Somorjai László
A mokányok földjén

Európa talán leggazdagabb, egyben legszegényebb része. Az Erdélyi-érchegység szélén található eldugott táj, amelynek lakói szikár, hegyi emberek: a mokányok. Elszórtan fekvő, szalmazsúpfedeles házakban laknak, ahova soha nem kopogtat be a gázszámlás. Az áramot se kapcsolják ki soha az elmaradt számlák miatt - merthogy villanyáram sincsen, este pedig a Mindenható kapcsolja fel az égi lámpást. Olyan, magasan fekvő vidék ez, ahol a háborúk csak átvonultak, mint felette (vagy mellette) a felhők; földi menedék, ahol mindig biztonságra lelt az üldözött, a bujdosó. Nincs aranya, amiért feldúlni érdemes, csak szemkápráztató fennsíkok, bércek és hegyek - a fotográfus az, aki képes ellopni belőlük egy keveset. Románul Rămetnek, magyarul Remetének hívják.

Nagyenyedtől csak egy ugrás, de ritkán jut el ide idegen. A város szélén, Felenyednél (Aiudu de Sus) kell felkanyarodnunk Remete felé. Vernes Laci bácsi - a Kőközi-szoroson túli falu unitárius templomának harangozója - egyre tágabbra nyitja csodálkozó szemeit. Nem járt ő még itt életében soha, most is csak azért szánta rá magát, mert ez a csudabogár pesti polgár - amolyan újságíróféle - felbérelte őt a különös kirándulásra. Szerintem meg az a csuda, hogy nem esik szét alattunk az elmúlt évezredből ittfelejtett, öreg járgány, a hajdani román ipar csúcsterméke, a Dacia. Jó időbe telik, míg a gödrökkel tarkított, tekergős hegyi úton véget ér a rengeteg, és újra meglátjuk az eget. Hirtelen, a magasból tárul elénk a bércek, völgyek végtelen vonala. Ekkor már Laci bácsi is megjegyzi: „No, tényleg megérte a fáradságot.”
A hegyi legelők és a vetések között szórványban tűnnek elő a csúcsosra rakott, szalmatetős kunyhók. Olyanok, mintha épp most készültek volna valamely mesekönyv illusztrálására, noha valójában több száz év óta állnak itt. Nemzedékek látták meg a napvilágot egy-egy ház kőből, fából, sárból épített falai között. Erről a vidékről - a közeli Ponorról - származik egyébként Victor Ciorbea, Románia korábbi miniszterelnöke, akinek a helybéliek szerint az okozta a legnagyobb gondot a rideg érdekek vezérelte politika világában, hogy nem nagyon tudta palástolni szülőföldje és Erdély iránt érzett, érdekeket fölülmúló szerelmét.
Olyan vidék ez, amely télen - amikor befödi a hótakaró - megközelíthetetlen. Olyankor megáll itt az élet. „Csak ülök a sötétben, a lámpást eloltva, mert a petróleum bizony sokba kerül. Vacsora idejére meggyújtom ugyan a »világot«, de aztán újra a Hold fényében várom, amíg elérkezik a lefekvéshez rendelt idő” - meséli Lukrétia, akit egy korábbi látogatásomból ismerek, s akihez az egyik, égszínkékre festett házba térünk be, amely körülbelül százötven éve áll a poros-kavicsos út mentén. Lukrétia - amióta férje meg-halt - több mint húsz éve él itt özvegyen. „A vidék nagyon el van öregedve. A fiatalok mind elmennek, mink meg hova mennénk? Itten szoktunk meg” - magyarázza. Lánya a városból, Nagyenyedről néha felkeresi, a szomszédolás azonban - mivel igen távol épültek egymástól a házak - nem szokás. „A terület kantonokra lett osztva, és minden kantonnak megvan a maga orvosa, papja, temetője. Az orvos lovon jár, elvileg a hét három napján megkapható - de mire eljut hozzá a hír, lehet, hogy késő. Van egy kisebb, nyolcosztályos kőépület, amely az iskolának ad otthont, oda gyalog járnak a gyerekek, akár tizenöt kilométerről” - meséli. A nagy távolságoknak is megvan a maguk haszna, amelyet leginkább a háborúk idején fordított az emberek javára a Teremtő: biztonságot találtak itt mindig, amikor ide menekültek fel a népek. „Az oroszokból én csak annyit láttam, hogy elvonultak mellettünk” - emlékszik vissza a második világháborúra az özvegyasszony. A kunyhók - vagy ahogyan Laci bácsi mondja (ő a tolmácsom): a majorságok - úgy vannak elhelyezve, hogy ha az egyiknél megjelent a Securitate, akkor legyen idő a másikból elmenekülni. 

Lukrétia Mataringe a százötven éves ház szoba-konyhájában Fotók: S. L.

