Grüll Tibor
Dávid király palotája

Az utóbbi hónapokban a jeruzsálemi Óváros falain kívül elterülő Dávid városa (Ir David) a régészek csákányainak csattogásától visszhangzik. Bárhol hatolnak a mélybe szerszámaikkal: olyan leletekre bukkannak, amelyek szinte megelevenítik az Ó- és Újszövetség lapjain leírt történeteket. Itt van Siloám tava, ahová Jézus küldte a vakon születettet, hogy mosakodjék meg, és az visszanyerte látását. Itt van Ezékiás király csatornája, amellyel a Gihon-forrás vizét vezette be a városba. Itt van a jebuzeus kori városfal, melyet Dávid és Jóáb katonái ostromoltak. Csak a legfontosabbat nem találták meg: Dávid palotáját. Eddig.

A Hetek részére küldött fotón a palota feltárása látható. Megelevenedik Dávid otthona Fotó: Gabi Laron/Ir David

„Szépen emelkedik az egész föld öröme, a Sion hegye, a szélső észak felé, a nagy király városa” - énekelte Kórah a negyvennyolcadik zsoltárban; „tökéletes szépség, az egész föld öröme” - mondta róla Jeremiás a Siralmakban. A Biblia a „nagy város” kifejezést alkalmazza vele kapcsolatban, amit egyébként csak Asszíria fővárosaira: Kalahra és Ninivére használ. Ez utóbbiak azonban jóval nagyobbak voltak Jeruzsálemnél: Ninive körülbelül 720 hektár, Kalah körülbelül 360 hektár alapterületen feküdt. (Összevetésül: Júda és Izrael városai általában 6-10 hektár körül mozogtak ebben az időszakban.) 
Az utóbbi évtizedekben Jeruzsálem új képe bontakozott ki a régészeti feltárások során. Júda fővárosa egy körülbelül 60 hektár területű, fallal övezett település volt, alatta elterülő külvárosokkal: ezek tükrében Jeruzsálem valóban nagy fővárosnak tűnhetett a kortársak előtt. 
A külvárosi területeket is beleszámolva Jeruzsálem így is nyolcszor akkora volt, mint a zsidó királyság második legnagyobb települése: Lákis. „A város műemlékei, palotái, erődei és síremlékei olyan központtá avatták Jeruzsálemet, amelynek hatása Júda királyságának minden pontján érezhető volt. A kutatások során lassan kirajzolódó városkép tökéletesen egybevág az Ószövetségen alapuló elképzeléseinkkel, s magyarázatot ad arra is, hogy miért tulajdonítanak ekkora vallási értéket a zsidók Jeruzsálemnek” - írta Gabriel Barkay, a Bar Ilan Egyetem magyarországi születésű régészprofesszora. Különösen igaz ez a Sion városára, amelynek feltárási munkálatai csak 1986 óta tartanak azokon a területeken, amelyek zsidó tulajdonba kerültek. 

„Sion erőssége”

