Csizmadia Ervin
Szerencsében bíznak

Most, hogy újraválasztották az SZDSZ élére Kuncze Gábort, továbbá az SZDSZ Magyar Liberális Párttá vált, érdemes elgondolkodni arról, milyen esélyei és lehetőségei vannak Magyarországon egy liberális pártnak. Az első gondolatunk természetesen csak az lehet, hogy egy ország politikai életében kifejezetten jót tehet, ha a liberalizmus értékrendje pártszinten képviselve lesz. Természetesen az SZDSZ eddig is liberális párt volt, de a párt nevében eddig nem szerepelt a liberális jelző. Nyilvánvaló, hogy a névkiegészítésnek az az üzenete, hogy az SZDSZ abban bízik: a potenciális liberális szavazók jobban a párthoz köthetők, ha a párt nevében megjelenik a liberális szócska.
Nem is ez tehát a probléma. Hanem az, hogy vajon helyes-e az SZDSZ helyzetértékelése, amit röviden így fogalmazhatunk meg: Magyarországon van körülbelül 15-20 százaléknyi liberális szavazó, de ennek csak töredéke szavaz a pártra. A cél tehát a potenciális liberális szavazók megnyerése. Rövidesen megpróbálok válaszolni erre a kérdésre. Előtte azonban lássuk, mi a helyzet a liberális pártokkal Európában, ahonnan a Magyar Liberális Párt mintákat választhat magának.

Kuncze Gábor, a régi-új elnök. Mikor jön el az SZDSZ ideje? Fotó: Vörös Szilárd

Liberális pártok Európában

Az Európai Parlament harmadik legerősebb frakciója a liberális frakció, melynek vezetője, Graham Watson nem is olyan régen azt mondta, hogy a liberalizmus értékrendjét és ideológiáját megújulásra képesnek és versenyképesnek tartja. A liberalizmusban - mondta - rendkívül nagyok a kormányzási tartalékok, ezért a liberalizmus akár vetélytársa is lehet az Európa számos országát irányító szociáldemokráciának. 
Bárkinek, aki kisebbíteni akarja a liberalizmus szerepét, csak rá kell néznie az EP padsoraira. A liberálisok jelen vannak, éppúgy részei az alkuknak és megegyezéseknek, mint a néppártiak és a szociáldemokraták. Azt is mondhatnánk: a mérleg nyelvei. 
Ugyanakkor ha az egyes EU-s országokat külön-külön nézzük, már nagyon szórt a kép. Korántsem mindenütt vannak erős, országuk politikáját meghatározó liberális pártok. Ha a pártokat nagy-, közepes és kispártokként azonosítjuk, akkor elmondhatjuk: a liberálisok inkább a második és a harmadik kategóriába tartoznak. De még a liberális középpártok száma sem túl nagy. Talán a szlovén liberálisok, a holland VVD és az angol liberális demokraták tartoznak ide. A középpártiság minimálisan a leadott parlamenti szavazatok 15 százalékának birtoklását jelenti, s a fenti pártok tartósan képesek erre. A 10 százalék alatti pártok már a kis liberális pártok kategóriájába tartoznak, mint például a másik holland liberális párt. 