Lukrétiánál helyet foglalva arról is kíváncsiskodnánk, mit csinálnak mindennapon, hogy zajlik ma az élet, az asszony pedig azt feleli, hogy csak úgy, mint másutt: reggel kelnek, este fekszenek. Nem is érti a kérdést: „Mi a kedvenc időtöltése?” „Hát az állatokat ellátom. A tehenet kétszer fejem egy nap. A tejet begyűjtik, így lesz a tejből lej, amire nagy a szükség - petróleumot, orvosságot és egyéb apróságot csak így vehetek. A nyugdíj itt ismeretlen. A vízért is el kell járni, két-három vödörrel fogy naponta. A kertet gondozni kell, a tojást begyűjteni - azt a lányomnak teszem félre.” Mindegy, hogy kedvvel vagy kedv nélkül - a teendők sora adja magát. Mint mondja, időnként leül, olvassa a Bibliát. Nem tudom, a valódi szövetségek könyvét vagy csak az ortodox imakönyvet-é, a falon azonban szőttesre hímzett házi áldás. Régebben juhokat is tartott, de többször megdézsmálta azt a farkas. A medve pedig (Laci bácsi fogalmazása szerint) „úgy fogta ki az alkalmat”, hogy kiásta az istálló oldalát. „Volt idő, amikor szőttünk, fontunk is itthon, manapság azonban ez nem szokás. Nem a legújabb városi divat szerint öltözködünk, azért neveznek minket mokányoknak - teszi hozzá -, de még a rossz cipő, csizma, bocskor is haszonnal bír itt, a világ rejtekén.” Laci bácsi szeme a szoba-konyhában körbejár, majd magyarul megjegyzi: „Hűtő nincsen, tévé sincsen, rádió legfeljebb telepes, ha van. A mosópor itt nem ismerős, mert a házi szappan főzése hagyományos időtöltés - állati zsiradékból és lúgból főzik. Itt aztán nem kell valami rettenetest költeni a nagy luxusra!”
A nem létező jégszekrényben valóban nem romlik meg a nem létező párizsi. A füstölt sonka azonban ott lóg a padláson, a zsúpfedél alatt, ahol a melegben is eláll. Amúgy érdekesen készül: disznóvágáskor a sonkát felteszik a padlásra, a szalma alá. A mokányházban nincsen kémény, így a füst a padláson megreked, és teszi a maga dolgát. Csak arra kell vigyázni ilyenkor, hogy a tüzelő igazi, kemény fa legyen, ne fenyő, mert az gyantás. „Ez a legjobb módja a tartósításnak: a szalmafedél alatt füstölődik a legfinomabb sonka, szalonna, kolbász” - mondja a harangozó. A disznót inkább télen vágják, amikor a füst a padláson hőszigetelőként is hasznos.
Lukrétiától kedélyesen búcsúzunk. Lefele a hegyről magányos, szikár lovas közeleg az úton - itt minden ember látványa esemény. Fanyergen ül vidáman, hisz üres a kosara, mert eladta a meggyét. Úgy mosolyog, hogy mind a hat foga egyszerre látszik. „Oltyán Flóriánnak hívnak” - mutatkozik be, és amikor látja, magyarok vagyunk, örömmel kiáltja, hogy a magyarokra mindig jó emlékkel gondol. Korábban, az 1940-es években ugyanis az apja szép nagy földet kapott a magyaroktól, de a háború végeztével elvették tőlük, a román államosítás során. Flórián ez után lett erdőkerülő, mert hiába a rengeteg, a fára ügyelni kell. A lovas a nevéből ítélve nem kimondottan mokány: az oltyánok a törcsvári szoroson túlról, Bukarest környékéről érkeztek a környékre. Néha csak azért, hogy a hágón túl megtermelt, jó minőségű paradicsomot, padlizsánt értékesítsék, Flórián apja azonban itt ragadt, és úgy tűnik, nem egyedül. Oltyánokat idefele is láttunk a mezőn munkálkodni.
A krumplifőd szélén cserzett bőrű, kortalan kinézetű házaspár falatozik: kenyeret esznek és uborkát. Rákérdezünk: tán megvetik-é a szalonnát? Dehogy - felelik -, böjti nap ez a mai, ezért a diéta. „Az ortodox naptár szigorú előírása szerint szerda és péntek a böjtnek van szentelve, de kívüle is rengeteg a piros betűs ünnep, amikor nem lát munkához sem a mokány, sem a többi ortodox román” - avat be a titkokba útitársam. Az idegent - azaz minket - jókora karéjjal kínálják, de elég belőle egy falat is, olyan tömött ez a házilag sütött kenyér. Majd megmutatják, hol a forrás, a világ legtisztább ivóvize, amit - hiába is tennénk próbát - a boltban pénzért sem kaphatnánk meg.
Későre jár, beülünk az öreg autóba, ami itt luxusnak számít. Ennyit láttunk mokányföldből, eddig tartott a Brüsszel és Strasbourg árnyékától messze eső időutazás. Laci bácsi mintegy az orra alá dörmögi, ahogy fogja a kormányt: „Boldog népek ezek, elégedettek a sorsukkal.” Lassan alkonyodik. Eszünkbe jut Lukrétia, aki hamarosan megvacsoráz, majd sokáig ül a sötétben, ahogy eloltotta a petróleumlámpát.