Csizmadia Ervin
A két MDF

Mi tagadás, igen kemény folyamatok játszódtak le az MDF-ben, s egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy a minapi történések az események végpontját jelentik. Nagy valószínűséggel megjósolható, hogy a belső ellentétek - a döntések nyomán - végsőkig és végérvényesen kiéleződnek majd. Ma még megjósolhatatlan, mi lesz az MDF további sorsa. Egyet tehetünk: megpróbáljuk felvillantani a mostani helyzet kialakulásához vezető okokat, illetve megrajzolni a „két MDF” karakterének legfontosabb vonásait.

Dávid Ibolya és Lezsák Sándor. A múlt ismert, a jövő bizonytalan Fotó: Vörös Szilárd

A Fidesz logikája lényegében törésmentes 1994 óta. Amikor 1994-ben igen nagy fiaskót voltak kénytelenek elkönyvelni, és éppen csak bejutottak a parlamentbe, arra a következtetésre jutottak, hogy az abszolút többséggel visszatérő nagy és társadalmilag masszívan beágyazódott MSZP-vel szemben csak akkor van távlati esélyük, ha a jobboldalon létrehozzák a baloldaléhoz hasonló „egységpártot”. Az 1994 után (1996-tól) meghirdetett „polgári szövetség” (amelynek részese volt az MDF is) lényegében érdeke volt az MDF-nek is, hiszen - ne felejtsük el - az MDF egy nagy kormányzati bukás után volt, kevés eséllyel az önálló talpon maradásra. Az MDF nagy öregjei kezdetben viszonylag aggálymentesen gondolhattak arra, hogy a stafétabotot átadják az Orbán Viktor vezette Fidesznek, annak az Orbán Viktornak, akit - a hírek szerint - Antall József különleges bizalmába fogadott. 
Ennek az egységtörekvésnek a jegyében készült a jobboldal az 1998. évi választásokra. S mivel ezt a választást a jobboldal - ha nem is nagy fölénnyel, de - megnyerte, a Fidesz stratégái joggal érezhették úgy, hogy törekvéseiket visszaigazolta a választási eredmény. Igaz, a ciklus elején mutatkozni kezdtek a repedések is a hárompárti (Fidesz-MDF-FKgP) koalíción belül. Jó ideig Orbán Viktor valamiképpen a torgyáni kisgazdapártra építette a koalíció centrumát. Ebben az első időszakban létre is jött a koalíción belül a Békejobb, amely először jelezte az MDF önállósodási törekvéseit. A jelenlegi Fidesz-MDF szembenállásnak valahol itt keresendő a gyökere. Az MDF igyekezett a koalíción kívüli szövetségeseket keresni magának, s ha egyelőre még nem is markánsan konzervatív ideológiai háttérrel, de keresni kezdte a saját maga, Fidesztől különböző identitását.
Ma már kevesen emlékeznek arra, hogy a Fidesz akkoriban ezt az önállósodási törekvést nagyon professzionalista módon „kezelte”. Az MDF túlzott önállósulási törekvéseit látva inkább az FKgP felé vette az irányt, és a ciklus végére felmorzsolta a kisgazdapártot, miközben az MDF-et is lojális szövetségessé tette. Ha valaki fellapozza a korabeli újságokat, akkor egy önállóságát vesztett MDF-ről olvashat ezekben. 2002-re tulajdonképpen győzött a Fidesz nagy jobboldali gyűjtőpárt létrehozására vonatkozó 1994-es koncepciója. Csak egy szépséghiba volt: a Fidesz által vezetett koalíció elveszítette a választásokat.