Menny és pokol

Az európai példáknak van relevanciája az SZDSZ Magyar Liberális Párt szempontjából. Hiszen az SZDSZ minden pártnagyságot magáénak mondhatott az elmúlt másfél évtizedben. Talán egyetlen párt sem járta meg ennyire a mennyet és a poklot, mint az SZDSZ. 1990-ben lényegében nagypártnak volt tekinthető. Közel száz képviselője ült a parlamentben. 1994-ben amolyan felsőközéppárt volt a maga 18 százalékos szavazatmennyiségével. 1998-ban már jelentősen csappant a támogatottsága, de a kispárti státust igazából 2002-ben érte el. Jelen pillanatban az SZDSZ az 5 százalékos parlamenti küszöb környékén tartózkodik, s nem különösebben nagy esélye van arra, hogy kitörjön ebből a pozícióból.
Érdemes feltennünk azt a kérdést, hogy vajon miért következett be ez a folyamat. Hogyan lett az SZDSZ vezető rendszerváltó pártból kis (a túlélésért küzdő) párt? Először is a válasz magában a rendszerváltás természetében keresendő. A közép-európai országok rendszerváltó pártjai lényegében mára kikoptak a parlamentekből. Két blokk maradt állva: az utódpártok és az újonnan létrejövő (főként jobboldali) formációk egy része. Visszaszorult és szétesett a néhai lengyel Szolidaritás mozgalom számos szárnya és utódszervezete. Elveszítette befolyását és jelentőségét a ’80-as évek cseh ellenzéki mozgalma, a Charta. Hasonló sorsra jutott az SZDSZ is, bár az SZDSZ legalább a parlamenti képviseletet megtartotta. A visszaszorulás közös magyarázata, hogy a rendszerváltás döntően a politizáló ellenértelmiség műve volt, ezek az értelmiségiek azonban - néhány kivételtől eltekintve - nem tudtak beilleszkedni a professzionális politikába. 
A professzionális politika ugyanis nem feltétlenül a ráció győzelmét jelenti. A ’80-as évek ellenzékijei azonban meg voltak győződve, hogy a diktatúrák bukásával a demokrácia egyben az ész birodalmát is elhozza majd. 
Nos, ebben keservesen csalatkozniuk kellett. Az SZDSZ 1990 tavaszán még majdnem győztes párt lett, 1994-ben már csak „potyautas” lehetett az abszolút győztes MSZP mellett, 1998-ban és 2002-ben azonban már semmifajta győzelmi esélye nem volt. Mégis érdekes, hogy 2002-ben a gyenge parlamenti szereplés ellenére viszonylag erős kormányzati pozíciót szerzett magának. De 1990 mennyét 1998 és 2002 pokla követte, s ezen az sem változtat, hogy a párt kétszer-kétszer volt kormányon és ellenzékben is. Talán megjósolható: a kispárti státusból - jelen feltételek között - szinte lehetetlen lesz kitörniük.

Az értelmi politika korlátai

A „jelen feltételek” az SZDSZ talán legnagyobb rákfenéjéhez, az úgynevezett racionális politizálás kérdéséhez vezetnek el bennünket. A magyar parlament talán legerőteljesebben érzelemellenes pártjáról van ugyanis szó. Az SZDSZ számára értelem és érzelem szinte totálisan kizárják egymást, ami már csak azért is figyelemre méltó, mert a ’90-es évek közepe óta készített belső (majd pedig a szélesebb közönség számára is nyilvános) közvélemény-kutatások jelezték: a párt korlátait éppen az jelenti, hogy nem tudja érzelmileg is mobilizálni szimpatizánsait. Az SZDSZ-elitnek az érzelmi politikától való távolságtartása azonban vélhetőleg egy félreértés következménye.
A félreértés abból adódik, hogy az SZDSZ nem elemezte pontosan végig a nagypárttá válás rendszerváltáskori folyamatát. Ha ezt megtette volna, nyilvánvalóvá vált volna, hogy az SZDSZ-nek tulajdonított radikalizmus és antikommunizmus érzelmi mozgósító erővel bírt. Nem pusztán az vonzotta a szavazókat az SZDSZ-hez, hogy racionális gazdasági és társadalmi elképzeléseket hirdető pártról volt szó, hanem az, hogy könnyen emészthető, érzelmileg átélhető üzenetei voltak. De ilyen érzelmi politikai háttérben nőtt fel a ’80-as évek második felében az SZDSZ elődje, a demokratikus ellenzék is.
A ’90-es évek első felétől azonban a világos érzelmi vonzerő megszűnt a pártban, sőt egy erőteljes érzelemellenességbe csapott át. Holott mai szociálpszichológiai, politikai pszichológiai kutatások már pontosan feltárják: a választó messze nem az a racionálisan kalkuláló, kizárólag csak önérdekeire támaszkodó lény, akinek korábban gondolták. Az SZDSZ az MSZP-vel való koalíciókötéstől kezdődően (amely mellett persze szólhattak érvek) beszorult a mindig mindent reálpolitikai megfontolásokból levezető párt szerepébe. Úgy is mondhatnánk: törzsszavazóin kívül kevéssé vált szerethetővé azon választók számára, akik a politikától a ráción, a kalkuláláson kívül mást is várnak.
Márpedig ilyen választók szép számmal vannak. Nem véletlen, hogy manapság ezek a választók a Fidesz és az MSZP környékén lelhetők fel. Ez a két párt vette át a ’90-es évek közepétől kezdve a választók érzelmi megdolgozásának munkáját, amin lehet fanyalogni, de tudomásul kell venni. 
A nagypárti státus a politika legmélyebb bugyraiba való olykori belemerülést is jelenti. Az SZDSZ ettől az elmúlt tíz évben megtartóztatta magát. Olyan témákat és ügyeket vállalt fel, amelyek fontosak, de érzelmileg nem felkavaróak.
Természetesen nem kell minden pártnak egyformán elképzelnie a saját szerepét. De ha az SZDSZ immár évek óta csökkenteni szeretné azt a szakadékot, ami az úgynevezett liberális szavazók (körülbelül 20 százalék) és a tényleges választási eredmények (5 százalék körül) között feszül, valamilyen választ kell adnia egy egyszerű kérdésre: milyen populárisabb módszerei vannak a megnyerendő közönség megszólítására? Az elmúlt évek SZDSZ-es megszólalói erre az egyszerű kérdésre nem kevésbé egyszerű (ám szerintem téves) választ adtak: következetesebben kell képviselni a liberális elveket. A liberális elvek következetesebb képviselete azonban korántsem biztosítja a többletszavazatokat. Netán azon is el kellene gondolkodnia a párt illetékeseinek, hogy ha ennyi elnök, ennyiféle kísérlete során sem sikerült hatékonyabban képviselni az elveket, akkor nem is biztos, hogy az elvek képviselete a döntő kérdés. Hanem akkor mi? Talán a liberális értékvilág megújítása, a választókkal való másfajta kapcsolattartás. Nagy ügyek képviselete. Ennek azonban gátat szab valami. Az SZDSZ az MSZP koalíciós partnereként hozzászokott egy - jobb szó híján - korrekciós politizáláshoz. Az SZDSZ megújulása előtti legnagyobb gát, hogy valójában az SZDSZ nemcsak az önálló életét élő párt, hanem az MSZP „segédcsapata”.

