Csizmadia Ervin
Az új pártok esélye

Sokféle forgatókönyv képzelhető el 2006-ra, 2006-ban. Az egyik lehetséges szcenárió az, hogy a parlament jelenlegi pártjai (vagy közülük a többség) prolongálják parlamenti szereplésüket, végérvényesen kijelölve ezzel a magyar politika hosszú távú szerkezetét. Ez a változat egyáltalán nem lenne meglepő: a magyar társadalom minden időnkénti, ezzel ellentétes felbuzdulása ellenére - úgy tetszik - kedveli ezt a leegyszerűsödő, a kétpártrendszer küszöbére érkező szisztémát.

A centrumos Kupa Mihály volt az első vállalkozó politikus. Folytatás következik? Fotó: Somorjai L.

Konzervatívoktól az Olajfáig

Az 1990-as években a nyugat-európai politikát is meglehetősen nagy változások érték. Ezekről (a szovjet birodalom összeomlásának árnyékában) hajlamosak voltunk megfeledkezni. Pedig többféle változáson estek át a vezető nyugati országok is. A változások egyik típusa, amikor ugyan a mérvadó pártok mellett nem jelentek meg újak, de nagymértékben átrendeződött a régiek közötti hatalmi szituáció. Ez volt a helyzet Angliában, Németországban és részben Franciaországban. Angliában és Németországban körülbelül másfél évtizeden keresztül a jobboldal dirigált s csak a 90-es évek második felében tudott kormányzati szerepbe kerülni a baloldal. Franciaországban gyakoribban voltak a kormányváltások, de a 90-es évek új szituációja részben felemésztette a „hagyományos” pártokat. 
A változások másik típusa, amikor a régiek mellett merőben új képződmények jelennek meg. Ennek tipikus esete Olaszország, ahol a komplett bal- és jobboldal szinte gyökeresen átalakult. Akár a baloldali Olajfa Szövetséget, akár a kormányzó Forza Italiát nézzük, nyomokban sem emlékeztetnek azokra az elődpártokra, amelyekből kinőttek. Egy-egy új politikusi személyiség mögött akár hónapok alatt is kinőttek ezek az új pártok, amelyek sokszor már nem is pártok, hanem mozgalmak. A 90-es évek közepén jelent meg Európa számos országában napjaink új képződménye: a mozgalmi párt.

Magyar kifáradás

Ezzel szemben a magyar politika végtelen konzervativizmusára (amit persze másképpen nevezhetünk stabilitásnak is) példa, hogy nálunk éppen az említett tendenciákkal ellentétes trendek figyelhetők meg. A magyar parlamentbe az elmúlt 15 évben csak egyetlen pártnak sikerült bekerülnie a menet közben létrejött pártok közül, a MIÉP-nek. Ez a párt persze csak rövid időt töltött a parlamentben és - valljuk be - 2002-es kikerülésük a demokratikus magyar közvélemény számára fellélegzés volt. Volt még egy ígéretes kísérlet, mégpedig a 2001 őszén megalakuló Centrum.
A Centrum vállaltan nagyon hasonló megfontolásokból jött létre, mint számos új párt Nyugat- és Közép-Európában. A Centrum a kiábrándultságra, az ideologikus politika iránti egyre masszívabb társadalmi ellenszenvre alapozta identitását. A Centrum életre hívói nagyon jó szemmel vették észre, hogy - mint minden más - a pártrendszer is kifáradhat. A magyar politikai elit 1990 és 2002 között horribilis munkát végzett el. Megalapította az alapvető demokratikus életkereteket és intézményeket. Ugyanakkor azonban arra már nem volt elég energia és talán elegendő invenció, hogy az elit gondoskodjon saját megújulásának feltételeiről. Nálunk a Centrum nem jöhetett volna létre az elit elfáradásának és a demokratikus rendszer ellentmondásainak „háttere” nélkül.
De még ez sem lett volna elég. Szükség volt arra is, hogy a politika természete, jellege alapvetően megváltozzék 12 év alatt. 1990 körül ismeretlen fogalom volt a perszonális vagy a mediatizált politika. 2002-ben viszont már pusztán jó programmal nem lehetett volna labdába rúgni. Ezért a Centrum relatív sikerét (majdnem bekerült a parlamentbe) Kupa Mihály személye alapozta meg. Ahogyan Olaszországban Berlusconi, Magyarországon Kupa Mihály (ma már talán nyilvánvaló) volt az első [úgynevezett] vállalkozó politikus, aki elég egyértelműen annak köszönhette sikerét, hogy volt mit invesztálnia. 

