Hetek - IX. évfolyam, 28. szám, 2005. július 15

Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor múlt heti tévévitája után joggal merül fel a kérdés: milyen állam kell nekünk, magyaroknak? Mindenható, atyáskodó, vagy távolságtartó, semleges? Egyáltalán, van-e lehetőségünk választani valamelyikből, vagy végeredményben mindkét politikai oldal kis eltéréssel ugyanarról beszél, miközben cseppet sem érdekelt a kialakult struktúrák újragondolásában. Sőt lehet, hogy Európa is így van ezzel?

Dán fiatalok tüntetnek az Európai Unió ellen Koppenhágában. Elégedetlenek Fotó: Reuters

Amit ma látunk Magyarországon, az Tamás Gáspár Miklós szerint Marx Károly szavaival adható vissza leginkább: a „régi vacak”, vagyis a monarchiák által kialakított állami szerepek elegye. Azóta lényegi változás nem történt, még a kommunistáknak sem sikerült átütő reformot elérni, hacsak annyit nem, hogy a párt és az állami bürokrácia között immár nincs különbség. Ez az európai tradíció - tartja a filozófus -, amelyre még egy jól körülírható szakszó sincs. Ezért blődli liberális vagy atyáskodó államról beszélni szerinte, mert a magyar politikában egyik sem jelenik meg. Mindkét oldal ugyanarról beszél, árnyalatnyi eltéréssel.
Ezen a véleményen van Tamás Pál szociológus is, amikor azt állítja, hogy az ilyen vagy olyan hatalmi berendezkedés a modernizáció korábbi fázisának kérdése volt. Jelenleg az a helyzet, hogy miközben a Kelet-Európában modernizálók szeretnek államtalanító liberális színben feltűnni, valójában eszük ágában sincs az állam funkcióit visszanyesni. A szociológus szerint ennek egyik oka az, hogy nincs az a hatalom, amelyik kihúzná a szőnyeget legkeményebb holdudvarának lába alól. Tudniillik mindenütt az állam marad a legnagyobb értelmiségi munkaadó, így színezettől függetlenül, bármely politikai oldal értelmiségiei számára élet-halál kérdése a pozíciók megőrzése.
„A neoliberalizmus a hülyeség modellje” - vallja Tőkéczky László történész, hiszen szerinte tartózkodó állam nem létezik. Mint mondja, az unió válságának is elsősorban az az oka, hogy megkísérli átvenni azt az amerikai típusú neoliberális modellt, amely a tengerentúlon 45 millió ember társadalombiztosítás- nélküliségét jelenti például. A multinacionális tőke „szégyentelen nyomulása” az egyetemi tanár szerint körülbelül 120 évvel vetette vissza az európai fejlődést, hiszen a kommunizmus is a maihoz hasonló folyamatból, a „manchesteriánus kapitalizmusból” született: a „nagytőke által hirdetett hamis szabadság” egyre nagyobb, veszteni való nélkül élő, reménytelen tömegeket hozott létre a 19. század végén, akiknek nem volt nehéz eladni az egyenlősdi eszméjét. Tőkéczky úgy érzékeli, hogy a mai Magyarországon már hallható az értelmiségi proletárok, vagyis a munkanélkülivé váló diplomások elégedetlensége, akikből egy évszázada a hivatásos forradalmárok élcsapata verbuválódott.