Az utóbbi hat hónapban Eilat Mazar régész (jeruzsálemi Héber Egyetem) vezetésével Dávid városában folyó ásatások során egy 10 x 30 méteres területet tisztítottak meg, ahol egy monumentális struktúra maradványait tárták fel, amely egyelőre az ásatási terület valamennyi oldalán túlterjeszkedik. A monumentális épület alapozásánál nagy mennyiségű i. e. 12-10. század közé datálható (vaskori) cseréptöredék került elő, amely a jebuzeus időszaknak, illetve az egységes királyság (Dávid, Salamon) korának felel meg. Az egymás fölé hat rétegben lerakott két és fél méter hosszú alapkövekből Eilat Mazar azt a jogos következtetést vonta le, hogy azok inkább egy középület, mint egy magánház alapozásául szolgálhattak. „Az épület ebben arra mutat, hogy a 10. századi Jeruzsálem valószínűleg egy igen fontos település lehetett, és döntő jelentőségű lehet abban a vitában, amely mindmáig Jeruzsálemnek ebben az időszakban játszott szerepéről folyik.” Gabi Barkay szerint „ez az egyik legfontosabb terület, amelynek ásatása még hátravan Jeruzsálemben. Munkánk rendkívül érdekes leleteket eredményezett. Először is: a vaskor első fázisából származó maradványok kerültek elő, amelyek nagyon ritkák, másodsorban: egy hivatalos épület maradványai, amely valószínűleg Mecudat Cijónnal, vagyis »Sion erősségével«, Dávid és Salamon palotájával azonos. Ez egy nagyon komoly struktúra, amelyet hatalmas kövekből építettek, és messze túlterjed az ásatási területen.”
A brit régésznő, Kathleen Kenyon a hatvanas években, valamint az izraeli Yigal Shilo a hetvenes és nyolcvanas években már ásott a városnak ezen az oldalán. Akkoriban a Dávid városa lejtőin szintén igen érdekes építészeti elemek bukkantak elő: például olyan „protoaiolnak” nevezett oszlopfők (lásd képünkön) és más faragott kövek, amelyek a föníciai építészet hatását tükrözték. Ebben semmi meglepő sincs, hiszen a Biblia tudósít róla, hogy mind Dávid palotájának, mind a salamoni Templomnak az építésekor a föníciai városok küldtek szakembereket az építkezésekhez: „Követeket küldött pedig Hirám, Türosznak királya Dávidhoz, és cédrusfákat is, ácsmestereket és kőműveseket, hogy építsenek házat Dávidnak. És belátta Dávid, hogy az Úr megerősítette őt az Izráel felett való királyságában, és hogy felmagasztalta az ő királyságát az ő népéért Izráelért.” 

Salamon korabeli oszlopfő a jeruzsálemi Rockefeller Múzeumban Fotó: G. T.

A Szentírás idézett sorait - ahogyan a Dávid és Salamon királyságáról szóló kijelentéseket általában - eddig legfeljebb a „történeti mítoszok”, „legendás elbeszélések” címszó alatt tárgyalták az ókori Izrael történetét feldolgozó művekben. Az elbeszélések történeti hitelességét kétségbe vonó történészek akkor döbbentek meg igazán, amikor 1993/94-ben az izraeli Tel Danban előkerült egy asszír király felirata, amely az általa legyőzött, „Dávid házából” való júdabeli királyt említette. (Erről bővebben lásd keretes szövegünket.) Az asszír királyok tehát - a Bibliával egybehangzóan - még kétszáz évvel Dávid halála után is számon tartották, hogy Júda királyai kitől származnak! 

Dávid városa

Dávid valószínűleg már egészen fiatalon felismerte Jeruzsálem szellemi fontosságát, legalábbis erre enged következtetni az a tény, hogy Góliát legyőzése után annak levágott fejét oda vitte fel. Dávid bizonyára nem kis kockázatot vállalt, mikor az akkoriban még teljesen jebuzeusok által lakott városba megpróbált bejutni, de ez a cselekedete szellemi értelemben előképe volt a város későbbi elfoglalásának. Maga az ostrom csak jóval később, már Dávid királysága idején következett be. Két leírását is olvashatjuk a Bibliában: Sámuel második könyve a hőstettet teljes egészében Dávidnak tulajdonítja, míg a Krónikák első könyve Joáb szerepét is kidomborítja. Mindkét leírásban közös az a mozzanat, amely a jebuzeusok különös taktikáját mutatja: a várfalakra sántákat és vakokat állítottak ki, hogy megrettentsék velük Izrael fiait. Dávid azonban hadicselt alkalmazott: „Mindenki, aki vágja a jebuzeusokat, menjen fel a csatornához, és vágja ott 
a sántákat és vakokat, akiket gyűlöl a Dávid lelke” - olvassuk Sámuel próféta könyvében. A nem egykönnyen érthető héber szövegből legtöbben arra következtetnek, hogy döntő fontossága volt a csatorna (cinnór) megszállásának. Jebusz keleti oldalán fakadt ugyanis a Gihon-forrás, amelyhez már a kanaáni korban épült egy lépcsőzetes lejárat a várból. Föltevések szerint ez a föld alatti lejárat volt az a csatorna, amelyik biztosította a támadás sikerét. A kezdeti nehézségek ellenére „bevette Dávid a Sion várát, és az immár a Dávid városa” - vagyis a jebuzeus Cijont egész egyszerűen elkeresztelte saját nevéről Dávid városának. A Biblia nem tesz említést arról, hogy Dávid katonái az összes lakót kiirtották volna, és ez nem is valószínű, hiszen Arauna - akitől később cséplőhelyét vette meg Dávid - szintén a városban maradt, mitöbb, békés viszonyok között végezte munkáját. 

