Csizmadia Ervin
Készülés a váratlanra

„A vita a személyi kiválasztással messze nem ér nyugvópontjára” - írtam május 13-án Az elnöki intézményről című írásomban. Fenntartom. Az azóta eltelt három hétben ugyan történt egy és más, de nem úgy tűnik, mintha a koalíciós felek (mert hát a vita elsősorban közöttük dúl) közelebb jutottak volna a megoldáshoz. Nem gondolom ugyan azt, hogy a Magyar Köztársaságnak június első hetének végén ne legyen új elnöke, azt azonban igen, hogy a jelölési folyamat során egyre inkább éles vita további következményekkel jár majd - bármi lesz is az eredmény.

A jelölés előkészítetlensége

A magyar politikában az időnek (vagy inkább az időhiánynak) nagy jelentősége van. Szinte semmire nincs elegendő idő. A köztársaságielnök-jelölés (illetve választás) is áldozatul esett az időhiánynak. Ebben a konkrét esetben leginkább abból adódott, hogy 2004 augusztusában „váratlanul” miniszterelnök-cserére került sor. Az MSZP és az SZDSZ elitjét túlságosan is lekötötték a miniszterelnök-váltás „sikeres” lebonyolítását előkészítő viták és történések. Amikor létrejött a Gyurcsány-kormány, sokáig az új kormány „legitimitásának” kérdéseivel kellett szembenéznie, majd jött a decemberi népszavazás. Augusztus és december között semmilyen nyilvános esemény, megnyilatkozás nem utalt arra, hogy a koalíciós partnerek tisztában lennének azzal, hogy néhány hónap múlva egy újabb erőpróba vár rájuk, méghozzá egy olyan erőpróba, amelyet nem lehet rutinból megoldani.
A rutin ebben az esetben azt jelentené, hogy a felek nem tulajdonítanak különösebben nagy jelentőséget az elnökválasztásnak. Elvégre Magyarországon a köztársasági elnöki pozíció nem tekinthető túlzottan erősnek. Egy „középgyenge” elnök megválasztása - vélhették az érintettek - rutinból menni fog, ráadásul ez a választás egy olyan aktus, amely érdemileg nem lehet döntő hatással a koalíciós kormányzás menetére.
Természetesen nem tudjuk, mi zajlott a színfalak mögött. Egészen bizonyos, hogy Szili Katalin jelöltsége nem az utolsó hetekben került előtérbe. Az MSZP nagy és bonyolult szövésű párt: a belső erőcsoportok ezért valószínűleg már hónapokkal korábban (hogy merészebbet ne is feltételezzünk) megvívták a maguk alkuját, s Szili Katalin személyében számukra megfelelő jelöltet találtak. A háttérben föltehetőleg lezajló egyeztetéseknél azonban fontosabb, hogy a nyilvánosság ebből mit sem láthatott. Amikor a közvélemény először találkozhatott a témával, azonnal a két koalíciós párt közötti nézeteltérésekről kaphatott hírt. 
Ezek a nézeteltérések azonban idővel masszív vitává, sőt kifejezetten drámai ellentétekké fajultak. Sokak számára ezek az ellentétek irracionálisak. Vannak, akik a 2006-os választások szempontjából mondják azt, hogy az MSZP és az SZDSZ a tűzzel játszik, amennyiben nem tud megegyezni egy közösen támogatható elnökjelölt személyében. De vajon miért nem tudtak megegyezni? S esetleg megegyezhetnek-e még?

A baloldali jelölt Fotó: Somorjai L.