Az MDF 2002 után

Valószínűleg egészen másképpen alakul a történet, amennyiben a koalíció nyer. Ha az Orbán-kormány még egy ciklusra kap felhatalmazást, bizonyára „automatikusan” megoldódott volna a Fidesz és az MDF viszonya is. Kormányon ugyanis egészen más a pártok viselkedése, mint ellenzékben. Kormányon a meglévő pozíciók védelme szinte minden másnál fontosabb érdek. S mint tudjuk: 1998 és 2002 között az MDF ezért birtokolt bizonyos kormányzati pozíciókat (mindenekelőtt az igazságügyi tárcát). Ellenzékbe kerülve azonban - érthető okokból - felmerült az alapkérdés: jó-e az MDF-nek, ha politikai jövőjét szinte teljes mértékben a Fidesz által megfogalmazott igényhez szabja? Az egész történetnek ez a legfontosabb összetevője. Ugyanis ez korántsem formai, hanem a legvaskosabban tartalmi kérdés.
Nagyon sokáig úgy tűnt, hogy az MDF voltaképpen belülről egységes párt, legfeljebb azon van vita vezető politikusai között, hogy szorosabban avagy lazábban kapcsolódjanak a Fideszhez. A „szorosabb” vagy „lazább” kifejezések azonban nem csupán a kapcsolat intenzitására vonatkoznak, hanem mindenekelőtt a kapcsolat tartalmára. 2002-ben egy meglehetősen csekély önállósággal bíró, a jobboldali egységpárt létrehozatalában közreműködő MDF-et látunk, amelyből azonban 2003-ra és még inkább 2004-re bekövetkezett a markáns hasadás: egy egységpárti és egy önállóságpárti részre.

Érvek az egységpárt mellett

Az MDF legnagyobb problémájának tűnik, hogy ez a két irányzat - különösen a nyilvánosság előtt - soha nem folytatott egymással érdemi vitát. Holott az egységpárt létrehozása mellett is számos érv szólhat. Kevésnek tűnik az a megközelítés, hogy akik a Fidesszel való szorosabb együttműködést szorgalmazzák, azok „megélhetési politikusok” vagy kriptofideszesek. A manapság Lakitelek munkacsoport néven jelentkező politikusok ugyanis mindenképpen megfontolandó szempontokat hirdetnek. Az első ezen szempontok között, hogy az MDF vezetése az elmúlt másfél évben egy kétségkívül jelentős arculatmódosítást hajtott végre. Ez a megállapítás valóban helytálló. Az elvesztett választások után az MDF vezetése viszonylag gyorsan levonta azt a következtetést, hogy a Fidesztől alapvetően meg kell különböztetnie magát. Ugyanakkor az önmegkülönböztetés során meglehetősen új karaktert, programot és ideológiát kezdett hangoztatni, amely minimum újszerűnek nevezhető a korábbi kormányzati arctalanság után. 
Az MDF frakciójának azok a tagjai, akiket a minap kizártak a képviselőcsoportból, már régóta bírálják ezt az új irányvonalat, s nem csupán azért, mert váratlanul jött és tartalmi irányokat jelölt ki, hanem azért is, mert az „új MDF” politikáját olyannak látják, ami veszélyezteti a Fidesszel való harmonikus együttműködést. Megint egy olyan pont, amely megvitatást érdemel, hiszen a Dávid Ibolya által meghirdetett önállóság a hazai jobboldal elmúlt tízéves együttműködésének alapjait támadja meg, vagy javasolja ezen alapok revízióját.
Végül az MDF (egyébként sokáig titkolni próbált) belső ellenzéke aggodalmának adott hangot a tekintetben is, hogy az MDF új stratégiája nem pusztán eltávolodást jelent a Fidesztől, de közeledést is az MSZP-hez. Megint egy olyan téma, amely komoly megvitatást igényelt volna, s ezt nem lehetett azzal nyugvópontra juttatni, hogy Dávid Ibolya és hívei folyamatosan cáfolták az őket az MSZP-vel hírbe hozni akaró vélekedéseket.

