Busa Viola, Széchey Noémi
Egység helyett kétség

Kudarccal végződött múlt hét végén az Európai Unió állam- és kormányfőinek legutóbbi tanácskozása, miután nem sikerült megegyezésre jutni a következő, 2007-2013-as időszakra vonatkozó költségvetéssel kapcsolatban. A konszenzus hiányának hátterében azonban alapvetően nem számok állnak, hanem sokkal mélyebb, ideológiai okok húzódnak meg: a szabadpiaci Európa, illetve a szociálisan érzékeny Európa eszméi kerültek újra szembe egymással. Az egyre mélyülő európai válságra azonban egyelőre nem sikerült politikai megoldást találni.

Családi fotó uniós vezetőkkel Luxemburgban. Van aki élvezi, van aki nem Fotó: Reuters

A válság előszelét hozó francia és a holland népszavazásokat követő uniós csúcsértekezleten sem sikerült a tagállamok állam- és kormányfőinek elcsitítaniuk a kezdődő vihart, és bebizonyítaniuk, hogy az Európai Unió az „alkotmányos” válság ellenére zavartalanul működik tovább. A hétvégi csúcstalálkozó ugyanis kudarcba fulladt, miután nem sikerült közelíteni az álláspontokat az unió következő, 2007- 2013-as időszakra vonatkozó költségvetésével kapcsolatban. A találkozót követően Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök és az unió soros elnöke úgy összegezte a történteket, hogy Európa két ellentétes táborra oszlott. A veterán politikus szerint számítani lehetett arra, hogy előbb-utóbb a felszínre kerül az a nézetkülönbség, ami már hónapok, sőt évek óta a mélyben forrong a szabadpiacot, illetve a szociálisan érzékeny Európát előtérbe helyező két tábor között.
A sikertelen csúcs után természetesen megkezdődött a két tábor között az egymásra mutogatás és a „mosakodás”, vagyis annak meghatározása, hogy tulajdonképpen melyik ország a továbblépés legfőbb kerékkötője.

Természetesen a többség azt sugallja, hogy az EU „fekete báránya” az Egyesült Királyság, akiről nemrég még azt gondolták, hogy valószínűleg az egyetlen tagország lesz, aki visszautasítja majd az alkotmányt - és az persze majd a maga baja lesz. Sokan még azt is feltételezték, hogy a britek végül kilépnek majd az unióból, és így a kontinentális Európa minden addiginál gyorsabban integrálódhat majd. Az „egyre szorosabb unióhoz” vezető utat azonban végső soron nem Nagy-Britannia zárta el, hanem elsőként a francia és a holland népakarat. Úgy tűnik, az a brit felfogás, mely szerint a további bővülés az integráció kisebb mértékű mélyülését eredményezi, igaznak bizonyult, hiszen az alkotmány kettős elutasításában nagy szerepet játszott az is, hogy a két nép erőteljes ellenszenvvel viseltet az unió határainak további kiterjesztésével szemben. 
Néhány elemző szerint Európa egy új korszak küszöbén áll, amelyben az EU vezetőinek újra kell definiálniuk, hogy tulajdonképpen mi is az integráció célja, és hogy egyáltalán milyen új, értékteremtő politikát tudnak ajánlani a közel 450 milliós EU-lakosság számára. Valószínű, hogy Nagy-Britanniának az EU-hoz fűződő „se veled, se nélküled” kapcsolata is fordulóponthoz érkezett. Ám, most nem csupán a britek bizonyultak az integráció kerékkötőinek, hiszen - példájukon felbuzdulva - a hollandok, a svédek, a spanyolok és a finnek is elutasították a megegyezést, annak ellenére, hogy az új büdzsé várományos haszonélvezői, a tíz újonnan csatlakozott ország egy utolsó kétségbeesett próbálkozásként még felajánlotta, hogy inkább lemond a nekik szánt juttatások egy részéről, csak sikerüljön végre megállapodni valamiben. 
Párizsban és Berlinben úgy vélik, a négy ország nem bátorodott volna fel ennyire, ha nem látják Tony Blair hajthatatlanságát. „Meg tudtunk volna egyezni, ha Nagy-Britannia és Hollandia nem ennyire hajthatatlan. A britek semmilyen hajlandóságot nem mutattak a kompromisszumra” - nyilatkozta Schröder kancellár a találkozó után. „Kíváncsi vagyok, hogyan érzik majd magukat a bőrükben azok, akik elutasították a kompromisszumot, miután a szegényebb tagállamok hajlandóak lettek volna áldozatot hozni az ügy érdekében” - tépelődött Chirac elnök, aki szemmel láthatóan örömmel passzolná át az „Európa mumusa” címet londoni riválisának, miután a francia népszavazás következtében jelentős népszerűségvesztést elszenvedett francia elnök pozíciói tovább romlottak a Blairrel szemben elszenvedett vereségét követően. A francia sajtó ugyanis egyhangúan úgy értelmezi a brit és a francia vezető múlt hét végi csatájának eredményét, hogy abból Blair került ki győztesen, míg Chirac további vereséget szenvedett el. A francia sajtó szerint ugyanis Chirac túlságosan „leragadt” a brit kedvezménynél, mondván, hogy a „modern” és „dinamikus” Közösségi Agrárpolitika (KAP) nem szorul egyelőre korrekcióra. 