A közös jelölés elmaradásának okai

A két koalíciós párt viszonyában nagy jelentősége van a méretbeli különbségeknek. Az MSZP nagy párt, az SZDSZ ellenben kicsi. A jelenlegi választójogi rendszer olyan, hogy egy nagy pártnak is szüksége van egy kis szatellitpártra. Persze az 1990-es évek elején ez fordítva volt: az SZDSZ tűnt az új demokrácia vezető ellenzéki pártjának (1990 és 1994 között), majd ez gyorsan módosult. 
Egy nagy párt joggal érezheti, hogy - a kisebbhez képest - bizonyos többletjogosítványok illetik meg. A nagy pártok természete olyan, hogy egyre több hatalmi jogosítványt igyekeznek magukhoz ragadni - akár kisebb koalíciós társuk rovására is. Gondoljunk csak arra, hogy az évek óta napirenden lévő törekvések a választójogi rendszer megváltoztatására, a kisebb parlamentre vagy a közvetlen köztársaságielnök-választásra nem az MSZP nagypárti mivoltából fakadnak-e. Nyilvánvalóan igen. Az MSZP valójában „félkarú óriásnak” gondolhatja magát: méretileg nagy ugyan, de ahhoz mégsem eléggé, hogy meghatározó módon befolyást gyakoroljon a köztársaság intézményeire és a kormányzás menetére.
A kisebbik koalíciós párt, az SZDSZ 1994-től kezdődően csökkenő választói támogatottságot mutat. Ellenben mind 1994 és 1998 között, mind pedig ma elengedhetetlenül szükséges partnere az MSZP-nek. Hogyhogy nem látja-e ezt be az MSZP? - kérdezhetik sokan. Hogy lehet az, hogy az MSZP-ben csak a „méretre” figyelnek, s nem figyelnek eléggé arra, hogy a kisebbik koalíciós párt nélkül nincs koalíciós kormányzás? Miféle „vakság” ez? 
Mindebből egy nagyon egyszerű következtetés adódik. Az MSZP egyre növekvő frusztrációval figyeli azt az ellentmondást, ami abból fakad, hogy ő ugyan a domináns nagy párt, mégis erőteljesen alkalmazkodnia kell a kis kormánypárt elképzeléseihez is. Kormányzó pártok között a kölcsönös alkalmazkodás nem lenne különleges elvárás, különlegessé azonban ebben az esetben az teszi, hogy mind a két párt sok sebet őriz magában. A legutóbbi seb sok MSZP-s számára a kormányfő-váltás időszakára tehető, amikor - a kisebbik koalíciós partner hathatós közreműködésével - megbuktatták Medgyessy Pétert. Természetesen egy dolog, hogy annak a váltásnak - a „hivatalos” magyarázatok szerint - be kellett következnie, és egy másik dolog, hogy ezen mennyire tudták túltenni magukat az érintettek. A mostani elnökjelölési folyamatban egy kicsit ott kísért a Medgyessy-ügy utóhatása. Az MSZP Szili Katalin elnöksége mellett agitáló képviselői ezt egy percre sem rejtették véka alá.
Van azonban a közös jelölt hiányának egy másik oka is. Nevezetesen az, hogy a két koalíciós pártnak elég élesen eltérnek az elnöki intézményről vallott elképzelései. Az MSZP 1989 óta a nép általi elnökválasztás híve, míg az SZDSZ következetesen a parlament általi elnökválasztás elkötelezettje. 2005-ben ennek az alapvető elvi különbségnek ugyan még nincs komolyabb következménye, de 2010-ben vagy 2015-ben nagyon is lehet. Jelenleg a vita döntően a személyekről folyik, ki az alkalmas és ki az alkalmatlan. A személyekről zajló vita azonban elfedi azt a komolyabb vitát, amellyel majd a következő ciklusban kell igazán szembenézni. Nemcsak az a távlati kérdés ugyanis, hogy ki, hanem hogy mi. Milyen elnöki intézményt szeretnénk? S milyen legyen az elnök szerepe egy esetlegesen megújuló alkotmányos szerkezetben?

Elnök és presztízs

A jobboldal nem először profitál a bal- és liberális oldal belső kötéltáncából. Ha az említett időtényezővel jobban gazdálkodik a kormányoldal, talán mindez nem következik be. Ha több hónapos, nagyon komoly előkészítő munka folyik, akkor nem alakul ki az a helyzet, hogy előfordulhat: a koalíció nem tud közös jelöltet állítani, és ezzel a nem közös jelölttel szemben az ellenzék által támogatott jelölt fut be. De hát - láttuk - ez a komoly előkészítő munka elmaradt.
Azért maradt el, mert valójában a koalíciós pártok nem figyeltek fel arra, hogy „új helyzet” van. Új helyzet abban a tekintetben, hogy az elnöki pozíció betöltése az eddigiekhez képest jóval nagyobb politikai téttel bír. Göncz Árpád második megválasztása vagy Mádl Ferenc elnöksége korántsem jelentett akkora kihívást a pártok számára, mint a mostani. Mádl Ferenc megválasztása például egy erősen „prezidenciális” miniszterelnök, Orbán Viktor idején történt meg. Az elnöki tisztséget nem övezte akkor olyan nagyfokú elvárás, mint napjainkban. A köztársasági elnöki poszt ma lényegesen nagyobb szimbolikus és tényleges erővel bír, mint korábban.
Teljesen érthető, hogy az MSZP-nek régóta fáj a foga erre (a ráadásul megújuló és növekvő) presztízsre. Olyan elnököt szeretne, aki echte baloldali, nem pusztán olyan (mint Glatz Ferenc vagy Bihari Mihály), akik csak „másodállásban” baloldaliak, elsősorban azonban társadalomtudósok. Az MSZP echte liberálisnak és echte konzervatívnak látja a korábbi két államfőt, és úgy érvel, hogy most a baloldalon a sor, amelynek saját közvetlen elitjéből kell köztársasági elnököt delegálnia. Nyilvánvaló, hogy az MSZP olyan jelöltet gondolt el, aki a párt belső hierarchiájából jön, s aki a legerőteljesebben tudná kamatoztatni a párt számára az elnöki pozíció növekvőben, változóban lévő presztízsét.
Ez egyáltalán nem logikátlan elképzelés. A magyar politikában régóta ismertek az önmagukban népszerű, ám népszerűségüket pártjuk számára konvertálni képtelen személyiségek. Szili Katalin ilyen például. Az MSZP - a maga szempontjából - jól gondolkodik tehát, de van két tényező, ami ezt a logikát gyengíti.
Az egyik a már említett koalíciós partner. A koalíciós partnerek a világban mindenütt nagyon kemények. Még a kis koalíciós társak is. Szolgálataikért cserébe sokat kérnek. Például komoly minisztériumokat (Németországban például ezért kapták a külügyet a kis zöldek). Vagy érdemi részvételt a döntéshozatalban. A döntéshozatal ebben az esetben a lehető legalkalmasabb jelölt kiválasztása. Külön tanulmány témája lehetne, hogy miért nem felelt meg az SZDSZ számára Szili Katalin személye. A részletek nem lényegesek, csak a végeredmény: valamiért nem felelt meg. Ettől kezdve a jelölési folyamat önálló életet kezdett élni, nem a koalíció jelölt, hanem a nagyobbik párt és ettől kezdve „kényszerpályán a világ". 

