Hetek - IX. évfolyam, 4. szám, 2005. január 28

Tanulságos meglepetés érhette azokat, akik abban a szerencsében részesülhettek, hogy bukaresti és budapesti napilapokat is kézbe vehettek a román kormányfő magyarországi látogatása utáni napon. A budapesti sajtó, de persze a tévé- és a rádiócsatornák is, vezető helyen tálalták a találkozó eseményeit, míg a bukaresti lapok jó része nem az első oldalon hozta a történteket, és a híradókban is csak az aktuális gyilkosságok és botrányok után, meglehetősen másodrangú információként kezelték.

Tegyünk hozzá rögtön két dolgot: egyrészt a román sajtó éppoly nagy számban képviseltette magát Budapesten, mint a magyar, a bukaresti különgép bőven hozott minisztereket és tudósítókat egyaránt. Másrészt pedig más napokon nagyon is fő helyen kezelték a magyar ügyeket: például amikor a kovásznai románság lankadatlan tiltakozása ellenére magyar prefektust neveztek ki a megye élére, vagy amikor a Trianon-film vetítése körül tört ki a botrány.
1997-ben Göncz Árpád köztársasági elnök látogatásakor érte először ez a fajta, akkor kifejezetten sokkoló élmény a magyar megfigyelőt. Oly sok ellenségeskedés után Marosvásárhely főterén, ott, ahol Európa egyik legsúlyosabb etnikai összecsapására került sor a háború és a délszláv válság közötti időszakban, szóval ezen a helyen a román és a magyar állam feje egymás mellett áll és a megbékélésről beszél - és ebből aznap este szinte semmi nem jelenik meg a tévében, vagy a másnapi újságokban. Megtörtént a történelmi áttörés, a soha nem látott gesztus, de erről a történelmi eseményről az egyik nép alig tudott meg valamit. Ekkor kellett először szembesülnie a magyar oldalnak azzal a ténnyel, hogy az elmúlt viharos évtizedek, évszázadok során olyannyira beleivódott a román közgondolkodásba a magyar ellenség képe, hogy nem igazán tudnak mit kezdeni azzal, ha kiderül, hogy a magyar mégsem ellenség. Román-magyar viszonyban a pozitívum a román médiában nem hír, mert nem illik bele az evidenciák sorába, és ezért inkább a lehető legkevesebbet foglalkoznak vele.
Mára már kissé módosult a kép: jó néhány magas szintű találkozó, megoldott konfliktusok sorozata áll a két ország mögött. Semmi különös nincs abban, hogy Bukarestben semmi különös nincs egy csúcstalálkozóban - vagy ahogy egy higgadt bukaresti magyar kolléga kommentálta a dolgot: inkább jó jel az érdektelenség. Annak a jele, hogy a dolgok kezdenek valóban közelíteni a normálishoz.
De a kérdést ez csak még érdekesebbé teszi. Igazából mi volt valóban ennek a találkozónak a jelentősége akár román, akár magyar oldalról? Lehet, hogy a bukaresti sajtónak tulajdonképp igaza van, amikor nem csinál nagy ügyet az egészből?
A mostani román kormány pártjai javarészt azonosak azzal a koalícióval, amely 1996 és 2000 között vezette az országot, és okozott komoly csalódást határokon belül és kívül egyaránt: az európaiként kezelt és fogadott Demokrata Konvenció politikusai négy éven keresztül azzal voltak elfoglalva, hogyan hozzák helyzetbe magukat, illetve hogyan nyírják azt a formációt, amely jobb pozíciókba került. Az RMDSZ sem tudott úrrá lenni ezen a helyzeten, a magyar kisebbségi kérdések, oktatási és visszaszolgáltatási ügyek vagy nem mozdultak, vagy csak nyögvenyelősen araszoltak előre, csakúgy, mint a meghirdetett integrációs folyamatok - és ez talán még sokkal nagyobb baj volt, mint az RMDSZ sorozatos átverése, a kormányprogram kisebbségi pontjainak elszabotálása, bár a két kudarc gyaníthatóan erősen összefüggött.
