Hetek - VIII. évfolyam, 33. szám, 2004. augusztus 13

A héten kezdődő olimpai játékok visszatérnek eredeti helyszínükre, a Peloponnészoszi-félszigetre, ahol dacára a háborúknak, viszályoknak és a történelem viszontagságainak, a sportjátékok 1200 éven keresztül szinte töretlenül zajlottak. Írásunkban, amelyet a német Der Spiegel napokban megjelent cikke segítségével állítottunk össze, az ókori olimpiák hétköznapjaiba nyújtunk betekintést.

Kétségtelen, hogy a filozófia és a színház mellett a sport szülőhazájának is Görögország tekinthető. Bár már a fáraók is lőttek célba nyilakkal, s Théra szigetén is találtak 3500 éves, bokszoló fiúkat ábrázoló falfestményeket, kétségtelenül a görögök voltak azok, akik a különböző céllal végzett testgyakorlatokat kidolgozott szabályokkal rendelkező versenysporttá fejlesztették. Ennek során már nem pusztán a testgyakorlás volt az igazi cél, hanem a sokszor emberfeletti erőfeszítések igazi jutalma a dicsőség és a halhatatlanság megszerzése. Ez pedig már az ókorban is igazi látványosságnak számított, amely a klasszikus időkben nem kevesebb mint 40-50 ezer látogatót vonzott Olympiába, olyan távolságokból is, mint Hispánia vagy a Fekete-tenger környéke.
Az egykori Zeusz-szentély helyén épült Olümpiában a nyári napfordulót követő második telihold idején kezdődtek a játékok. De már korábban a hírnökök Ciprusig és Epidamnoszig (mai Albánia) bejárták egész Hellászt, hogy a játékok számára biztosítsák a megfelelő hírverést. S négy hónappal a sportesemények kezdete előtt hivatalosan is életbe lépett az „olimpiai béke”, amely a gyakorta különböző konfliktusokban álló városállamok között volt hivatott biztosítani a sportolók és a nézők biztonságos utazását. Olympiától mintegy 60 km-re északra fekvő Elisz város polgárait érte az a megtiszteltetés, hogy a szenthely adminisztratív irányítását végezhették. Ők választották az olimpiai tanácsot, valamint azt a tíz bírót, akik a szabályok betartására ügyeltek, s akik az esetleges pénzbüntetéseket is kiszabták. Azok a sportolók, akik úgy érezték, valamilyen módon hátrány érte őket, fellebbezhettek.
Az Olympiába sereglő nézőket azonban nem kényeztették el a helybeliek. Az infrastruktúra nem nagyon állt másból, mint a stadionokból, valamint a hatalmas Zeusz-szenthelyből. A régészek által feltárt vendégházak és a fürdők már a római korból származnak. Tony Perrottet történész nemrég Amerikában megjelent könyvében (Naked Olympics) cáfolja, hogy a játékok egyfajta klasszikus árkádi rítus részei lettek volna, szerinte inkább hasonlítottak az ókori bachanáliákhoz. A szerző egyenesen úgy véli, egyfajta „ókori Woodstock”-ról lehet beszélni - kultikus áldozatokkal, meztelenséggel, prostituáltakkal, nomád életmóddal - annak minden tartozékával együtt.

A „főpapnő" szerepét játszó Talia Prokopiu 32 éves görög színésznő a magasba emeli a nap összegyűjtött sugarai által fellobbantott olimpiai lángot az ókori játékoknak (i.e.776) otthont adó Olümpiában Héra templománál, az olimpiai láng meggyújtási ünnepségén 2004. március 25-én. Fotó: Reuters

A sportversenyek - ahogyan az a korabeli leírásokból kiderül - a maiakhoz hasonlóan a sportolók bevonulásával kezdődtek. Ünnepélyes öltözetben 200-400 sportoló vonult be Olympiába a játékok nyitányaként, ahol esküt fogadtak, hogy sportszerűen fognak küzdeni. Az első két nap, egyfajta bevezetésként, a gyermekek vetélkedésével telt, majd a harmadik napon a rabszolgák mintegy száz darab kövér marhát tereltek a „szent” negyedbe. Itt már éles késekkel a kezükben papok várták az állatokat, amelyeket Zeusz tiszteletére áldoztak fel. Az állatok combja jutott a görög főistennek, míg a többiből a szakácsok készítették az ünnepi lakomát. Antik források szerint a késő római korban az olümpiai központi oltár mintegy hét méter magas volt, de még ezen is túltett a templomban felállított tizenkét méter magas Zeusz szobor. Végül a negyedik napon kezdődtek igazából a sportversenyek.
A leírások alapján elsőként a sprinterek álltak rajthoz, az ókori olimpiák szokása szerint - a többi sportolóhoz hasonlóan - ruhátlanul. A meztelenség - a görög ideológiai testkultuszba ágyazva - az olimpiák elmaradhatatlan része, sőt i. e. nyolcadik század végétől egyenesen előírása volt. Ruha viselete csak a lovassportok esetében volt megengedett. A futók 200, 400 illetve 3800 méteren mérték össze gyorsaságukat - természetesen mezítláb.
I. e. előtt a nyolcadik században kezdték el a játékokon az ötpróbát. Ez reggel a diszkoszvetéssel indult. „Először a sportoló homokkal dörzsölte be a kezét” - olvasható egy antik szövegben, majd a rézből készült sportszert egy félfordulattal igyekezett minél messzebbre hajítani. Antik legendák szerint a félfordulat időnként „félre” sikerült, egyes nézőtéren ülő sportrajongók sajnálatos halálát okozva ezzel. A következő szám a távolugrás volt, amelyre egy szépen elgereblyézett kavicságyon került sor. Régi vázaábrázolások szerint az ókori sportolók súllyal a kezükben ugrottak, ám a történészek a mai napig nem tudják pontosan, hogyan is történt az ugrás. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a férfiak egymás után öt ugrást hajtottak végre, s a kezükben lévő súlyt a lendületvételhez használták. Harmadikként a gerelyhajítás került sorra. A fából készült éles sportszert a nézők között egy szűk folyosón keresztül kellett elhajítani, amely a jelenlévőkre nézve szintén nem volt veszélytelen vállalkozás, hiszen az olümpiai stadion mindössze harminc méter széles volt. Ha valaki az eddigi négy próbából (diszkoszvetés, távolugrás, gerelyhajítás, futás) legalább hármat megnyert, az a teljes szám győztesének számított, ha nem sikerült a győztesavatás, a nézők nagy örömére a birkózás döntött.