Szivacsok, polipok, újak

2005-ben ugyanis minden korábbinál biztosabbak lehetünk abban, hogy a parlamenten kívülről csak rendkívüli esetben lehet a parlamentbe kerülni. Ma már nem számít rendkívüli körülménynek a közvélemény elégedetlensége. A közvélemény mindig elégedetlen, 
a közvélemény-kutatások rendszerint megállapítják, hogy az emberek ódzkodnak a politikai kínálat leszűkülésétől, aztán - csodák csodája - mégiscsak ugyanazokat szavazzák vissza a parlamentbe. 
Az új pártok puszta megalakulásának van egy minden mást megelőző peremfeltétele. Nevezzük ezt „pénzügyi peremnek”. Minden politikával foglalkozó ember tudja, hogy manapság a választási kampányok horribilis pénzeket emésztenek fel. 
Egy újonnan csatasorba álló párt esetében azonban hatványozott szerepe van a mozgósítható erőforrásoknak. Egy pártot ugyanis - mint láttuk - Magyarországon nem röpít a parlamentbe az össznépi elégedetlenség. Roppant érdekes - és a nemzetközi trendekkel ellenkező - folyamat, hogy a növekvő elégedetlenséget is a már meglévő nagypártok igyekeznek felszívni. Nálunk a nagypártok szivacspártok vagy polippártok, mindent magukba szívnak, mindent és mindenkit be kívánnak kebelezni. Egészen egyszerűen nincs mellettük tér és levegő, hogy mások, újak felnőjenek és bárkire is komoly hatást gyakoroljanak. Persze ez a nagy magyar pártok (az MSZP és a Fidesz) dicsérete is. Az MSZP és a Fidesz ebben a tekintetben tökéletesen megegyezik: a legteljesebb mértékben zárt a tőlük független képződmények irányába. Egyszerűen nem engedik, hogy legyen náluk baloldalibb vagy jobboldalibb párt.
Ezért aztán az új szerveződések valójában nagyon ingoványos talajra támaszkodhatnak. Társadalmi akaratra, összefüggő, masszív elvárásokra bizonyosan. Az egyetlen latba vethető erőforrásuk vezetőik egyszemélyes pénzügyi háttere, illetve - s ez már jóval jelentéktelenebb - a nyomokban még mindig élő vágyakozás valamifajta ideológiákon túli politika iránt.
Kupa Mihály pártja 2002-ben majdnem 4 százalékot ért el. Sokat segített a pártnak, hogy nem pusztán csak a vezető személyéből próbált élni, hanem egy professzionális tanácsadó csapatot foglalkoztatott. 2006-os esetleges sikerük is nagyban múlhat azon, hogy ezt a professzionalizmust tovább tudják-e fejleszteni. Helyzetüket gyengítő körülmény viszont, hogy az MDF ma - ellentétben 2002-vel - ellenzéki párt, azaz sokkal nagyobb a mozgástere, mint három évvel korábban volt. A Centrumot fenyegető legnagyobb veszély, hogy maga az MDF válik centrummá, illetve hogy a Centrumnak még az MDF-fel együtt sem lesz meg az 5 százaléka.
Szeremley Huba szerveződő pártja még problematikusabb. Azon az egyszerű megállapításon túl, hogy a vidéki Magyarországnak ma nincsen pártja (ami vagy igaz, vagy nem), a volt kisgazdaszékház-tulajdonos pártalapítási szándékát semmi ésszerű érv nem indokolja. Vajon hogyan óhajt mérvadó pártot formálni egy olyan személyiség, aki politikai értelemben teljesen outsider és Kupa Mihállyal nem összemérhető az ismertsége? Egy olyan országban, mint a miénk, ahol - mint mondtam - minden változás végtelenül lassú, lórúgásszerű hatásoknak kell bekövetkezniük ahhoz, hogy az emberek egy része pártot, szimpátiát váltson. 

Megújulás kívülről vagy belülről?

A magam részéről nem fűzök nagy reményeket a jelenlegi parlamenten kívüli pártok esélyeihez. Az említetteken kívül ott van még az „örök kívülálló” Munkáspárt, a Jobbik, a MIÉP, a Vidék Pártja, és nyilván lesznek mások is. Sorsuk nem a szándékaikon, hanem pénzügyi, személyi és professzionális feltételeiken múlik majd. Ilyen szempontból a Centrum áll a legjobban, s a Centrum parlamentáris szerepe - talán kimondható - hozadéka lehetne az innovációhiányos hazai pártversenynek.
Ezt leszámítva azonban arra kell berendezkednünk, hogy a mostani négy párt (vagy valamennyi közülük) folytatja parlamenti működését. Ez sem tragédia, de érdemes látnunk, hogy egy olyan pártrendszerben, ahol kívülről szinte lehetetlen megújulni, csak a belső megújulás marad. Ez lehet generációcsere, ideológiaváltás és sok minden egyéb.
Az azonban már tragédia lenne, ha 2006-ban sem kívülről, sem pedig belülről nem érkezne meg az a bizonyos lórúgás. Azaz jövőre főképpen az MSZP-nek és a Fidesznek nem pusztán egymással szembeni céljai kell hogy legyenek, hanem - bármilyen furcsa - arról is gondoskodniuk kell hogy az egész, erősen megmerevedett pártrendszert hogyan mozdítsák meg.