Tihanyi Péter
Horváth Dávid fotóművész

Harmincöt éve fényképezem az embert. Nem tájat, nem csendéletet, nem sajtótájékoztatókat, hanem az embert. Még közelebbről, az arcát. Keresem, és meg is találom a tekintetében, hogy boldog-e, hogy miért kiszolgáltatott.

Rock. 1980. 1982-ben volt Amszterdamban fiatal fotóművészek számára egy nemzetközi kiállítás mindenféle avantgárd művésszel. Én akkor sem voltam az, ma sem, de mégis ezt a képet tették a hollandok a címlapra Üzenet a vasfüggöny mögül címmel. Ez a képem bejárta egész Európát. Dorogon készült egy rockkoncerten, amikor Hobóékat kitiltották Budapestről. Ezek a koncertek felértek egy rendszer elleni lázadással, tele volt civil ruhás rendőrrel a közönség, de ennyit még engedtek. Én a közönséget fotózom mindig, nem a zenekarokat. Ilyenkor kell egyfajta empatikus készség, hogy azt az arcot, személyt kezdjem el figyelni és követni, akivel történni fog valami. Ez a fiú ilyen volt. Egyszer csak letépte az ingét, odament egy gyönyörűen csillogó pocsolya közepébe, szembe fordult az objektívemmel, és ökölbe szorított kezekkel eltáncolta minden dühét és nyomorát. Ebbe az egy képbe bele tudott sűrűsödni egy egész korszak. 

Annyiban követem csak a régi szociofotókat, hogy engem ma is az éppen aktuális hatalomnak kiszolgáltatott, elesett, magukra hagyott, tehetetlen helyzetbe került emberek kilátástalansága háborít fel. S ezért aztán érdekel is. Mint egy-egy mementót mutatom föl legtöbbször a fotóimat, gondolván, ezzel talán segíthetek. Bár ma már ebben ritkábban hiszek. 

Alkohol. 1985. Szabolcs-Szatmár megyében vagyunk, egy falusi összejövetel végén. Szintén egy emblematikus kép. Gulyáskommunizmus. Sör, sör és „boldogság”.

Szinte mindig csak fényeket és ellenfényeket látok, sötétet és világosat, gesztusokat, ráncokat, mozdulatokat, amik sorsokat hordoznak. Ahogy most itt veled beszélek is, elsősorban azt látom, hogy nincs derítés a jobb szemeden. Egy gesztust nem lehet előre elképzelni, azt el kell kapni, ott kell lenni, de még ha napokig vagyok valahol, sem mindig jön össze, mert lekésem „a” pillanatot, s a következő már nem az, amire számítok.

Horváth Dávid Fotó: Somorjai L.

Az életem a kihagyott képekről szól. Harmincöt éve járom a falvakat, a vidéki külvárosokat, gyárakat, bányákat, gyülekezeteket, és rögzítem, amit látok. Ezeket a képeket, sorozatokat katalógusokban és külföldi kiállításokon lehet látni, mert a sajtó nem szíveli őket. Ugye a régi rendszerben koldusokról, kisemmizettekről, cigányokról, hívőkről illetlenség volt beszélni, mert hogy hivatalosan nem is léteztek. Ez végső soron politikai cenzúra volt.

Élet, élet, betyár élet. 1993. Egy Szolnok melletti kicsi falu szélén fotóztam, a kocsmában figyeltem az embereket. Egy tisztesen felöltözött roma ember csendben és méltósággal sírt az asztalnál. Majd kiment a kocsma elé, a lovát megölelte, és neki sírta el bánatát. Sikerült elkapnom a pillanatot.

Ma meg azért illetlenség ilyen képpel egy újságban előjönni, mert eladhatatlannak vélik. Mert nem csillog. Ez viszont egyfajta gazdasági cenzúra. A művész roma témájú képeiből nemrég nyílt Bécsben kiállítás.

Hit Gyülekezete. Váralja, 2003. Istent dicsérik