Erdei L. Tamás
Súlytalanság

Kedd este egy időben, párhuzamosan öt helyszínen bemutatták A FILMET, amit már három éve várt a magyar közönség. A záró képsorok utáni sötét csöndben kínos feszengés támadt a teremben. A felfokozott várakozás miatt érzett csalódás kínja. Merthogy a Sorstalanság, Koltai Lajos Sorstalansága - súlytalan film. Az utóbbi évtized magyar kurzusfilmjeinek sorába illeszkedő vállalkozás éppúgy méltatlan a magyar holokauszt témájához és az alapjául szolgáló regényhez, mint ahogy a rossz emlékű „polgári” alkotások (Honfoglalás, Hídember, Bánk bán, Sacra Corona) méltatlanok voltak a nemzeti gondolathoz. 

Kertész Imre, Koltai Lajos és Nagy Marcell. Lehetőség maradt Fotó: Vörös Szilárd

A központi költségvetést is hasonló sikerrel csapolták meg a Sorstalanság alkotói, így a film egy első díjat mindenesetre a magáénak tudhat (a szájhagyomány útján már előre odaítélt Oscarokat jobb, ha elfelejtjük): a maga 2,5 milliárdos költségvetésével minden idők legdrágább magyar filmje. S hogy a nagy pénz még nem oldja meg az alkotói színvonal és a fajsúlyos tartalom hiányának problémáját, azt jelenleg ez a film példázza leginkább. A párhuzam tovább folytatható a „másik” Koltay produktumaival, amennyiben a „hívjunk meg egy híres külföldit” recept a zeneszerző személyében teljesül. S ahogyan anno Franco Nero távolba tekintő Árpádja nem oldotta meg a honfoglalás hitelességének kérdését, a vadnyugati hangulat melodistája, Ennio Morricone sem teremtette meg Koltai Lajos filmjének hiányzó erejét és drámaiságát.
A film erőtlensége telítetlenségéből fakad. Hiányzik belőle a feszültség ereje és az a szinte pimasz szenvtelenség, amely Kertész Imre Sorstalanság című regényének Nobel-díjat hozott. A Sorstalanság című filmből így lesz végül sorstalan film. Ami az esztétikai szempontokat illeti, a karakterek többsége erőtlen vagy öncélúan ágáló, a képek érzelgősek, a történet szétesik, szétszakad különálló életképek lazán vagy egyáltalán nem kapcsolódó sorává. Így lesz a film végül egyfajta didaktikus, mozgó fotóalbum. Didaktikus, mert a szánkba akarja rágni - az egyébként nagyon szép (sic!) képek révén -, hogy mi a jó, és mi a rossz. És ez valahogy nem sikerül neki. Nem hisszük el. A film fő erénye a szépség, egyben a fő csapda is az alkotók (rendező, operatőr, zeneszerző) számára. Láthatóan problémátlanul átsiklanak afölött az alapkérdés fölött, hogy vajon lehet-e szép egy lágerfilm? Az adaptáció alapjául szolgáló regény ereje éppen a narrátor szenvtelenségében áll, abban a tételben, hogy a holokauszt természetes emberi képződmény. Ez a fő tétel a filmben sajnos teljesen elsikkad a lírai zenével aláfestett szép képek, és a szinte bűnbánóan parancsolgató „német” katonák erőtlen figurái miatt. A legerősebb jeleneteket is, mint a sorban dülöngélő „zsidó” rabok iszonyata, „agyoncsapja” a túláradóan érzelmes zenéje. A Kertészre jellemző szikár, tényközpontú, érzelemmentes előadástól ezzel el is búcsúzhatunk.
A film értékei közé tartozik Bán János apafigurája és a kis szerepekben is ragyogó Szarvas József által alakított rendőr alakja. A Citrom Bandit megformáló Dimény Áron sikeresen menti át a lágerek világába a pesti vagányok jég hátán is megélő életerejét. A főszereplő, Nagy Marcell a tábori részekben szuggesztív és erős, főként ha egyedül van. Ám a városi jelenetekben, különösen a dialógusokban a felnőtt szereplők elhomályosítják kisugárzását. A szereposztás sok esetben erősen kétséges. Az, hogy a film egyetlen kulcsfiguráját sem alakítja a holokausztban személyesen vagy családilag érintett személy, óriási mellényúlás. Aki nem hordozza a zsigereiben az irracionális rettenet bármilyen alapvető élményét, nagyon nehezen tud hiteles lenni ebben a témában. Láthatóan a színészek és a rendező sem gondolkodtak túl sokat a haláltáborok világáról. Hasonló vonatkozik a német, náci katonákat és keretlegényeket alakítókra. A kifejezetten mediterrán arcú Nemcsák Károly például a fekete barett sapkájában erőltetett német mondatokat üvöltözve mint lágerparancsnok felháborítóan komikus. 
Egy haláltáborban játszódó filmtől enyhén szólva kissé furcsa, hogy egyáltalán nincs jelen a halál, nincs jelen az erőszak, nem dörren egyetlen lövés sem. Nem derül ki, hogy „Buchenwaldban mi sem természetesebb, mint egy fejlövés”. Az alkotói prüdéria miatt az emberek maximum eltűnnek, de nem halnak meg. A néző nem érintett a történtekben, mindvégig egy alacsony szinten tanító célzatú, szinte iskolás mű kívülálló szemlélője marad. Ha a Sorstalanság című filmet a Sorstalanság című regény szigorú adaptációjának tekintjük, annyiban megfelel a feladatnak, hogy szorosan követi az írott anyagot. Ám ha önálló műalkotásként próbáljuk értelmezni, nem állja meg a helyét. Koltai Lajos világhíres operatőr, de a rendezés feladata meghaladta erőit. Az így sorstalanná vált filmből senki sem fogja megtudni, milyen volt a holokauszt, de azt sem, miért érdemes elolvasnia Kertész Imre regényét.