Ehhez képest a Konvenciót leváltó, eredetileg Európa- és magyarellenesebb posztkommunista párt 2000 és 2004 között helyreállította az integrációs pályát, és sokkal többet valósított meg a kisebbségi követelések közül is. Közel sem mindent, de sokat. A dolog titka az volt, hogy a román politikai elit a Konvenció lidércesen zavaros évei után arra mindenképp rákényszerült, hogy ha igazából nem is fogadja el az európai alapnormákat, de érdekei mégis ezt diktálják, akkor megteszi. A korábbi irracionális politikához képest ez már hatalmas előrelépésnek számított. Az RMDSZ vezetése nyilván épp azért is támogatta a választások során javarészt a Nastase vezette szociáldemokratákat, mert ebben a pragmatizmusban volt némi garancia a pozitív folyamatok továbbvitelére. Más kérdés, hogy ellenzékbe szorítva és azzal terhelve, hogy az eddigi államfő, Iliescu akar visszatérni a párt élére, ezek a garanciák már nem is igen léteznek.
Az RMDSZ-szel szövetségre lépett új kormánypártok is román pártok. Az új román kormány lelki korlátait már a látogatás előtt jelezte a frissen kinevezett művelődési miniszter vehemenciája, ahogy a rendőrséget is rászabadította a Trianon-filmet vetítő magyar civil szervezetekre, egyházi intézményekre. A prefektusok körüli bizonytalanság is azt jelezte, hogy ameddig ezzel nem kockáztat nemzetközi bonyodalmakat, addig a friss román vezetés engedni fogja, hogy megint legyen magyar kérdés Romániában.
És Budapesten is kiderült, hogy illúzió lenne mást feltételezni, mint a szigorúan az érdekek szerinti együttműködést. A román érdekrendszerben az uniós tagság elérése a legfontosabb, ennek a követelménynek a tükrében válik szükségessé a magyarokkal és Magyarországgal való együttműködés - ami ezen túl vagy felül esik, az már nem lesz a román politika prioritása. Ez volt az a választóvonal, ami meghatározta a témákat. Verespatak nemzetközi ügy, európai botrány, tehát ez ügyben némi engedékenységet kellett mutatni, különben felhördül a kontinens közvéleménye, ráadásul a környezetvédelem igen súlyos eleme az uniós szerződés végzáradékának. Semmiféle nemzetközi vagy európai vetülete nincs viszont a csíkszeredai konzulátus ügyének, tehát ez ügyben a magyar politika áttörhetetlen falba ütközött. A kudarcot aztán csak azzal a suta magyarázattal lehetett valahogy alátámasztani, hogy ez a konzulátus túlságosan érzékeny ügy a románoknak - ami egyébként természetesen a 21. század Európájában maga a megtestesült néplélektani és diplomáciai abszurditás. De mivel nem téma a nemzetközi porondon, nem volt helye semmiféle kompromisszumnak.
Tariceanu és csapata azért jött Budapestre, hogy az Európai Uniónak pontos jelzést adjon: a kapcsolatok továbbra is jók, Románia tehát továbbra is stabil tagjelöltje az uniónak, a felvonultatott RMDSZ-politikusok az ország belső etnikai békéjét szimbolizálták. Mindeközben azonban érdemes kiemelni azt, ami viszont persze nemigen szerepelt fő helyen, de valóban áttörés a kétoldalú kapcsolatokban. Nem is annyira a fő eredményként tálalt közös kormányülés az ígéretes, hanem annak témája: a Nemzeti Fejlesztési Tervek összehangolása. Ha más nem, az ilyen közös érdekek valóban normálissá tehetik a belső és külső kapcsolatokat egyaránt. Sokszor elhangzott, és viszonylag kevés valóságos lépést jelzett az a mondat, miszerint Magyarország segíti Románia integrációját, és az is már a frázisok körébe tartozik, amit azért Bukarestben is mondogatnak, hogy Romániának Magyarországon keresztül vezet az útja Európa felé. A programok valóságos összehangolása azonban valóságos fejlesztési pénzeket jelent, összevont régiók felpörgetését, jobb befektetési körülményeket, a befektetés és a fejlesztés pedig azt, ami eddig a leginkább hiányzott a romániai magyarságnak is a békés, politikai hisztériától kevésbé megterhelt, normális élethez: a perspektívát a jobb életviszonyokra, az új generációk helyben maradására. Most kezd tehát lassan végre kibontakozni a maga valóságában, mit jelent az, amikor Budapest, illetve az RMDSZ, és most már Bukarest is azt mondja, hogy az Európai Unió jelent megoldást a problémákra.