Tihanyi Péter
Egy kéziratcsempész titkai

Múlt heti számunkban Fényi Tibor történész - akit beszerveztek - mondta el történetét. Most azt a két írót kerestem meg, akikről jelentést írt. 

Eörsi István, Konrád György és Haraszti Miklós. Akiket a rendszer figyelt Fotó: Vörös Szilárd

Konrád György

- Azt, hogy a környezetedben ki lehetett besúgó, spicli, megfigyelő, pontosan tudtad, csak homályosan érezted, vagy semmit nem vettél észre?
- Nem igazán törődtem velük, de lehetett érezni a zavart viselkedésükből. Hadd tegyem hozzá, Fényi Tibor nem ez az eset, én őt nem tekintem spiclinek. Elmondok viszont egy konkrét történetet, ami tipikus ügynöki magatartás volt akkortájt. Bejön hozzám egy fiatalember, aki ismert egy társaságból és felhívott, hogy szeretne beszélni velem - jeles személy lett később a médiumokban, talán ma is az. Azt mondja: Gyuri, adjál nekem tanácsot, többen azt mondják rólam, hogy spicli vagyok, ez nekem nagyon kellemetlen, hogy tudnék megszabadulni ettől a gyanútól? Mondom neki, tudod, a legegyszerűbb az volna, ha nem lennél minden lében kanál, izgága és mindenhol jelenlévő figura. Van eszed, dolgozzál. Nyugodj le, és csinálj komoly munkákat. Erre ő: igen, igen de ez sokáig tart, és hosszú időbe telne, míg kialakulna egy másik kép rólam. Szeretnék csinálni valami drámaibbat. Mire gondolsz? Azt mondja nekem, hát tudod, ha volna kapcsolatod a Szabad Európával és összehoznál velük, szívesen nyilatkoznék nekik. Na jól van, mondom, akkor Isten áldjon, és elküldtem. Szóval legtöbbször nem azok kerültek ebbe a kellemetlen vödörbe, akik szépen meghúzódtak, hanem akik kritikusabbak, kicsit bátrabbak voltak, és kíváncsibbak arra, hogyan is élnek az érdekesebb, ismertebb emberek. Ezek a leendő beszervezettek állandóan ilyen emberek körül nyüzsögtek. 
- Ezek az emberek barátságba is tudtak kerülni veletek? 
- Szerettek volna barátságba kerülni. Őket inkább kapták el vagy szervezték be, mint a kemény maghoz tartozókat. Ezért tartom kínosnak most azt a mentalitást, ami leegyszerűsíti a másik emberről való erkölcsi ítéletet arra, hogy aláírt vagy nem írt alá. Tudniillik az, aki ma könnyen ítél, esetleg aláírt volna, ha megszorongatták volna. Fényivel például 22 éves korára már mindenféle törvénytelenség megesett. Vak volt a jobb szemére, mégis elvitték katonának egy büntetőszázadba és sorolhatnám. Bőven elhitte, hogy az események egy adott pillanatában ő is áldozat lehet. Hozzáteszem, másfél évig volt ebben a szituációban, majd fellázadt és nem jelentett - ezt tudom ellenőrizni a papírokból is -, aztán megszüntették a viszonyát. Azt mondanám, akik most diadalittasok, azok hitvány emberek. Mert nem tudják, milyen az, amikor verik az embert. Vagy ha nem verik, akkor leültetik, szembe vele a kihallgatója és a háta mögött a szokásos eljárás szerint egy erős ember áll, aki bármelyik pillanatban üthet. A félelem, ami benne van az ember testében is, nem azonos a bűnnel. Persze vannak emberek, akik keményebbek, eltökéltebbek, kevesebb a félelemérzetük, jobb az idegrendszerük, ők jobban állják a megfélemlítést. Nincs hajlamom a kárörömre, így nem okoz nagy örömöt egy másik ember szégyene még akkor sem, ha bűnös.
- Mi a véleményed azokról, akiknek a múltja nyilvánosságra került, de ezek után is körömszakadtukig hazudnak, sőt perekkel fenyegetőznek, és egyiküket-másikukat a bíróság hajlandó tisztának is nyilvánítani?
- Ezek iránt aktív megvetést érzek. Visszatérve Tiborra, eljött hozzám pár nappal ezelőtt - akkor már olvastam a vele készült interjúdat - és elmondtam neki, hogy tulajdonképpen csak azért neheztelek rá, hogy ezt nekem nem merte elmondani. Attól félt, hogy elveszíti a barátságát néhány embernek, akiket becsült. 
- A Te barátságodat bírja most Tibor?