Tamás Pál szerint orbitális tévedés, hogy az unió maga a liberális államszövetség mintaképe, hiszen Európában nincs egyetlen liberális nemzetállam sem. A kontinensen nagyjából kiegyenlítettek az erőviszonyok, elég régóta csupán két nagy politikai erő - a szocialista és a konzervatív - küzd egymással. Hatalomra kerülésük vagy éppen bukásuk hullámzásszerű: most fognak megbukni a német szociáldemokraták, de Franciaországban például visszakerülnek a trónra, Berlusconi szintén bukik. A szakember szerint semmi szokatlan nincs abban, hogy az Európa Parlamentben pillanatnyilag több konzervatív van, mint szocialista, ugyanis a félidős választások tipikusan ellenszavazások, ahol az egyébként kormányon lévő pártokkal szemben szokás szavazni „büntetésképpen”.
A szociológus számtalan közös európai kutatásban és projektben forgolódva azt tapasztalja, hogy az unió a maga bürokratikus szabályozásával a legrosszabb nemzetállamnál is rosszabb.
„Annál nehézkesebb, bonyolultabb és életidegenebb előírásokat, mint amelyekkel ezeken a fórumokon találkoztam, még sehol sem láttam” - hívja fel a figyelmet Tamás Pál, rámutatva, hogy ennek következménye a tagállamoknál jelentkező, egyre részletesebb és az élet minden területére kiterjedő szabályozási háló, amely a korábban csak helyi szinten jelentkező kérdéseket regionális, kontinentális, sőt világméretű problémákká dagasztja.
Hogy a túlburjánzó hivatalnokréteg az EU rákfenéje, azzal Tamás Gáspár Miklós is maradéktalanul egyet tud érteni. Definíciójában: „az unió az egyik legeltökéltebben jakobinus, szocdem típusú, bürokratikus berendezkedésű államszövetség”. Tőkéczkyvel azonban már vitába száll a „multik beáramlása és a globális tőke előrenyomulása” kérdésében, szerinte ugyanis ezek egyike sem változtat az államok lényegi karakterén. A kormányok pedig, még ha akarnának sem tudnának nagyléptékű államigazgatási, vagy társadalompolitikai változást elérni, erre ugyanis Európában jelenleg nincs lehetőség - vélekedik a filozófus, de hozzáteszi, hogy a hatalmi szférákban nem is nagyon mutatkozik ilyen törekvés. Ezért is van az, hogy a miniszterelnökök nem alapkérdésekről vitáznak, hanem a közpénzek elköltéséről. Az állami újraelosztás címzettjeinek és részesedésük hányadának meghatározása így csak a látszat szintjén érinti az állam erejének, nagyságának, beavatkozása mértékének kérdéskörét.
Tőkéczky László viszont nem hisz a korlátok közé szorított és egyre gyengülő nemzetállamban. „Aki azt hiszi, hogy a piac erősebb, mint a politikai akarat, annak el kell menni kapálni, de a bársonyszéket felejtse el!” - utal Gyurcsány Ferenc tévévitában elhangzott megjegyzésére. Szerinte nyugaton ugyanúgy gyakorolják a nemzeti érdekvédelmet, mint a keleti blokk országaiban, csak épp’ „szépen csendben”, ezért nem szúr szemet az uniónak. Sajnos nálunk vagy meg sem nyilvánul a piacvédelem, vagy szélsőségesen jelentkezik. Pedig kézenfekvő megoldás lenne emelt szintű előírásokkal szelektálni a dömpingszerűen beáramló olcsó, gyenge minőségű termékeket, illetve kedvezőbb szabályozással helyzetbe hozni hazai termelőinket és szolgáltatóinkat. A történész a jelenlegi kormányzatot nemes egyszerűséggel „helytartósági kurzusnak” nevezi, amely egykor Moszkva, most pedig bizonyos nyugati nagyvállalatok és pénzügyi érdekek kiszolgálója.
Úgy véli, mind a nemzetközi, mind a hazai porondon vannak előttünk követhető példák. Igaz, az európaival van egy kis baj, hiszen pont csatlakozásunk környékén indult látványos leépülésnek. Ez lett volna Schröderék modellje, amely azért bukott meg, mert a „német nép nemet mondott a munkanélküli segély és a szociális segély egy szintre emelésére, és a munkavállalói terhek növelésére”. Tőkéczky ugyanakkor azt is elismeri, hogy az ázsiai, dömpingáras, „három marék rizses” kínálat korában képtelenség magas rezsiköltségű európai civilizációt fenntartani. Ami pedig a magyar példát illeti, az értelemszerűen csak a történelmi múltból melegíthető fel, és elsősorban az 1867-es kiegyezés utáni kormányzatok „szolgáltató állam modelljével” nevesíthető. „Akkor még volt tisztességes liberalizmus, amely nem üzleti hazugság és zsebpolitika volt” - sóhajt fel a történész, aki szerint „ebben a kurzusban azért nem működik mindez, mert a szocializmust már feladták, a normális, klasszikus liberalizmust pedig nem értik”.
Az állam szerepének növelése az egyetlen megoldás a globalizációval szemben - állítja Tamás Pál. A szociológus szerint a globalizáció mindenhol ellenkező hatást ér el, nevezetesen a nemzetállamok megerősödését. Ennek alapja, hogy a „masszásító folyamat” olyan sok helyi érdeket sért, gazdasági, szociális, morális, társadalmi pozíciót ír felül, hogy a nemzeti társadalmak önkéntelenül is védekezésre kényszerülnek, és ennek egyelőre az állami beavatkozás a legkézenfekvőbb eszköze. Itt kerül figyelembe a nemzeti érdekvédelem, mint az állam egyik alapvető funkciója, és valljuk be: Magyarország az elmúlt tizenöt évben nem igazán jeleskedett e területen. Ennek azonban van egy sajnálatos oka, amelyért elsősorban nem a mindenkori kormányok a felelősek. Az uniós szervekben, akár szűk technikai kérdésekben is, gyakorlatilag lehetetlen megjeleníteni a magyar nemzeti álláspontot. Az EU-apparátustól naponta ezerszámra özönlő legkülönfélébb témákban felvetett kérdéseknek és szabályozási tervezeteknek nemhogy megvitatására nincs idő idehaza, hanem sokszor még annak kiderítésére sem, hogy ki járatos az adott szakterületen. A „csinovnyik” tehát idő szűke miatt egyre inkább spontán reakcióival jeleníti meg a nemzeti érdeket, függetlenül attól, hogy Budapesten, Stockholmban, vagy Ljubjanában van az íróasztala. Amit ő jónak tart, az lesz a nemzeti érdek, ez aztán, mint a nemzeti kormány reakciója kerül be az EU-ba. Ettől persze egyre rosszabb hatásfokkal működik a szabályozás, egyre inkább megkerülik, így szétválik a papírforma és az élet. A hivatalok tovább gyártják a papírhegyeket, a tagállamok trükkjei pedig folyamatosan finomodnak ezek kijátszására. Az állam szerepe azért marad tehát továbbra is mindenhol jelentős, mert ebben a kiszolgáltatott helyzetben a globalizáció robogó vonatát csak állami szinten lehet sebességében, irányában, hangsúlyaiban is valamiképpen módosítani - összegzi álláspontját Tamás Pál.
Mivel az állam hatásköre, az újraelosztási hányad és a bürokrácia létszáma kisebb mozgásokat leszámítva nagyjából állandó, Tamás Gáspár Miklós szerint a választó akkor jár el a legokosabban, ha nem az ezekről szóló politikusi lózungokra figyel, ugyanis minimum egy háborúra van szükség ahhoz, hogy e területeken számottevő változás álljon be. „Az meg kinek hiányzik?” - teszi fel a költői kérdést a filozófus, és végső konklúzióként a már korábban említett „régi vacak” és az új borzalom közötti választásra egyszerűsíti le a képletet.