A jobboldali jelölt Fotó: MTI

Feloldható-e a kényszerpálya?

Nem tudjuk, a hátralevő néhány napban mi történik. A következő szcenáriók kínálkoznak: Marad a két jelenleg hivatalosnak tekinthető jelölt, és kettőjük közül - a harmadik fordulóban - Sólyom László győz. A második esetben - ugyanilyen feltételek között - Szili Katalin nyer. Előfordulhat, hogy - látván az első kör eredményét - Szili Katalin visszalép, és a kormányoldal az utolsó előtti pillanatban delegál egy újabb - ezúttal immáron közös - jelöltet: Bihari Mihályt vagy Glatz Ferencet. Ez esetben is kétféle kimenetel lehetséges. Az egyik az, hogy az új közös kormánypárti jelölt legyőzi Sólyom Lászlót. Előfordulhat azonban az is, hogy az ellenzék által támogatott jelölt nyer.
Mindezzel csak arra utaltam, hogy egy esetleges új közös jelölt sem húzza ki százszázalékos biztonsággal a koalíció elakadt szekerét. A titkos szavazás homályában korántsem biztos, hogy Sólyom Lászlóval szemben egy „vészhelyzetben” előállított jelölt többséget kap. Ha pedig ez így van (azaz tökéletesen megjósolhatatlan a végeredmény), akkor ebből annak kell következnie, hogy az elnökválasztási procedúrát érdemes nem pőre pártpolitikai szempontból tekintenünk. S ezzel párhuzamosan felvetni azt a kérdést, hogy vajon nem lett volna-e célszerűbb valamennyi parlamenti pártnak már jóval korábban felsorakoznia - például Sólyom László mögé. A Sólyom László személyében való megegyezés ugyanis keresztülmetszhette volna a kormánypárti-ellenzéki törésvonalat. A köztársaságielnök-választásnak ez lehetett volna a legfőbb tanulsága.
Ez azonban nem történt meg, és már nem is történhet. A két kormánypárt között - ez kiderült az elmúlt hetekben - igen mélyek a politikai és filozófiai nézetkülönbségek. Ha sikerül is valami huszárvágással úrrá lenniük a helyzeten, akkor is komoly következményekkel kell számolniuk a közös kormányzást illetően. 

Két tanulság

Akárki is lesz Magyarország új köztársasági elnöke, ennek a folyamatnak két tanulsága is van. Az egyik az, hogy egy civil kezdeményezésnek is lehet sikere Magyarországon. A Védegylet talán maga sem gondolta, hogy jelöltjéből köztársasági elnök is lehet. Az, hogy jelölték Sólyom Lászlót, igen nagy siker számukra, és a szervezet tekintélyét még inkább fokozhatja, ha be is fut a jelöltjük.
A másik tanulság: a jelölési procedúra, illetve az egész köztársaságielnök-választási folyamat nyomán megmozdult a magyar pártstruktúra. Az a pártstruktúra, amely évek óta befagyni látszott. Az, hogy az SZDSZ nem támogatja Szilit, távlatilag felvetheti (ismétlem: ez csak egy hipotetikus lehetőség), hogy újfajta mozgások indulnak meg a kormánytáboron belül. A jobboldalon már eddig is igen éles távolságtartás alakult ki a két párt között. Egyáltalán nem zárható tehát ki, hogy 2006-ban nem a megszokott koalíciós képletek érvényesülnek (MSZP az SZDSZ-szel vagy Fidesz az MDF-fel), hanem valami más. Ha innen nézzük, akár a 2006-os választás főpróbájának is tekinthetjük a mostani fogáskereséseket.
Természetesen az is lehet, hogy 2006-ban két (vagy három-) párti parlamentünk lesz, azaz tovább koncentrálódik a pártrendszer. Megjósolható, hogy a most élesen felszínre kerülő konfliktusok az elnökválasztás után sem csillapodnak, új taktikai és stratégiai táncba kezdenek a felek, s akár váratlan fejleményekre is felkészülhetünk.