Hetek - VIII. évfolyam, 33. szám, 2004. augusztus 13

Újabb magyarverés történt az elmúlt héten Szabadkán. Minden az eddigi forgatókönyvek alapján zajlott: zártkörű magyar születésnapi buli, provokáló fiatal szerb srácok, néhány pofon, aztán banda a bosszúálláshoz. Öt súlyos sérült, késlekedő rendőri intézkedés. Mintha semmi sem történt volna: a kormányközi tárgyalások nem jutnak el az utcákra.

Ennek semmi köze az etnikai villongáshoz - legyint az egyik szerb ismerős. Ez gyerekcsíny, nem felnőtthöz való, kár szót vesztegetni rá - int dühösen, majd kifordul a szobából, mintegy jelezve: vége a beszélgetésnek. Ugyanezt állítja a velem szemben ülő férfi is, akivel egy interjút beszéltek meg ismerőseim, de ez az anyagiak miatt most nem jöhetett létre, mert magas az ár, amiért beszélne nekünk. Olcsóbban nem megy, mondja a tolmács, mert drága az élet mostanság, és az interjúalanyom meg a bőrét viszi a vásárra, ha úgy tetszik. Hangosan gesztikulál, majd csendben elmondja: egyik barátja néhány hónapja eltűnt, miután egy nyugati újságnak nyilatkozott a háborúról és azokról, amiket a hírhedt Arkan kapitány szabadcsapatai cselekedtek. A hallgatásnak ára van, de a megszólalásnak még nagyobb. A hallgatás itt a most is erős pozícióban lévő egykori szerb háborús bűnösöknek szól, de itt inkább háborús hősöknek tartják őket. Nos, ők hathatósan segítik egykori katonáikat a boldogulásban.

„Nyugdíjasok és rokkantnyugdíjasok legtöbbjük, kivéve persze azokat, akik a szervezett alvilág katonái lettek” - mondja József, akivel a szerb lélektan rejtélyeit kutatjuk. Szerinte „a szerb mindig egy szabadságot akaró, megbocsátani nehezen tudó, erős emlékezettel bíró nép”. Mint ecseteli: „Nézd csak meg a történelmüket, állandó harcban éltek, ha más nem volt, akkor maguk estek egymásnak. A magyarokra mindig fújtak, de az elmúlt háborúban (a második világháború) elszenvedett megalázást máig nem tudták még családi szinten sem megbocsátani. Ismerek olyan embert, akinek a nagyapját érte sérelem, és ezt még az unokája sem felejti el. A szerbeket nem lehet racionálisan megérteni, mert ők maguk sem gondolkodnak racionálisan. Aztán itt vannak a Horvátországból áttelepítettek; számukra abszolút nincs jövő, így egyértelmű: marad a múlt, onnan merítenek eszményeket, példaképeket” - fogalmaz József.
Közép-Kelet-Európában azonban nincsenek egyedül az efféle gondolkodással, mert a társadalmi problémák a „működő szocializmus” felbomlása nyomán keletkezett űrt mindenütt igyekeznek valamilyen ideológiával pótolni.
A szerbeknél van egy szó, ami ezt a fajta szabadságot jelzi: „szloboda”, így nem véletlen, hogy a huszadik század legnagyobb szerb hazafia is Szlobodán, méghozzá Milosevics, aki most Hágában küzd a hazáért. A televízió előtt ülnek az emberek, és nézik, hogy „az Elnök” milyen hősiesen védi hazáját az agresszorok ellen, valóságos ünnepnapnak számítanak a hágai bírósági közvetítések. Talán úgy lehet legjobban megvilágítani ezt a mai szerbiai kérdést, ha azt mondom, hogy egy demokratikus államforma keretein belül törzsi kultúrájú népek élnek. Használnak egy közmondást errefelé: „A pljeskavicát még nem győzte le a McDonald’s” (pljeskavica: szerb nemzeti eledel, lepénykenyér).
„Sajnos itt nálunk már borzalmak is történtek ennek az eszmének a nevében, de azt látom, hogy a demokrácia ezekben az országokban nagyon is törékeny, mert ez a fajta etnikai különbség állandóan ott lappang a mélyben. Sajnos egy háború nagyon hamar kirobban anélkül, hogy bárki is észrevenné, és előre jelezné” - mondja vajdasági beszélgetőtársam.

