Szlazsánszky Ferenc
Snapszfivér, szesztestvér

- Három-négy éves voltam, amikor a kocsmában az asztal tetején táncoltam és énekeltem, hogy „jó bort iszunk”. Ez 1956-57 körül volt. 
- El tudtad végezni az iskolát?
- Első, második osztályban kitűnő tanuló voltam, de kilencévesen már nekimentem a tanítónak. Azért lettem olyan agresszív, mert már ittam a denát is, a denaturált szeszt, ami százszázalékos.
- Hogyan jutottál hozzá?
- Anyukámék is itták, és be volt téve a nagyszobába. A gyerek meg olyan, hogy megkóstolgatja. 
- Ugorjunk az időben! Mi lett belőled?
- Hidegburkoló, ide jöttem fel Pestre, 1966-tól 1969-ig. Kollégiumban laktam, ott már kóstolgattuk a söröcskét is.

Dzsudzsák Lajos: „Nagyon szeretem az Urat, amiért ennyi bűnt megbocsátott” Fotó: S. L.

- Na de a sör a töményhez képest szinte üdítő. 
- Az a mennyiségtől függ! Itt már volt olyan, hogy teljesen bepiáltam. Anyukámat felhívatták, és mondták neki, hogy beszéljen a fiával, mert bajok lesznek. Tizennyolc évesen harmadmagammal szétvertünk egy presszót, ebből bírósági tárgyalás lett, akkor kaptam felfüggesztve pár hónapot. Ez után volt, hogy apám hazavitt Nyirbogárda, mert itt már olyan élet kezdődött el, hogy annak jó vége nem lett volna. Nők meg a pia, nők meg a pia. 1978-ban megnősültem, született egy fiunk, de ‘79-ben el is váltunk, úgyhogy a boldogság nem sokáig tartott. Én piáltam tovább, főleg szombat-vasárnap. 
1983-ban elütött egy autó, bele az árokba. Majdnem meghaltam. Akkor végigfutott rajtam egy borzongás. Mert hittem én Istenben - azt hozzá kell tennem, hogy gyerekkoromban jártam templomba, nekünk imádkozni kellett otthon is minden este -, szóval végigfutott bennem egy hang, hogy Istenem! Úgy éreztem, Ő mentett meg. És lemondtam az italról, a cigiről. 
- Mennyi időre?
- Másfél évig egy kortyot nem ittam. Kibékültünk a feleségemmel, a családommal. A fiam akkor négyéves volt, visszajöttünk Pestre, a Kertészeti Egyetemnél laktunk, szemeztük meg oltottuk a gyümölcsfákat. Minden újra jó lett. 
- Hogy romlott el? 
- A feleségem öccse nősült Nyirbogárdon. Leutaztunk. Ahogy beléptünk az ajtón, azt mondja az anyósom: „Fiam, nagy baj van.” „Mi?” „Legyél te a násznagy.” „Én?! Harminckét évesen násznagy?”
- Miért? Harminckét évesen túl fiatal vagy túl öreg a násznagy?
- Túl fiatal. Nálunk öreg szokott lenni, legalább ötvenéves, az a szokás. De rábeszéltek. És tudtam, hogy beleesek a slamasztikába. Újfent megkóstoltam az italt. Másfél év szünet után. Megittam egy sört, aztán reggelig még megittam egy liter pálinkát, meg húsz üveg sört. 
- Lendületes visszatérés volt, ez kétségtelen.
- Visszatértünk Pestre, és jött a probléma is. Nem bírtam lemondani. Nem hallgattam anyám szavára, aki mindig mondta, járj el a templomba. Nem. Inkább a barátok, az ital, a kocsma. Az Éva, a feleségem egyre idegesebb lett, sokat veszekedtünk, és egyszer lekevert nekem egy pofont. Én meg visszaadtam. Hát az már szégyen, hogy egy nőt üsse a férje. Elköltözött. Ez volt 1986-ban, egyedül maradtam, piáltam kegyetlenül. Aztán jött a rendszerváltás, és megszűntek a nagy állami cégek. A Fővárosi Kettesnél voltam utoljára…
- Az építőipari vállalatnál?