Az antik olimpiák népszerű versenyszámai a lovassportok voltak. Bár a versenyek között a lovaglás is szerepelt, amelynek során a zsokék nyereg nélkül ülték meg a lovakat, ám a közkedveltebb kétségkívül a kocsihajtás volt. A kocsik egytengelyesek voltak, és győztesnek nem a hajtó számított, aki általában egy rabszolga volt, hanem a kocsi és a lovak tulajdonosa. Ilyen módon nők is győzhettek, ami annál is meglepőbb, mivel a rabszolgákhoz és gyilkosokhoz hasonlóan a nők nem léphettek be Olympiába. Ennek magyarázatára, ami egyébként szokatlan volt a görög kultúrában, hiszen a nőket egyébként nem zárták ki sem a testedzésből (lásd Spárta), sem a hasonló rendezvényeken való részvételből, többféle elmélet is született. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a tiltásnak magához Olympiához kötődő helyi kultikus okai voltak.
Az atlétikai számok után következtek a méltán nagy népszerűségnek örvendő küzdősportok, s azok között is a „pankráció”, azaz a szabadfogású birkózás. Ennek során jóformán minden szabad volt, a szabályok csak a harapást és a szemkitolást tiltották. A versenyzők a sorsolást követően ruhátlanul, olajtól csöpögve egy homokgödörben estek egymásnak. A kemény, férfias, test test elleni küzdelemnek olykor haláleset lett a vége.
Még keményebbnek számított azonban az ökölvívás, amelyet az amerikai sporttörténész, Michael Poliakoff „fizikailag a legkeményebb és a legtöbb sérülést okozó küzdősportnak” nevezett. Bár a sportolók szíjakkal tekerték be a kezeiket, ez azonban leginkább a saját kezük védelmét szolgálta, hiszen a kézcsontokra kemény bőrdarabok kerültek. Egy-egy kemény ütés után felszakadt a bőr, eltörtek az orrcsontok, a fogak kihulltak. Tiltott ütés nem létezett, minden szabad volt. „Ott állt ellenfele, ütésektől ázottan, és vörös vért köpött” - énekelte meg egy költő a férfias küzdelmet. Időkorlát nem volt, győzelemnek csak a k.o. számított. A küzdelmet felügyelő bírók természetesen igyekeztek a legrosszabbat elkerülni, a súlyosan sérülteket kivonszolták a vonalon kívülre, s aki szabálytalankodott, megbüntették. A büntetés egy ostorcsapás volt.
A győzelem azonban mindennél fontosabbnak számított. A vesztesekről szinte nem is vett senki tudomást, indulhattak azonnal haza. A győztesek avatására azonban a tizenkét méter magas Zeusz szobor - az ókor hét csodája egyikének - lábainál került sor. Egy fiúkórus éneke közepette a papok helyezték a győztesek fejére a diadalt jelentő, arany sarlóval összefogott olajfaleveleket. A győztesek azonban ezenkívül jogosultak voltak a ligetben szobrot felállítani, amelynek talapzatára a neveiket vésték - ami számukra egy darab halhatatlanságot jelentett. Hazájukba visszatérve hősként fogadták őket, virággal, gabonával dobálták őket. Életük végéig a városházán étkezhettek, adómentességet kaptak és páholyhelyeket a színházban.
Az évszázadok során a sport, a versengés, a versenyszellem a görög kultúra elválaszthatatlan részévé vált. Az 1200 éven át szinte töretlenül zajló olümpiai játékok kétségtelenül hozzájárultak ahhoz, hogy a görögök közvetítésével egy újfajta embertípus jöhetett létre. A görögök gyorsabb gondolkozásának, talpraesettebb, agilisabb fellépésének, s mindennek eredményeként sikerének vitathatatlanul egyik oka volt az, hogy a testedzés és a versenyszellem széles körben itatta át a kultúrát. Ezt a mentalitást a mai modern világ Hellásznak köszönheti.