Segédcsapatból valódi párt

A segédcsapat-jelleg azt jelenti, hogy az SZDSZ mai feladata leginkább az MSZP mindenkori reformvonulatának megerősítése, életben tartása. Bokros Lajost éppen úgy az SZDSZ támogatta meg, ahogyan most Gyurcsány Ferencet. Az SZDSZ azért vesz részt valóságos számarányánál nagyobb mértékben a kormányzásban, mert az SZDSZ liberális vonala nélkül az MSZP megújításán fáradozó politikusoknak nem lenne elegendő hátországuk. 
A kispárti kalodából tehát nem azért nem tud kikerülni az SZDSZ, mert nem akar, s mert elnökei nem látták a problémát, hanem azért, mert az MSZP-liberálisok „külső” támogatása egy évtizede fontosabb „projekt”, mint az SZDSZ önálló (netán közép- vagy nagy-) pártkénti újjáélesztése. Márpedig ha ezt a dilemmát - akár rövid távú veszteségek révén is - nem tudja kezelni a párt, esélye sincs a megújulásra.
Rövid távú veszteség lehetne például a „senki földjére” való kerülés. Ha az SZDSZ ma ellépne az MSZP mellől, pillanatok alatt a senki földjén találná magát. Ez rövid távon kétségkívül káros lenne a jelenlegi SZDSZ-elit számára, de akár előnyei is lehetnének, hiszen újra lehetne kezdeni egy töltekezési folyamatot. Hozzá kell azonban tennem, hogy ez valamennyi párt számára létező kihívás. A magyar politika „őrjöngése” nem kis részben abból fakad, hogy a pártok egyike sem tud és mer átmenetileg hátrányba kerülni a másikkal szemben. Ezért a szerepek bebetonozódtak. Egy lehetséges új szerep az SZDSZ számára a nyugati liberális pártok életéből ismert mérleg nyelve szerep lehetne, amikor az idők végéig nem lennének az MSZP-hez kötve. Ezt fölvetni persze manapság eretnekség. De hosszabb távon talán elgondolkodtató, hogy egy igazi liberális alternatívát ki lehet-e alakítani akkor, ha a liberális párt egy másik párt szatellitjeként működik.
Ez az a probléma, amire semmilyen választ nem adott sem a régi-új pártelnök, sem pedig a párt új neve. 2006-ban az SZDSZ megint csak a jó szerencsére lesz bízva.