- Örömmel megbocsátottam neki. Viszont tény, hogy ilyen dolgok hallatán óhatatlanul valami hidegségérzés támad az emberben és valami eltávolodás. Tibor tulajdonképpen többször is belekezdett az elmúlt években a történet elmesélésébe, amennyiben elmondta, hogy itt-ott jöttek a belügyből emberek őt noszogatni, hogy írjon alá ezt-azt. De ennél tovább nem mondta a történetet. Igaz, ritkán voltunk ténylegesen kettesben, mert hol a feleségem, hol más barátok társaságában beszélgettünk. 
Az egész spicliügy szociológiai általánosságához az is hozzátartozik, hogy annak idején minden komoly igazgató vagy igazgatóhelyettes kötelezve volt arra, hogy az őt havonta meglátogató belügyi összekötőnek felvilágosításokkal szolgáljon, és elmondja, amit tud. Ezek az igazgatók később aztán miniszterek, miniszterelnökök és kulcspozíciókat betöltő személyek lettek. Azok is, akik egy besúgói szerződést aláírtak, különböző kategóriájú emberek lehettek. Voltak örömspiclik, akiknek kifejezetten jólesett ártani a másiknak, voltak, akik félelemből és lelkiismeretüktől korbácsolva tették, s voltak, akik lelkiismeretfurdalás nélkül, pénzért vagy előnyöket remélve tették, amit tettek. 
- Az, hogy az elmúlt rendszer egyik legjobban megfigyelt közéleti szereplője voltál, a személyiségedben, jellemedben okozott-e valamiféle torzulást?
- Ezt bizony mind föl kellett dolgoznom, de nem gondolnám, hogy torzultan jöttem volna ki a történetből. Inkább megerősödtem valamelyest. Ezenkívül egyre inkább azt gondoltam, hadd tudjanak meg rólam bármit, amit csak tudni lehet, mivelhogy nincsenek titkaim. Azt vettem alapul, hogy a véleményem, és amit gondolok a világról, az országról, az emberekről az nem titok, mivel azt megírom. Nem volt különbség a nyilvános szereplésem, az írásaim és az otthoni beszélgetéseink között.
- Akkor milyen titkokat hajkurásztak, kerestek és kutattak nálad az urak, valamire csak kíváncsiak lehettek? 
- A titkaim mindössze azok a praktikus ténykérdések voltak, hogy melyik kéziratomat hova tettem, kinek adtam oda, és ki, mikor, hova juttatja el azt. Mondhatnám, a titkaim egy kéziratcsempész titkai voltak. Ebben viszont hallatlanul óvatos voltam. Ha a feleségemmel otthon ilyesmiről beszéltünk, akkor azt csak cédulán mondtuk, és utána a papírt el is égettük. Ezzel kapcsolatban semmiféle erkölcsi szégyenérzetem nem volt, sőt inkább büszke voltam rá. S ha néha mégis megijedtem, vagy ha gyengébb lépéseim voltak, ezt azzal magyarázom, hogy én sem vagyok gyémántból. 
- A poloskák, a különböző lehallgató kütyük a lakásodban vannak még, csak már süketek? Ha viszont nem, akkor mikor, ki által lettek kiszedve onnan?
- Az egész ház, ahol laktam, be volt poloskázva. Sőt, Csobánkán béreltem egy házikót, ott is be volt szerelve. Mint egy kistányér, akkorák voltak ezek a régimódi lehallgatók. A budapesti lakásomba már újabb fajta, a kisujjamnál is vékonyabb jószágokat építettek, amik ráadásul az én villanyáramomat fogyasztották. Nagy Lajos úr, a nemzetbiztonsági szolgálat igazgatója eljött hozzám 1990 májusában, és elhozta a szolgálat bocsánatkérő levelét. Azt mondta, 1100 lakásban leszerelték a lehallgató rendszert az illető tudta nélkül, de 11 emberhez személyesen mennek el, hogy átadják ezt a levelet és az illető jelenlétében kiszerelik a rendszert. Hozott magával Nagy úr két kigyúrt lurkót is - akik egy gyönyörű BMW-ből szálltak ki -, mondván, ők majd leszerelik. Kérték, kísérjem fel őket a padlásra, ahol is kiteregettek egy pauszpapírféle valamit, amin jelezve volt, hol vannak a mikrofonok, a kisfülek, és a többi. Kérdeztem tőlük, hát hogyan fogják tudni, honnan kell kiszerelni ezeket a masinákat? Onnan, válaszolták, hogy ők szerelték be. Nagy úr távozóban annyit mondott még: és Konrád úr, ha netán a jövőben is találna még ilyen kis szerkezetecskéket, tudnia kell, hogy az már egy másik adminisztráció munkája. 