Tony Blair, aki július 1-jétől átveszi az Európai Unió soros elnöki tisztjét. Őt ne hibáztassák Fotó: Reuters

Egyes szakértők szerint bármennyire is Tony Blair lett most Európa „rosszfiúja”, berlini és párizsi riválisai tanulhatnának tőle. Mióta 1997-ben bekerült a Downing Streetre, országa gazdasági növekedése töretlen, a munkanélküliségi ráta és a kamatok pedig soha nem voltak olyan alacsonyan, mint ma. Blair tehát akár még utat is mutathatna az olyan küszködő gazdaságoknak, mint a német és a francia, ahol a munkanélküliség aggasztó méreteket öltött. Ráadásul - igaz, „megfogyva bár, de törve nem” - pártját harmadszor is sikerre vitte a parlamenti választásokon. A kritikusok szerint azonban Blairnek új és konstruktív módon kellene fellépnie, ha nem akarja, hogy EU-s partnerei részéről süket fülekre találjon. Brit politikusok ugyanakkor azzal érveltek, hogy végső soron nem is a kedvezmény megtartása mellett kardoskodtak, hanem az EU költségvetésének átfogóbb reformját kívánták elindítani. Több elemző szerint mindemellett fontos, hogy az Egyesült Királyság továbbra is az EU tagja maradjon, hiszen így beleszólhat az európai ügyekbe, mindazonáltal kívül kell maradnia az eurózónán, és továbbra is ágálnia kell a túlzott és felesleges EU-s szabályozás átvétele ellen.
A költségvetéssel kapcsolatos megállapodás hiánya kétségkívül a tíz újonnan csatlakozott ország számára jelenti a legnagyobb érvágást. Leginkább Lengyelország sérelmezte a brüsszeli eredményt, amely több politikus szerint is az egyes tagországok „nemzeti egoizmusának” következménye. A lengyelek igazságtalannak érzik, hogy a régi tagországok - megijedve az euroszkeptikus választóktól - hirtelen elkezdték védelmezni nemzeti érdekeiket, miközben az EU egészének érdekeit félresöprik. Varsó jól emlékszik arra ugyanis, hogy a korábbi bővítések során a szegényebb országok - mint például Görögország, Írország, Portugália és Spanyolország - milyen hasznot húztak a bővítésekből, és aggódik amiatt, hogy a volt kommunista blokkból csatlakozott országokkal szemben Brüsszelben már nem lesznek ennyire nagyvonalúak. 
Ha a 2007-2013-as büdzsét csak jövőre, az osztrák elnökség alatt sikerül elfogadtatni, a lengyel projektekre adott források folyósítása tovább késlekedhet, ha pedig egyáltalán nem fogadják el az új költségvetést, akkor egy ideiglenes büdzsé léphet életbe, amely a Lengyelországnak a strukturális alapokból folyósított éves összegeket a Luxemburg által javasolt 8,7 milliárd euróról akár 4,6 milliárdig is csökkenthetik. A következő költségvetési ciklus kínálná Lengyelország számára az egyetlen lehetőséget arra, hogy felzárkózzon Nyugat-Európához. A regionális és mezőgazdasági támogatásokból Varsó összesen akár 81 milliárd eurót is profitálhat, de az azt követő ciklusnak már a jóval szegényebb Romániával és Bulgáriával is számolnia kell majd, ami miatt sokkal kevesebb összeg juthat majd Lengyelországnak.
A költségvetés feletti hangos és végül eredménytelen vita mellett a csúcstalálkozó során döntés született az alkotmánytervezet jövőjéről is. Ennek értelmében a ratifikációs folyamatot bizonytalan időre felfüggesztik, „gondolkodási időt” adva a tagállamok számára, elkerülendő azt, hogy a még ratifikálás előtt álló országokban esetleg véglegesen „kiüssék” az alkotmányt. A tagállamoknak egy év múlva, a jövő januárban induló osztrák elnökség alatt kell újra összeülniük a kérdés kapcsán, hogy áttekintsék az addig kialakult helyzetet. A döntés értelmében 2007 első felében kellene lezárni a ratifikációs folyamatot, ezzel is elismerve, hogy az eredeti, 2006 októberére tervezett határidő mára tarthatatlanná vált. Jean-Claude Juncker soros uniós elnök szerint ugyanakkor „az alkotmány a helyes válasz Európa aktuális problémáira”, s ennek értelmében a ratifikációs folyamatban soron következő Nagyhercegségben megtartják a július 10-ei népszavazást.