Az önállóság érvei

Nem kevésbé nyomósak persze azok az érvek, amelyeket az önállóságpárti pártvezetés és -elnökség tagjai hangoztatnak. Ezek között talán a legfontosabb, hogy az MDF az elmúlt tíz évben elveszítette azt a lendületét, amely a rendszerváltás időszakában jellemezte. Dávid Ibolya aktivizálódásának és „váratlan” irányváltásának hátterében tehát egy racionális belátás állott, mégpedig az, hogy újra életre kívánja kelteni a rendszerváltáskori MDF-et. Ha jól belegondolunk, az MDF 1994 óta tetszhalotti állapotban van, s Dávid Ibolyának feltétlenül igaza van abban, ha pártját megpróbálja ismét a magyar közélet mértékadó tényezőjévé tenni.
Ez különösen akkor figyelemre méltó, amikor a magyar pártrendszer immáron végleges válaszút elé került. 1990-ben még hat párt jutott a magyar parlamentbe, 2002-ben már csak négy, s ha a tendencia folytatódik, 2006-ban elképzelhető, hogy csak három vagy kettő. Vagy a Fidesz 1994-ben meghatározott stratégiája győz, és akkor a nagy, konglomerátumszerű MSZP-vel szemben egy ugyancsak tömbszerű Fidesz áll majd, vagy a két jelenlegi kis parlamenti pártnak sikerül valamilyen huszárvágással módosítania a kialakuló pártszerkezetet, de mindenekelőtt: a közhangulatot. A közhangulat ugyanis 2002-ben masszívan „visszaigazolta” a kvázi kétpártrendszert hirdető elképzeléseket. A magyar lakosság soha nem látott nagy arányban vett részt a választásokon, és soha nem látott nagy arányban szavazott a két nagy pártra. Ez mintegy megerősítette a Fidesz elképzelését, azt tehát, hogy jó úton jár: az MSZP beágyazottságbeli fölényét csak egy nagy és rendkívül jól kézben tartott jobboldal tudja kompenzálni. De ismételnem kell: volt egy szépséghiba. A jobboldal nem megnyerte, hanem elveszítette a választásokat.
S ha valamikor, hát éppen ellenzékben kell újfajta stratégiát kipróbálni. Amikor az MDF - valóban sokakat meglepve - előállt a Békejobb valamiféle felújított változatával (amelyet a Konzervatív kiáltvány című program fejezett ki), akkor mindenki számára világossá vált: az MDF önálló pólust akar létrehozni, azt, amelyik szerinte hiányzik a hazai palettáról. Ebben a törekvésben persze az is benne van, hogy az MDF új irányvonalának kidolgozói nem tartják konzervatív pártnak a Fideszt, de még ennél is több. A Dávid Ibolya-féle MDF ugyanis egyenesen meghatározó pártja kíván lenni a magyar politikának. Nem egy kis párt, amely mint kispárt kívánja stabilizálni magát. Az összes lépés, amelyet az elmúlt hónapokban tettek, erről a szándékról tanúskodik. Az MDF akár középpártként is el tudja képzelni magát. Ebből pedig az következik, hogy az MDF mai vezetése vissza kívánja venni a Fidesz-től az 1994-ben (az MDF bukásakor) a jobboldalon rátestált vezető szerepet. Ez az utóbbi szándék az igazi magyarázata annak, hogy miért ilyen heves manapság a belső küzdelem.

Egy nyitott jobbközép párt körvonalai

Ám az MDF-ben zajló történéseknek van egy még lényegesebb vetülete is. Nevezetesen az, hogy a magyar politika az elmúlt tizenöt évben bebetonozódott. Kialakult a nagy baloldali párt - kis baloldali párt, nagy jobboldali párt - kis jobboldali párt sajátos, innovációmentes váltógazdálkodása. A magyar politikában eddig nem jött létre egy (vagy több) olyan párt, amely dinamizálhatja a pártszerkezetet, mégpedig azáltal, hogy akár felül is írhatja az elmúlt másfél évtizedben kialakult sémát.
Márpedig a magyar politika lassan megérik egy újabb, igazán átfogó megújulásra. Elég, ha csak utalunk arra, ami ma az MSZP környékén történik. Gondolta volna-e valaki is, akár pár hete, hogy Gyurcsány Ferenc személyében új miniszterelnök-jelöltje lesz a pártnak és az országnak? Gondolta volna-e valaki, hogy az SZDSZ kenyértörésig viszi a dolgot, s nemkülönben a miniszterelnök? Ezek nagyon fontos jelzések arról, hogy a kialakult és megkövesedett pártszerkezetben nagyon jelentős tartalékok rejlenek. Egyáltalán nem szentségtörés ma már annak kimondása, hogy a jövendő évtizedben a mostanitól eltérő koalíciós kormányok is létrejöhetnek. Ebből a perspektívából nézve az MDF-en belüli történések legfontosabb tanulsága, hogy egy önállóvá váló kispárt több irányban is vonzó koalíciós partner lehet. Ez pedig kimondottan gazdagíthatja a magyar demokráciát. 
Mondom mindezt akkor, amikor tudom: az MDF-en belül átmenetileg a Dávid-szárny látszik győztesnek, azonban a viadal korántsem ért még befejező szakaszába. De már ami eddig történt, az is érdekes, új perspektíváját mutatja a magyar pártok további pályafutásának.