Haraszti Miklós

- Sejtettél valamit Fényivel kapcsolatban?
- Nem, soha semmit. Ő egy őszinte ember. Még veszekedős is, hirtelen haragú és igazságtalan is néha, s ez inkább az őszinte emberek sajátja. Akik sunyítanak, akik képmutatóak, azok laposabb természetűek, mint ő. 
- Másokról tudtad a környezetedben, hogy jelentenek rólad vagy rólatok?
- Igen. Azzal a tudattal éltünk, hogy a körülöttünk lévőket meghatározott százalékban beszervezték. Ez benne volt a pakliban. A fő szabály mégis az volt, hogy ezzel ne törődjünk, és éljünk úgy, mintha szabadok lennénk és bízzunk a barátság erejében. Tudtuk, hogy bent van a poloska a lakásban, de a magánéletünkben nem törődtünk vele. Nehezen, de meg lehetett szokni, hogy a bizalmas pillanatokat, sőt az intim pillanatokat is valahol hallgatják, de ez bizonyos értelemben inkább növelte a szabadságérzetünket. 
- Ki volt tulajdonképpen az ellenségetek?
- Nem a rendőrök - nem estünk ebbe a hibába, bár sokszor erre játszottak - hanem a rendszer. És az emberek megszokása azzal kapcsolatban, hogy semmit nem tehetünk, és hogy alkalmazkodnunk kell. Sőt néha a rendőrség kvázi eszköz volt az üzeneteink elhelyezésére.
- Ezt mondanád konkrétabban?
- A sztálinizmus idején például egy bírósági tárgyalás a rendszer látványos színháza volt. A 70-es évektől kezdve, pontosabban az én perem óta - ilyen volt aztán később a Konrád-Szelényi ügy is - az ellenzék színháza lett a bírósági tárgyalás. Itt már mi választottuk meg a terepet. A bírósági tárgyalást úgymond mi rendeltük meg. Ott aztán bőven voltak rendőri jelenetek, éhségsztrájkok, ütlegelések, megfélemlítő követések, és ami belefér.
- Fényi Tiborra visszatérve, megbeszéltétek a dolgokat, barátok vagytok még? 
- Igen. Azért csalódtam egy kicsit a Tiborban, mert hogy jön ő ahhoz, hogy azt feltételezi rólam, hogy ha elmond mindent - nem csak azt, ahogy beszervezték, mert az egy banális történet, de azt is, ahogy kiverekedte magát onnan -, akkor én haragudni fogok rá és megszűnik a barátságunk. Hát nem haragszom rá, csak sajnálom, hogy mindezt későn tette. 
- Ügynökügyben tizenöt évig nem történt semmi, és egyszer csak sorra jönnek a listák. Ez határozott politikai akarat vagy véletlenek és improvizációk sorozata?
- Nem, ez maga a történelem. Eljött az az idő, az a szellemi és mentális légkör, hogy ez napvilágra jöhessen. Persze van ebben sok minden más is, divat, piaci magatartás, médiaközpontúság és a többi. Emellett elmúlt egy frász is. Gyurcsány megjelenése hiteltelenné tette azt a képmutató magatartást, hogy van egy tiszta mi, és egy piszkos ők. 
És működik a morális felháborodás is: kiderült, hogy a morál legfőbb helytartójánál, az egyházaknál - akik a leggyakrabban veszik a szájukra az erkölcs kifejezést - a legnagyobb az ügynöksűrűség. Ez durva. 
Nem tudom, tudod-e hogyan indult ez a történet. Korábban a Fidesz és a Szocialista Párt kötött egy politikai egyezséget a parlamentben, hogy a III/I-es és a III/II-es főcsoportfőnökségeket békén hagyják. Majd a választásokat elvesztő, sértett Fidesz - egyesek szerint nem is a Fidesz, hanem maga Orbán Viktor - a Magyar Nemzetnél kérte, ne csináljanak botrányt, mert ennek messzemenő következményei lehetnek. De a Magyar Nemzet erősen érző publicistái nem bírták ki, hogy nyilvánosságra hozzanak tényeket. Ezzel indult el a lavina, és ettől a pillanattól kezdve minden megállíthatatlanná vált. Ez hozhat valamiféle tisztulást, vagy katarzist. Persze csak akkor, ha törvényileg is mindent elrendeznek.