Hetek - IX. évfolyam, 22. szám, 2005. június 03

Az Európai Unió két alapító tagja utasította el a közösség további integrációját célzó alkotmánytervezetet. Franciaország múlt vasárnap szavazta le az unió alapokmányát, megbuktatva ezzel a kormányt, de előre sejtetve Chirac államfő politikai karrierjének végét is. Szerdán a hollandok nemcsak hogy követték, de magasan túlszárnyalták a francia példát. Közben Németországban Schröder kancellár küzd kormányzati válsággal, de Nagy-Britanniában és Olaszországban is népszerűségük jelentős romlásával kell hogy szembenézzenek az ottani kormányfők, Tony Blair és Silvio Berlusconi. A politikai válságokat tovább súlyosbítja az európai gazdaság egyre elhúzódó stagnálása. Mindezek fényében kicsi az esélye annak, hogy a jövő hónapban esedékes EU-csúcs résztvevői dönteni tudjanak a régóta esedékes gazdasági reformokról és a következő hétéves ciklus költségvetéséről.

A francia szavazók 70 százalékos, a népszavazások esetében figyelemreméltóan nagy részvétel mellett utasították el 55-45 arányban az Európai Unió alkotmánytervezetének ratifikálását. Ezzel az első - de a lapzártánkkor tartott holland szavazás eredményeit figyelembe véve korántsem utolsó - pofon érte a nemzetek feletti integráció eszméjét, a francia vezetéssel kidolgozott alaptörvényt. Eddig ugyanis diadalmenet volt az alkotmány útja, miután kilenc tagállamban gyorsan és akadálymentesen elfogadták az alapokmányt. Igaz, Spanyolország kivételével a politikusok sehol nem zavartatták magukat azzal, hogy az embereket is megkérdezzék, mit is gondolnak az uniós szuperállam tervéről. Magyarország ebben a demokratikusnak nehezen mondható versenyben az előkelő második helyet szerezte meg.

Az urnák lezárását követően Jacques Chirac kormányfő tévényilatkozatban „vette tudomásul” a franciák döntését, és ígéretet tett arra, hogy „új impulzust fog adni a kormányzati munkának”. Azonban azt is bejelentette, hogy nem fog lemondani az államelnöki posztjáról. Pontosabban most sem. Ugyanis nem ez az első eset Chirac tízéves elnöksége alatt, hogy a franciák kifejezésre juttatták nemtetszésüket az államfő politikájával szemben. Először a 2002-es elnökválasztások során (amikor a második fordulóban Chiracra csak mint a kisebbik rosszra szavaztak Le Pennel szemben), majd a tavalyi helyhatósági választások során jelezték az elnök felé, hogy változást akarnak. (Érdemes megjegyezni, hogy az V. Köztársaság szellemi szerzője, Charles de Gaulle tábornok lemondott azt követően, hogy 1968-ban elvesztett egy népszavazást.) Így a harmadik elnöki ciklusára készülő Chiracnak egyre kisebb az esélye, hogy megnyerje a 2007-es elnökválasztásokat a minden bizonnyal jelöltként induló Nicolas Sarkozyvel szemben, aki viszont egyre nagyobb népszerűségnek örvend a franciák körében.