- Igen. Kikerültem az utcára szó szerint. És nem egyedül, nagyon sokan itt Budapesten nem tudtunk elhelyezkedni. Még jobban hozzákezdtem inni. Aztán ‘92-ben meghalt anyukám, a családi házat eladtuk. 
- Mi lett az árából?
- Ó, hát az elment egykettőre. Elittuk a haverokkal. A szesztestvérekkel. Lementem Nyirbogárdra, és ott voltunk hatan vagy heten egy lakásban, és egész nap ittunk: tizenöt-húsz liter bor, hat-hét liter pálinka fogyott naponta. Az volt bennem, hogy elpusztítom magam, mert elvesztettem a családomat, teljesen leépültem, hát nekem annyi. 
Aztán visszajöttem Pestre, összevissza laktam, nyaranta a Nyugatiban voltam. 
- Azt mondják, egy hajléktalan átlagosan három-négy szezont bír ki, aztán meghal… 
- Én is eléggé lerobbantam. ‘95-ben amputálni akarták a lábamat a Városmajor utcában. Le akarták csapni mind a kettőt, mert keringés nem volt egyikben sem. Az ital meg a hideg miatt. Fogam se maradt, ötvenkét kiló voltam akkor.
Végül is az amputálást megúsztam, sikerült egy ipsziloncsövet beültetni comb fölött, és az helyrerakta a keringést. 
De az ital keményebb dió volt: először elvittek a Dél-Pesti Kórházba, beadtak egy injekciót, aludtam vagy két-három napig egyfolytában, mert annyira padlón voltam. Aztán átszállítottak Kiskovácsiba, ott van egy elvonótábor, ahol megkezdődött a kúra. 
Összesen vagy tízszer mentem elvonókúrára, mert egyből nem lehet megszabadulni az italtól. És jöttek az eredmények: 96-tól három évig nem ittam, nem dohányoztam. 97-ben egy hajléktalanszállón laktam, ott keresett meg a húgom, aki időközben milliomos lett, mert összejött egy gazdag pasassal. Úgy értem, a szeretője volt. Megkeresett a hajléktalanszállón, hogy van-e kedvem kimenni Törökországba egy 500-as Mercivel. Mondom: „Hogyne mennék.” Kivitt Törökországba, kint voltunk öt napig, ott rám költöttek száz-százötvenezer forintot, ruhákra, három bőrdzsekire, mindenre, ami kellett. 
És Máriaremetén volt egy hatszobás lakásuk, ami üresen állt. ‘98 tavaszán kiköltöztettek, egyedül laktam a hatszobás kégliben, két fürdőszobával egy fél évig. 
- Megy egy film a mozikban, arról szól, hogy egy hajléktalan váratlanul örököl egy egész szállodát Görögországban. Egy kicsit a te történeted is hasonló. 
- Hát egy kicsit. Mert aztán eljött az augusztus. Mondja a húgom: „Lajos, most van a születésnapod meg a névnapod, igyunk egy pohárral!” „Te, mondom, nem iszok három éve.” „Ó, hát miféle születésnap az olyan?” És az unokahúgom is kapacitált, de mondtam: „Értsétek meg, ilyen múlttal nem szabad.” De addig beszéltek, hogy három év után újra megkóstoltam az italt. Megint. 
- Jólesett megint? 
- Reggelig megittam tizenhárom üveg Bikavért. Tizenhárom üveggel. Ha visszagondolok, hihetetlen. Aztán irány Kiskovácsi, menekültem az ital elől gyorsan. 
Az elvonókúrán összekerültem - hogy mondjam -, jóba lettem egy román nővel, bent a kórházban valahogy összejöttünk. Mint egy színésznőnek, gyönyörű szép volt a szeme. És ezt a nőt meg a fiát hazavittem. 
- Hogy érted azt, hogy haza? Máriaremetére?