Az uniós csúcsot követően Tony Blair brit miniszterelnök már a július elsejével - azaz alig két hét múlva - induló soros elnökségi ciklusára készül. Ennek érdekében egy hét alatt már másodszor utazott Brüsszelbe, hogy ott - elnöki programja ismertetésének keretében - az európai vezetők következő generációját győzze meg arról, hogy ő nem egy újabb Thatcher. Blair továbbra is hangsúlyozza, hogy kész Nagy-Britannia költségvetési kedvezményéről tárgyalni, világossá teszi ugyanakkor, hogy alternatívája - miszerint az agrártámogatásra szánt összegek nagy részét a kutatásra és az innovációra kellene átcsoportosítani - nem jelenti azt, hogy „thatcherista” gazdaságszemléletet akarna Európára erőltetni. „Nem egy olyan dupla vagy semmi játékról van itt szó - véli a brit miniszterelnök, amelyben a szociálisan érzékeny Európa, illetve a piacbarát Európa között kellene választanunk. Ez rossz választás lenne. Hatékony Európára van szükségünk. Szociálisan érzékeny megközelítésre, amelyet a gazdasági megközelítés tud fellendíteni. A kettő együtt működik” - tette hozzá. Előretekintő terveivel azoknak az új vezetőknek - a német Angela Merkelnek és a francia Nicolas Sarkozynek - a bizalmát akarja megnyerni, akik nyitottabbak a brit álláspont elfogadására. A Downing Street által ugyanis már a múlt embereinek tekintett Schröder kancellárnak idén szeptemberben, Chirac elnöknek pedig 2007-ben várható távozásával Nagy-Britannia szerint Európa számára új esély nyílik arra, hogy közös álláspontra jutva tovább folytassa az építkezést.
Addig is, Blair elnöksége során tervei véghez vitelében hasznos partnerre lelhet a hozzá hagyományosan közel álló, jelenleg kereskedelmi biztosként működő Peter Mandelsonban, aki szerint a Chirac-Schröder páros által képviselt álláspont „idejétmúlt”, mivel Európa ma alapvető döntés előtt áll. „Vagy belesüllyedünk a gazdasági hanyatlásba, és elveszítjük mindazokat az eszközöket, amelyekkel finanszírozni tudjuk az európai életmódot, vagy fájdalmas gazdasági reformok árán haladunk előre, amelyek újra versenyképessé tehetnek bennünket a világ piacán” - vallja Mandelson. Annál is inkább, hogy a korábban „háborúról és békéről” szóló Európa-terv mára már elsősorban a foglalkoztatásról és a növekedésről szól. Az unió kereskedelmi biztosa ezért egyre nagyobb szerepet kaphat az EU életében, hiszen ha a politikai folyamatok meg is rekednek, attól még a kereskedelmi kapcsolatokat fenn kell tartania úgy a tagállamok között, mint a világ többi részével. Jelenlegi helyzetében pedig Mandelson az, aki teljes körű felhatalmazással bír arra, hogy kézzelfogható gazdasági segítséget találjon az EU globalizáció okozta gondjaira. Mandelson jó úton halad ehhez, hiszen alig egyéves működése során már számos eredményt ért el: sikeres tárgyalásokat folytatott Kínával és az Egyesült Államokkal, és jó pozíciókkal indul a Kereskedelmi Világszervezet dohai fordulóját lezáró decemberi tárgyalásokon. Ha pedig kereskedelmi politikája révén valóban fellendülhet Európa gazdasága azáltal, hogy az európai vállalatok újra nagyobb szerepet vállalhatnak a világ gazdaságában, akkor az unió problémáira megfogalmazott megoldásai is nagyobb figyelmet kaphatnak a jövőben. Lehet, hogy Kissinger volt amerikai külügyminiszter kérdésére, miszerint nem tudja kit kell tárcsáznia, ha Európával akar beszélni, - elnök híján - majd Mandelson telefonszáma lesz a válasz?