Miután a szerb lélek rejtelmeibe elmerültünk, indulunk tovább Felsőhegyre, Gornji-bregre, ahol vár bennünket valaki, aki elvisz majd egy olyan fiatalhoz, akinek a szemét tavasszal verték ki egy helybeli magyarok és szerb fiatalok között kitört verekedésben. Alig indulunk még el Zenta felé, amikor kísérőnk telefonján jelzik: a fiú nem meri vállalni a megszólalást, mert valakik azt üzenték, jobb lesz, ha hallgat. Csak úgy rutinból a visszapillantóba nézek, de aztán elhessegetem a gondolatot, hogy valaki talán figyel minket. Rövid tanakodás, és megvan az új útirány: „Nagy fény” (Stari Zednik), ahol Ljubisa vár bennünket. Ő szerbnek és magyarnak is vallja magát, mert az édesanyja magyar, az apja szerb. Idén februárban jött haza a pihenésből, ahogy ő fogalmaz. A hosszúra nyúlt pihenést a magyar bűnüldöző szervek szervezték neki, mert áfacsalással vádolták.
A téma továbbra is: mi az oka a magyar fiatalokat érő szaporodó atrocitásoknak? Ljubisa széttárja a kezét, hiszen ez nem új jelenség, ez már szinte néphagyomány itt. Virtus, a vérükben van a szerbeknek a balhé, a folyamatos harc. Elérnek egy bizonyos kort a fiúk, és elkezdenek „embereskedni”. Aztán hol itt, hol ott csattan el egy-két pofon, és aztán jön a banda mindkét oldalon; a balhéhoz ez bőven elég. Szerinte nincs irányítva a dolog, nem tudatos a feszültségkeltés, inkább a gazdasági helyzet hozza, szaporítja meg ezeket a balhékat. Van olyan szerb ismerőse, akinek a fia szintén résztvevője ezeknek a csetepatéknak, de ennek ellenére a barátai között vannak szép számmal magyarok is. „Ezek a fiatal fiúk játékai, ezt csináltuk mi is, de kinőttünk belőle, ők is kinövik majd egyszer” - mondják az „atyák”. Arról sose jön hír, hogy felnőttek verekednének. A szerb fiú életében nem a ballagás, az érettségi megszerzése a nagy esemény, hanem amikor megkapja az első puskáját, pisztolyát. Ha van egy lakodalom valamelyik faluban, máig olyan érzésed van, hogy valamilyen csatába keveredtél, annyian lövöldöznek az ifjú pár tiszteletére.
Hazafelé indulunk, mert Szegeden még találkozom egy másik veteránnal. Közben útitársammal a Vajdaság gazdasági helyzetét elemezzük. Az átlagpolgár itt, ha dolgozik, kilencven euró körül keres, de a munka nagyon kevés. Egy maszek szobafestő megkeresi a havi ezer eurót is, ha jó szakember. A betelepítettek viszont segélyből élnek, bár amikor ide költöztek, kaptak ígéretet bőven. Elfoglalták az üresen álló házakat, beköltöztek a hétvégi házakba, amelyeknek a tulajdonviszonyai máig kérdésesek. A feszültség talán azért nő mostanság a Vajdaságban, mert máshová már nem mehetnek ezek az emberek. A titói időkben a Vajdaság volt az ország éléstára. Mára azonban mindenki kimenekítette innen a pénzét, mert nincs egy olyan bank, amelyben megbíznának az emberek. Szeged bankjaiban helyezik el inkább a pénzt a vajdaságiak, ott jobban biztonságban érzik. Hiába voltak háborúk, nem oldódik a feszültség, mert a szerb nacionalista erők szinte árnyékkormányként működtetik az országot. Most nem kerülhetnek hatalomra, mert Európa és az USA nem engedné, de a Balkán mindig fortyogó üstre hasonlított, és ebben az üstben sokan megtalálják a számításukat - gondolkodik útitársam hangosan.

Szegeden az egyik kávézó teraszán találkozom Miroslavval, akit első ránézésre mozgássérültnek vélek. Úgy látszik, látja az együttérzést az arcomon - ahogy igyekszem segíteni neki a leülésben, mentegetőzik: „Nyugi, azért nem olyan súlyos a helyzet. Normális esetben nem fáj a medencém ennyire, de ez a változékony idő most megvisel.”
„Teljesen átlaggyerekként nőttem fel egy átlag lakótelepen” - kezdi a beszélgetést Mirkó. Aztán kilencvenegyben bevonultam a sorkatonai szolgálatra, bár az osztálytársaim közül egyre többen szöktek el a behívó elől, de én nem akartam, mert volt bennem valamiféle kalandvágy, és hát szerbnek születtem. Ez nem azt jelenti, hogy a más nációkhoz tartozókat helyből gyűlöltem, de azért volt bennem egy bizonyos tartás. Akkor amúgy is olyan volt a hangulata az egész egykori Jugoszláviának. Énekeltük Tito partizándalait, de a „csetnik” indulókat is. A kiképzés után már többször szóltak, hogy megyünk a frontra, de nem vettük komolyan, mert annyiszor mondták.”
Kilencvenegy őszén aztán tényleg kitört a háború, de a fiatalember kilencvenkettő februárjában került a frontra, egy szörnyű délután. A kopácski rét közelében rakták le őket, ez Eszékhez közel, a Dráva-híd mellett található mocsaras erdős terület. Ahogy leszálltak a teherautókról, szinte azonnal aknagránátok csapódtak be mellettük. Hiába menekültek fedezékbe, taroltak a gránátok.
Mirkó így emlékszik vissza: „A robbanás bedugította a fülem, és aztán elsötétült minden. Később, három nap múlva tértem magamhoz a katonai kórházban, itt addigra már megműtöttek. Két kézujjam és a csípőm lett oda. Azóta úgy járok, mint egy csípőficamos. Mellettem a kórházban feküdtek olyan srácok, akik még jobban megjárták, mint én.”
A fiatalember Magyarországra jött gyógykezelésre, majd, mivel „helyben” megnősült, maradt Magyarországon. „A szüleim is utánam jöttek, és még az apám is, aki megrögzött nacionalista volt, mára megszelídült” - értékeli a változásokat Miroslav.
Szerinte azért nem lehet béke tartósan Szerbiában, mert ahhoz új vezetés kellene az országnak. Ráadásul nem jó az a politika, amit a szerbekkel szemben folytatnak a nyugatiak, mert Koszovó miatt újra lángba borulhat az egész ország. „Nem lehet ezt a fajta gondolkodást megszüntetni, erre senki se volt eddig képes, se a törökök, se a monarchia, se a németek, se az amerikaiak. A háborús hősöket ikonként tiszteli ez a nép. Nem tudni, mi a jó megoldás, de talán ezt még senki sem tudta megoldani a történelem során” - mondja Mirkó.