- Nem, Nyirbogárdra. Azt még nem mondtam, hogy a húgom vett nekem egy házat egymillió forintért, oda költöztünk be. De az a ház ötven méterre volt a régi házunktól, ahol a feleségem és a fiam lakott, akiket elhagytam már tizenöt éve. És annyira elvette az eszemet az ital, annyira nem voltam képes, hogy a saját fiamnak köszönjek, aki ott járt el előttünk, a román nőnek meg volt egy ugyanolyan idős fia, annak meg vettem az ajándékokat. 
Ha erre gondolok, most is sírhatnékom támad… Hát nekem ki kellett volna békülnöm a családommal! Ja, meg azt is tegyem hozzá, hogy én ‘98-ban ott Nyirbogárdon elmentem a templomba, és a templom javára pénzt adtam. Ez nagyon nagy szó faluhelyen, hogy az a részeges Dzsudzsák Lajos elment a templomba, annyira hittem Istenben. Hát ennek híre ment ott, a mai napig emlegetik.
- Miért tartod fontosnak ezt az eseményt?
- Mert valahogy mindig próbáltam megjavulni, menekülni az italtól.
- Mi lett a „román nővel”?
- Pár hónap után kijózanodtam: hát ennek a nőnek csak a pénz kellett. „Lajos, hozzál Marlborót, hozzál Martinit!” Én meg hoztam. Ez ment mindennap, aztán egyszer csak meguntam: „Na - mondom - innen visszatakarodsz Budapestre, de azonnal. Pakolj!” Két órán belül föltettük a vonatra. Én meg nyitottam egy kocsmát. 
- Hol, miből? 
- Ott a házban, amit a húgom vásárolt. Volt kétszázezer forint készpénz nálam, abból vettem italt. És jöttek a haverok, a gyerekkori barátaim. Fizetni nem kellett. 
- Már ne haragudj, de erről az jut eszembe, hogy nem vagy normális. Vagyis, hogy akkor nem voltál az. 
- Hát ezt nem lehet letagadni, de most már halványodik ez a rettenetes múlt. Negyedik éves keresztény vagyok, és negyedik éve nem iszom. 
- Jó lenne ezt részletesebben kifejteni, mert szerintem kevesen hinnék el, hogy negyvenévnyi alkoholizálás után egyik napról a másikra le tudtál szokni.
- Nem, ez egy folyamat volt. 2000 nyarán a Batthyány téren csöveztünk, ott szólítottak meg hites fiatalok. Elhívtak a gyülekezetbe, ahol el is mondtam a megtérő imát. Még két vasárnap elmentem az istentiszteletre, de aztán lemorzsolódtam. 
- Miért?
- A Vágány utcában laktam egy átmeneti szálláson, és egyik este a portás meggyanúsított, hogy ittam. Mondom: „Én? Soha.” De úgy felidegesített, hogy fogtam a tárcámat, kimentem az éjszakába, és tényleg berúgtam. És utána nem mertem visszamenni a gyülekezetbe, én azt hittem, nekem már nincs visszaút, ide nem lehet visszajönni. Úgyhogy megint elkezdődött az ivás, volt, hogy egy nap megittam tíz liter bort. És így teltek el a hónapok, de közben vágyódtam vissza. 
2001. szeptember 16-án vasárnap reggel fölkeltem, fölültem a villamosra, „Na - mondom - megyek a Moszkva térre.” És az Oktogonnál szabályszerűen a fülembe súgta valami: „Szállj le, és menj ki a gyülekezetbe!” Visszafordultam a villamossal a Ferenc körútra, aztán metró, busz, Hit Park! 
Háromnapos konferencia volt, tele az egész ház. Alig vártam, hogy megtérjek, repültem kifelé. Alig tudtam megállni a nevetést meg a sírást. És rám jött az a hihetetlen nyugalom. És két nap múlva ránéztek az arcomra az ismerőseim, és azt mondták: „Ez nem az a Dzsudzsák Lajos.” Két nap alatt úgy megváltozott az egész arcomtól kezdve minden. És le tudtam mondani az italról! És azóta kedden, szerdán és vasárnap mindig a gyülekezetben vagyok. 
