz tartozott, később sehova, mert a sűrűn lakott, természeti adottságoktól mentes térségre nyomorgó népével senki nem tartott igényt. 1967-ben, a hatnapos háború alatt az izraeliek - hogy távol tartsák maguktól a későbbi háborúk lehetőségét, s hogy zavartalanul eljussanak a Szuezi-csatornáig - kénytelenek voltak elfoglalni e palesztinok által lakott tömböt is, hiszen csak ezen keresztül jutottak el Egyiptomba, hogy azzal, mint legnagyobb ellenségükkel egyszer majd az elfoglalt területekért cserébe békét köthessenek. 
A „területet a békéért” elmélet alapján vonul most is ki odatelepített lakosságával együtt az izraeli katonaság Gázából - vállalva annak minden kockázatát. A Hamasz már közölte, hogy hiába vonul ki Izrael a Gázai övezetből, ő nem teszi le a fegyvert. Hadserege, az Ezzeddín el-Kasszám Brigádok hadgyakorlatán a fegyveres szervezet egyik vezetője, Mahmúd Zahar közölte, hogy „ez a hadsereg továbbra is megvédi a hazát, amíg csak egy talpalatnyi megszállt terület marad Palesztinában”. Az Izrael elpusztítására felesküdött szervezet világossá tette: nem tágít attól a céljától, hogy palesztin államot hozzon létre, amely nemcsak a Gázai övezetet és Ciszjordániát, hanem a mai Izrael egész területét is magában foglalná. „Megrajzoljuk Palesztina térképét, amely a tengertől a folyóig (Jordán), Libanontól Egyiptomig húzódik” - mondta Zahar ezer álarcos fegyveres katonája előtt. 

Győzelmi mámor egy üres zsidó telep előtt 

Abbász elnöknek, vagyis Abu Mázennek mondata, miszerint „ma Gáza, holnap Jeruzsálem”, kísértetiesen emlékeztet Jasszer Arafat egykori palesztin elnök örökkön ismételt mondatára és a Hamasz jelszavára: „Palesztin államot, Jeruzsálem fővárossal.” Hogy Abbász ma hozzáteszi, hogy „csak egyetlen legitim fegyver van a palesztin területeken, és az a Palesztin Hatóság hadserege kezében van, az „bűntettnek” minősül Zahar szemében. Ő ugyanis nem ismeri el a Palesztin Hatóságot és annak hadseregét, mint ahogy szervezete, a Hamasz sem, vagy a vele rokon szervezet, az Iszlám Dzsihád sem, illetve a különböző népi frontok sem. 
A Palesztin Hatóság hadserege az a rendőrség, amely nemzetközi segédlettel, támogatással és erőteljes korlátozásokkal született meg 1993-ban, az oslói szerződés aláírása után azzal a céllal, hogy maga tartson és teremtsen rendet a palesztinoknak visszaadott területeken, de eddig még soha nem tett eleget a vele szemben támasztott követelményeknek. Soha nem látta el rendfenntartó feladatát. Ellenkezőleg, magába olvasztotta azokat a militánsokat, akik átlátva a palesztin rendőrség visszás helyzetét, hivatalosan is a fegyverviselés lehetőségét választották. Ennek a rendőrségnek lett volna a feladata Arafat idejében elfogni és lefegyverezni a palesztin terroristákat, de miután maguk is - legalábbis nagy hányaduk - a különböző terrorszervezetek tagjai voltak egykor, palesztin testvéreikre sohasem fogtak fegyvert, s ha elfogták is őket, inkább menedékhelyet, mint börtönt nyújtottak a számukra. Ha egyenként ellenőriznék a palesztin rendőrség tagjait, kiderülne, hogy néhány kivétellel, mindahányan az izraeli elhárítás körözöttjeinek listáján szerepeltek. 
Még Abbász elnök szerint sem elképzelhetetlen, hogy Gázában a hatalmat az izraeli katonaság kivonulása után nem a legitim palesztin rendfenntartó erők, nem a Fatah elfogadott szervezetei, hanem a Hamasz veszi át. Ha a népet kérdezik, az rájuk szavaz. A Hamasz vezetői ugyanis nem buta emberek, hanem az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Franciaországban, mások Kelet-Európában s benne Magyarországon szerezték doktori diplomájukat, akik megtanulták, hogy hogyan ötvözzék a politikát a fegyveres harccal, hogyan szerezzék meg maguknak a hatalmat, hogyan terrorizálják vagy kábítsák az erre szoruló népet. A nyomorgó palesztin tömegek, miként a helyhatósági választások bebizonyították, hamarabb teszik voksukat az őket eddig valamilyen formában segítő Hamasz jelöltjeire, mint az egymást pusztító, korrupt palesztin hatósági vezetőkre. Az izraeliek által harmincnyolc éven át megszállt területeken, ha valami jót kaptak a palesztinok, azt nem az Arafat vezette Fatahtól, hanem a társadalmi, szociális, egészségügyi és oktatási feladatokat önként ellátó Hamasztól kapták. E szervezet mintegy önsegélyező szervezetként volt és van jelen a Gázai övezetben is és Ciszjordániában is, vezetősége pedig Szíriában és Jordániában dönt a nép sorsáról, s gyűjti az adományokat annak támogatására. De onnan irányítják ma is fegyveres szárnyát, ott mondták, mondják meg, hogy mikor, hol robbantsanak buszt vagy kávéházat Izraelben. 
Mahmúd Abbász (vagy Abu Mázen) fél ma a legjobban attól, hogy megszűnik az izraeli felügyelet a Gázai övezetben. Izrael megszűnése ott az ő megszűntét is jelentheti. Mint ahogy a kivonulás első napján fogalmazta: „Nem jó, nem szerencsés, helytelen az egyoldalú izraeli döntés a kivonulásról. Szerződéssel, megállapodással kellett volna ezt csinálni.” Ezt az az Abu Mázen mondta, aki Arafat után az első volt, aki nem írt alá semmiféle szerződést ebben az ügyben az izraeliekkel.