Mérő Miklós
Telepes-kálvária

„Saron, Lili vár rád!”, „Saron, Rabin vár rád!”, „Saron, te leszel a következő!”, „Saron felosztja Jeruzsálemet!”, „Saron elárulja a zsidóságot!”, „Saron a cionizmus gyilkosa!”. Ilyen és ehhez hasonló feliratokkal találkozik a járókelő az izraeli nagyvárosok, a gázai és a ciszjordániai települések utcáin, útjain azóta, hogy Ariel Saron izraeli kormányfőnek mind a huszonegy gázai és négy ciszjordániai zsidó település felszámolásáról szóló javaslata törvényerőre emelkedett a kneszetben, a jeruzsálemi parlamentben. 

Egy kiürítésre váró település. Sok telepes számára átlag feletti életszínvonalat biztosított Fotó: Reuters

Lili a miniszterelnök néhány évvel ezelőtt elhunyt felesége volt, Rabin pedig az a baloldali kormányfő, aki 1993-ban aláírta Jasszer Arafattal az oslói szerződést, s akit ezért egy szélsőséges zsidó diák megölt. Magyarul: vannak - igaz, nem sokan-, akik Saront halállal fenyegetik. 
A negyedmillió zsidó 1967-től, a hatnapos háború után települt az akkor elfoglalt területekre, Ciszjordániába, az egyiptomi Sínai-félszigetre, a szíriai Golán-fennsíkra és az addig jordániai fennhatóság alatt álló Kelet-Jeruzsálembe. E területeket Izrael hosszú távon csak úgy tarthatta megszállás alatt, ha oda katonaságán túlmenően polgári lakosságot is helyezett. Ennek kitalálója, vagyis a zsidó települések megteremtője pedig nem más volt, mint a ma azokat felszámolni szándékozó Ariel Saron. Több évtizeden át dolgozott azon, hogy zsidó végvárakat létesítsen a palesztin területeken. Részint védelmi célokból, másrészt azt reprezentálandó, hogy e területekre tartósan igényt tart a zsidó állam. A településekkel Saron ugyanakkor megteremtette a „területet békéért” elmélet feltételeit. Amikor Izrael Egyiptommal békét kötött, akkor ugyancsak Saron volt az, aki a Sínai-félszigeten akkor már közel 20 éve létező nagy, zsidók lakta várost, Jamitot katonai eszközökkel ürítette ki. Az ott élő lakosok nagy hányada ugyanis nem akarta elhagyni az otthonát. A felajánlott kártérítés sem bírta őket jobb belátásra, így erőszakkal kellett visszahurcolni őket Izrael területére. Sokan ismét elfoglalt területen telepedtek le: egyesek a Gázai övezetben, mások a Jordán bal partján. 
A telepesek nagy része - főként Júdeában és Szamáriában (Ciszjordániában) - azonban fiatal izraeli volt. Többnyire gazdasági okok miatt választották maguknak e lakóhelyeket. Miután lakásra szert tenni Izraelben sem volt soha könnyű, e területeken lakónegyedeket, falvakat, mi több, városokat kezdett építeni az állam, ahol vagy ingyenesen, vagy rendkívül kedvező áron és feltételekkel, kamatmentes kölcsönökkel, szociálpolitikai támogatásokkal lehetett lakáshoz, házhoz, földhöz jutni. E településeken azután munkahelyeket is teremtettek: gyárakat, üzemeket telepítettek, virágzó mezőgazdasági szövetkezeteket vagy kibucokat létesítettek. Utakat építettek hozzájuk, bevezették a vizet, villanyt, gázt, telefont, s a legtöbb helyen nem hogy városi adót, de még jövedelemadót sem kellett fizetni az odatelepülőknek; a kereskedelmet pedig áfamentessé tették. Az odaköltöző fiatal párok, családok életszínvonala egyik napról a másikra az átlagos izraeli életszínvonal fölé került. S ha még hozzászámítjuk azt is, hogy e települések nagy részének természeti adottságai sokszor különbek, mint néhány eredeti izraeli városé, nem csoda, hogy az állam vágya igen gyorsan valósággá vált.