Tornyok és tervek 

Dávid Hírámtól, Türosz királyától kapott kézműveseket és cédrusfákat, hogy felépíthesse saját palotáját, amelyet „Cédrus Háznak” neveztek el. Dávidnak még egy építményéről maradt fenn egy érdekes leírás az Énekek énekében, ahol a Vőlegény így dicséri menyasszonyát: „Hasonló a te nyakad a Dávid tornyához, amely építtetett fegyveres háznak, amelyben ezer pajzs függesztetett fel, mind az erős vitézek pajzsai.” Dávid hatalmas létszámú állandó hadsereget és több ezer fős testőrséget tartott állandó készültségben, így valószínű, hogy a fegyvertárnak használt torony a palota közelében lehetett.
A legjelentősebb esemény Jeruzsálem történetében akkor következett be, mikor a király a Szövetség Ládáját a Gibeon hegyéről, Kirjat Jeárimból felvitette saját székvárosába: „arra a helyre, melyet készített számára Dávid, mert sátort állított fel számára Jeruzsálemben”. De vajon hol is lehetett ez a sátor? A Krónikák második könyve nyolcadik fejezetéből ez is kiderül. „És felvitte Salamon a fáraó leányát a Dávid városából a házba, amelyet neki épített, mert ezt mondta: nem lakhat az én feleségem az Izrael királyának, Dávidnak házában, mert szentséges hely az, mivel az Úr ládája abba vitetett”. Dávid tehát saját palotájában állította fel az új sátrat, amelybe a frigyládát helyezte! Kívülállóként hallatlan merészségnek tűnhet Dávid cselekedete, hogy a régi, Isten dicsőséges jelenlétével (sekhína) megszentelt mózesi sátorból egyszerűen magához vette a Szövetség Ládáját. 
Mindez természetesen nem akarnokságból fakadt. Dávid átfogó látással rendelkezett Jeruzsálem és saját szolgálata felől: „Pap vagy te örökké Melkisedek rendje szerint” - énekelte a 110. zsoltárban, vagyis pontosan ismerte Ábrahám és Melkisedek történetét, és tudta, hogy Jeruzsálem egyszer már lakóhelyül szolgált Él Eljónnak, a „Legmagasságosabb Istennek”. Dávid a Templom felépítésére is tudatosan készült. Hadizsákmányait Jeruzsálemben halmozta fel, hogy alapot teremtsen az építkezéshez és a berendezések elkészítéséhez. A Templom majdani helyére vonatkozóan magától Istentől kapott utasítást: az elhibázott népszámlálást követő csapás után egy hatalmas öldöklő angyal jelent meg neki a jebuzeus Arauna cséplőhelye mellett, amit Dávid nyomban megvásárolt tőle, és Gád próféta kijelentésének engedelmeskedve itt emelt oltárt az Úrnak: „és áldozott egészen égő és hálaáldozattal, és megkegyelmezett az Úr a földnek, és megszűnt a csapás Izraelben”. A helykiválasztás ezúttal sem a véletlen műve volt: ezer évvel korábban ezen a helyen, a Mórija hegyén készült Ábrahám feláldozni Izsákot. Itt épült fel az egyiptomi kivonulás után négyszáznyolcvan évvel a jeruzsálemi Templom, amely új korszakot nyitott a Város és egész Izrael életében.