- Mit jelent a lemondás? Egyáltalán nem iszol? 
- Ritkán megiszom egy-két sört, de nem úgy, hogy padlót fogjak. Az megszűnt. 
- Mennyi időnként van az az egy-két sör? 
- Ez olyan háromhavonta. 
- Mit gondolsz, mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy már biztos legyél abban, hogy ura vagy a helyzetnek? 
- Hát, szerintem most már ura leszek, lassan ötödik éves keresztény vagyok. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány szerdán vagy vasárnap nem voltam gyülekezetben a négy év alatt. Szerintem egy utolsó esélyt kaptam Istentől. Egyébként megtanultam húsz zsoltárt kívülről. 
- Melyik a kedvenced? 
- Mondjam el a 86-ost? 
- Mondd!
- „Dávid imádsága. Hajtsd hozzám, Uram, füledet, hallgass meg engem, mert nyomorult és szegény vagyok én! Tartsd meg életemet, mert kegyes vagyok én; mentsd meg, én Istenem, a te szolgádat, aki bízik benned. Könyörülj én rajtam, Uram, mert hozzád kiáltok minden napon! Vidámítsd meg a te szolgádnak lelkét, mert hozzád emelem fel, Uram, lelkemet.
Mert te, Uram, jó vagy és kegyelmes, és nagy irgalmasságú mindazokhoz, akik hozzád kiáltanak.
Figyelmezzél, Uram, az én imádságomra, és hallgasd meg az én könyörgésemnek szavát! Nyomorúságomnak idején hozzád kiáltok, mert te meghallgatsz engem.
Nincsen, Uram, hozzád hasonló az istenek között, és nincsenek hasonlók a te munkáidhoz!
Eljőnek a népek mind, amelyeket alkottál, és leborulnak előtted, Uram, és dicsőítik a te nevedet. Mert nagy vagy te, és csodadolgokat mívelsz; csak te vagy Isten egyedül!
Mutasd meg nékem a te utadat, hogy járhassak a te igazságodban, és teljes szívvel féljem nevedet.
Dicsérlek téged, Uram, Istenem, teljes szívemből, és dicsőítem a te nevedet örökké! Mert nagy én rajtam a te kegyelmed, és kiszabadítottad lelkemet a mélységes pokolból.
Isten! Kevélyek támadtak fel ellenem, és kegyetlenek serege keresi lelkemet, akik meg sem gondolnak téged. De te, Uram, könyörülő és irgalmas Isten vagy, késedelmes a haragra, nagy kegyelmű és igazságú!
Tekints reám, és könyörülj rajtam! Add a te erődet a te szolgádnak, és szabadítsd meg a te szolgálóleányodnak fiát! Adj jelt nékem javamra, hogy lássák az én gyűlölőim, és szégyenüljenek meg, amikor te, Uram, megsegítesz és megvigasztalsz engem.”
- Az elmúlt négy évben tanultál meg húsz zsoltárt? 
- Már az első évben. 
- Az egészséged nem sínylette meg ezt a hosszú alkoholizmust? 
- Na meg ez az isteni csoda, hogy ha kell, itt lenyomok húsz fekvőtámaszt. 
- Ha volnál szíves… 
(Dzsudzsák Lajos lenyom húsz fekvőtámaszt.)
- Hogy élsz? 
- Kapok majdnem ötvenezer nyugdíjat, albérletben lakom. 
- Mivel töltöd a napjaidat? 
- Bibliaolvasással, imával, az Úrral. Hát én nagyon szeretem, hogy ennyi bűnt megbocsátott. 
- És mi van a milliomos húgoddal? Még mindig támogat?
- Képzeld el, rászokott a kaszinóra, és két év alatt mindenét elvesztette. Harmincmillió forintot. Úgyhogy most azért imádkozom, hogy valahogyan megváltozzon. Az ő története megérne egy külön cikket.