1967 óta, közel negyven éve, több generáció nőtt fel e településeken. A Golán-fennsíkon és a Jordán folyó völgyében teremtették meg az azóta világhírű izraeli gyümölcs- és zöldségtermesztés hagyományait, s ma is onnan származnak a legszebb, legjobb ízű termékek. A hely adottságai kiválóan alkalmasak az állattenyésztésre, a természetes növényzet szinte egész évben megújul. Nincsenek öntözési gondok, hiszen az északi területekről származik Izrael minden természetes vize, így nemcsak ültetett, hanem eredeti erdőségek is vannak ott, és ideális az időjárás is. 
A palesztin területekre költözők harmadik hányada viszont csak és kizárólag ideológiai okokból helyezte át e területekre a lakhelyét. Ők az úgynevezett Nagy-Izrael hívei. A megszállt területekre ideológiai megfontolásból átköltözők nagy hányada főként Amerikából származik. S akik ezt az ideológiát összekötötték az ortodox vallási hagyományokkal, azoknak családjában 6-10 gyermek is van. 
Negyedmillióra szaporodott tehát a palesztin területeken lévő zsidó telepek lakossága. Nyolcezren laknak közülük a Gázai övezetben, nyolcezer embernek kínálnak ma Izraelben kártérítést azért, hogy elhagyják otthonaikat. A kártérítés családonként elérheti a félmillió dollárt is. Akik közülük józanul gondolkodnak, azok elfogadják a kártérítést, és ezzel a nem kis összeggel a zsebükben keresnek maguknak új otthont - ezúttal Izraelben. De mi történik azokkal, akik fittyet hánynak a kártérítésre, és ragaszkodnak eddigi otthonaikhoz? Néhány palesztin vezető szerint maradhatnak, ha akarnak, de izraeli katonai védelem nélkül, vagyis bízzák rá magukat a palesztin rendfenntartó erők védelmére. Mások azt mondják, jobb, ha elmennek, mert ma még akkora a gyűlölet a palesztinokban az őket 1967 óta megszálló izraeliekkel szemben, hogy ha maradnak, az életüket kockáztatják. Így vélik az izraeli vezetők is, akik, ha eljön az ideje - mintegy öt hónap múlva -, parancsot adnak majd a katonaság erre kijelölt egységeinek, hogy ha kell - mint egykor Jamitban - erőszakkal hurcolják el onnan a telepeseket. 
E sorok szerzőjének „szerencséje” volt látni hosszú éveken át, ahogy a telepesek által jogtalanul elfoglalt területeken felépített karavánokból álló településekről hogyan hurcolták el az ott gyökeret verni akaró zsidókat a zsidó katonák. A mozdulni nem akaró, földre fekvő telepeseket egyenként, kezüknél-lábuknál fogva négyen vitték le a hegyekről. A férfiakat katonák, a nőket katonalányok cipelték. Megint más katonalányok a gyermekeket vitték anyjuk után az ölükben. És zokogtak az asszonyok is, meg az őket cipelő katonalányok is. E drámai képek kitörölhetetlenek a szemtanúk emlékezetéből. Kétség sem fér hozzá, hogy e jelenetek a közeljövőben újra megismétlődnek. Ám, mint Jamitnak, úgy ezeknek a településeknek is előre megírták már a sorsát. 
Saron javaslata az volt, hogy a felépült gázai zsidó falvakat, kisebb városokat ugyanúgy tegyék buldózerekkel a földdel egyenlővé, mint a Sínai-félszigeten tették Jamittal annak idején, ám Simon Peresz, a baloldali miniszterelnök-helyettes javaslata győzött e szándék fölött: a megürült településeket eladják. Már meg is van rá a potenciális vevő: egy, az Egyesült Arab Emírségekből származó milliárdos, aki azokat minden valószínűség szerint tovább adja a palesztinoknak. 
Gáza története egyszerűbb lesz, mint Ciszjordániáé. Ciszjordániában ugyanis több száz zsidó település van, amelyek közül az elkövetkező néhány hónapban mindössze négyet ürítenek majd ki. A többi sorsa kemény csatákat vált majd ki mind a kneszetben, mind a lakosság körében. Nem tudni, hogy mi lesz a szamáriai zsidó nagyváros, Ariel, vagy a Jeruzsálem melletti hatalmas lakótelep, Male Adumim sorsa. A legnagyobb kérdés pedig az: mi vár Kelet-Jeruzsálemre?