Lukács András
Metánóceán a Titánon
Egy fagyott világba érkezett a Huygens űrszonda január 14-én, amikor több mint hét évnyi utazás és négy milliárd kilométer megtétele után belépett a Titán narancssárga, leginkább nitrogénből álló légkörébe, hogy megkezdje a a fagyott bolygó vizsgálatát. Az űrszonda sikerrel és a vártnál simábban landolt a Szaturnusz legnagyobb holdján, ahol szénhidrogén folyók által vájt völgyeket, metán- és etántavat és jégsziklákat talált. Ezzel a küldetéssel a Pluto, a Neptunusz és az Uránusz kivételével a Naprendszer valamennyi bolygóját elértek már földi űrjárművek.
Az Európai Űrügynökség (ESA) irányítóközpontja Darmstadtban. Hét év után célba ért a Huygens Fotó: ReutersA Huygens tavaly december 25-én vált le a Szaturnusz körüli pályán tartózkodó Cassiniről, majd húsz napos út után érkezett meg a Titánhoz. Ezt követően 1270 kilométeres magasságban megkezdte a bolygón való leszállást, amelynek során az első három percben a szondának az óránkénti 18 ezer kilométeres sebességről 1400 kiloméresre kellett lassulnia. Ezután egy sor ejtőernyő segítségével sikerült a Huygenst mintegy 300 km/órás sebességre lefékezni.
A szonda 160 kilométer magasságban kezdte vizsgálni a titán légkörét, amely a felszínhez közeledve egyre gazdagabb lett metánban. A Huygens adatai szerint a felszínhez közel a bolygó metán- vagy etánködbe burkolózott. Az űrszonda kamerái már a landolás során fantasztikus képeket készítettek a szonda alatt található felszínről, amelyen erózió nyomait és folyóvölgyeket látott, ezeket azonban nem víz formálta, hanem szénhidrogénből álló folyók, tavak, esetleg tengerek. A szonda által készített fotókon olyan mélyedések látszanak, amelyekből egyesek azt a következtetést vonták le, hogy a szonda egy tengerpart közelében landolt. A későbbi vizsgálatokból fog csak kiderülni, hogy ezek a vájatok tartalmaznak-e esetleg valamilyen folyékony anyagot, metánt vagy etánt.
A Titán felszíne, ahogy a Huygens látta Fotó: ESAA tudósok legnagyobb örömére a szonda a vártnál lágyabban landolt a titáni talajon, vagyis nem jutott a szintén európai tervezésű Beagle leszállóegység sorsára, amely minden bizonnyal összetört a Marsra érkezésekor. A landolást követően a Huygens 1 óra 12 percen keresztül továbbította méréseit és felvételeit a Szaturnusz körül keringő amerikai Cassini űrszondának, mindaddig, amíg az el nem tűnt a Titán horizontjáról. Az űrszonda a Cassini eltűnése után is folytatta az adatközlést, amelyet a földi rádióteleszkópok érzékeltek. Ezt szintén nagy sikerként könyvelhették el a Huygenst tervező és irányító európai kutatók, a szonda ugyanis tovább működött, mint ahogyan ezt előre várták. Ez érdekes momentum, az űrszondák ugyanis gyakran hallgatnak el idő előtt, sokszor még azelőtt, hogy elérték volna úticéljukat. Többször előfordult azonban, hogy egy néhány naposra tervezett út több évesre sikerült, pozitív értelemben: a 90 napos útra küldött Viking szondák egyike több mint hat évig sugározta adásait a földi irányítóközpontnak. A jelenleg működő Opportunity és Spirit nevű marsjárókról sem remélték az expedíció tervezői, hogy egy évvel a fellövés után szenzációs adatokat fognak sugározni.
A szonda küldetése tehát mindenképpen sikeresnek mondható, bár itt sem maradhatott el a szinte kötelező „malőr”: a szondát úgy tervezték ugyanis, hogy adatait két csatornán keresztül továbbítsa a Cassininek. A jobb kihasználtság érdekében azonban nem továbbították az összes adatot kétszer, hanem a szélsebességre vonatkozó adatokat, valamint 350 fényképvelvételt csak az egyik csatornán küldték el, a spektrális adatokat egy másikon. Az ötlet minden bizonnyal jó volt, csakhogy az amerikai szonda (Cassini) az egyik csatornát nem is figyelte, ugyanis nem kapott ilyen irányú szoftveres parancsot. Még tart az egymásra mutogatás az amerikai és az európai szakemberek között, hogy ki is hibázott, bár az Európai Űrügynökség (ESA) tudományos igazgatója szerint ők a felelősek, amit 350 kép és a szélsebességre vonatkozó adatok bántak.