Az egyre népszerűtlenebb Jean-Pierre Raffarin miniszterelnök pedig másnap beadta lemondását. Helyére Dominique de Villepin korábbi belügyminisztert nevezte ki még aznap a köztársasági elnök. Az arisztokrata származású Villepin egyetlen politikai tisztséget sem töltött be választások útján, karrierjét nagyrészt Chirackal való szoros barátságának, hozzá való feltétlen lojalitásának köszönheti. Az iraki háború kirobbanását megelőző nemzetközi viták során - akkor külügyminiszterként - ő képviselte a legmarkánsabban az amerikai állásponttal szemben megfogalmazódó európai véleményt.
Chirac és kormánya azonban nemcsak belföldön szenvedett el vereséget, a „nem” várhatóan jelentősen meggyengíti Franciaország politikai pozícióit úgy az európai, mint a nemzetközi színtéren. Az európai integráció hagyományos motorjának számító francia-német páros jelentős presztízsveszteséggel kerülhet csak ki ebből a helyzetből, nem beszélve arról, hogy Schröder kancellár is előrehozott választásokat kényszerül tartani Németországban azt követően, hogy súlyos választási vereséget szenvedett el Észak-Rajna-Vesztfáliában. Az alkotmány megvétózása azonban nemzetközi szinten is komoly térvesztést jelent Európa számára, hiszen ezzel megszűnt annak lehetősége, hogy a politikai egyesülés eredményeképpen létrejövő egyfajta „Európai Egyesült Államokként” valóságos ellensúlyát képezhesse az Amerikai Egyesült Államoknak a nemzetközi porondon.
A közvélemény-kutatások alapján előrejelzett „nem” mégis, úgy tűnik, meglepte az európai politikai elitet. Valamennyi vezető politikus mély csalódottságának adott hangot, nyilatkozataikban azonban igyekeztek bagatellizálni az alkotmány tervezetének elutasítását.
A francia választási eredményekre reagálva a három vezető európai intézmény első számú emberei - José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker, az Európai Tanács elnöke, és Josep Borrell, az Európai Parlament elnöke - közös nyilatkozatban jelentették be ünnepélyesen, hogy „Európa megy tovább”.
A francia és a - lapzártánkkor lezáruló - holland szavazás eredménye (a várakozásokat meghaladó 62 százalékos részvételi arány mellett az előzetes eredmények szerint a szavazók 63-37 százalékos arányban mondtak nemet az alkotmányra) azonban súlyos kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy milyen irányban is halad az Európai Unió. Franciaországban, de szerte Európában komoly elemzéseket folytatnak annak kiderítésére, hogy milyen okokra vezethetőek vissza az európai politikai elit számára súlyos vereséget jelentő szavazási eredmények. A válasz azonban nem egyértelmű, annál is inkább, hogy az alkotmányt elutasítók között ott találjuk a szélsőjobbtól kezdve a szélsőséges baloldalig valamennyi politikai erőt. A szavazóknak csak egy kis része utasította el magát az alkotmánytervezetet, nagyobb részük az európai integrációs folyamattal kapcsolatban fogalmazott meg indirekt módon súlyos kritikát, míg mások az elnököt és a kormányt akarták így büntetni, mások gazdasági és szociális félelmüknek adtak így hangot.
A „nem” indokai között ott találjuk a bővítés kérdéskörét is. Vonatkozik ez részben a keletről érkező munkaerővel szemben érzett ellenérzésre, de vonatkozik ez a török csatlakozás burkolt elutasítására is. Emellett számosan üzentek ezzel a politikai elitnek is, amely széleskörűen támogatta az „igen”, míg sok francia érzi úgy, hogy a kampány is csak propaganda, valahol már régen eldöntötték, hogy az alkotmány így vagy úgy, de életbe fog lépni. Ugyanakkor a gazdasági szempont is jelentős szerepet kapott a szavazás során. Sokan Brüsszelt hibáztatják a globalizáció begyűrűzésért, a vásárlóerő csökkenéséért, a 10 százalék fölé emelkedett munkanélküliségért, a delokalizációért - az egyre keletebbre települő termelési kapacitás okozta munkahelybezárásokért. Brüsszel felelősségének kérdését elsősorban a politikusok tisztázhatták volna, ők azonban nem vállalták a népszerűtlen reformokért fizetendő árat, így minden kellemetlen reform „Brüsszel miatt” van, míg ők nem is tehetnek róla. A „nem” tábora továbbá az erős francia szociálpolitikát és a jólléti államot is meg akarta védeni az angolszász liberalizmussal szemben. De nemet mondtak a franciák a „szupranacionalizmusnak” is, kifejezve ezzel, hogy nem kérnek többet a tőlük távol levő, számukra érthetetlen, technokrata nyelvet beszélő brüsszeli bürokráciából.
A francia és a holland népszavazások eredményei tehát azt mutatják, hogy az unió válsága sokkal mélyebb, mint ahogy azt korábban bárki is gondolni merte volna. Egyértelművé kezd válni, hogy az európai politikai elit és a közvélemény között egyre szélesebb a szakadék. A két hét múlva esedékes EU-csúcs során lehetősége adódik majd a Huszonötök állam- és kormányfőinek arra, hogy közösen kielemezzék a kialakult helyzetet, és megpróbáljanak választ adni a „hogyan tovább?” kérdésére. Vajon a politikai integrációt sürgető európai „intelligencia” tiszteletben tartja-e a demokratikus játékszabályokat, és ennek értelmében újragondolja-e az integráció jövőjét, vagy esetleg - mint ahogy azt Wolfgang Schüssel osztrák kancellár javasolta - újraszervezi a ratifikációs folyamatot, és uniós szinten tart egyidejű népszavazást az alkotmánytervezetről? A válsághelyzet rendezésére annak lehetősége is felmerült, hogy az állam- és kormányfők az alkotmány egyes - eddig nem tisztázott - elemeit az egyes EU-csúcsok során kiemelik a szavazásra bocsátott szövegből, hogy azok életbelépését ők hagyják majd jóvá. Ezzel azonban elindulhat egy olyan folyamat, mellyel súlyosan sérülnének a demokratikus játékszabályok - melyek védelmezését tűzte többek között zászlajára az alkotmány -, és csak még távolabb kerülnének az európai állampolgároktól az őket érintő kérdésekről hozott döntések.