Tihanyi Péter
Beszélgetés Vitray Tamással, a tévézés nagy öregjével

„Ha valaki szemében megcsillan egy éppen megszülető gondolat vagy némi irónia, és fölvonja a szemöldökét, az legalább akkora mozgás egy közeli képen, mintha a monitor két sarkából elindulna egy-egy hadsereg, és középen összecsapnának.”

„A döntéseimben az ösztöneim, intuícióm sokkal jobban működött, mint az eszem” Fotó: Somorjai L.

- Majdnem ötven éve televíziózik. Mik azok a személyes tulajdonságai, amelyektől még ma is hiteles a képernyőn?
- Különös dolog a kamera, mert vagy szeret valakit, vagy nem, és ez nem szellemi képesség, nem megjelenés és még csak nem is valamilyen kisugárzás kérdése. A színész elsősorban a szemével színész, ez a képernyőn megjelenőre is igaz. Egy közeli rettenetesen felerősít mindent, rosszabb, mint a röntgen. Tehát ha valaki pofákat vág vagy túl erőteljes a mimikája, a gesztusai, nehezen lesz hiteles. De a szem mindent ki tud fejezni. A kezdő éveimben az volt a közfelfogás, hogy a beszélő ember unalmas. Igen, unalmas, ha unalmasakat mond, vagy ha unalmas a személyisége. Ha valaki szemében megcsillan egy éppen megszülető gondolat vagy némi irónia, és fölvonja a szemöldökét, az legalább akkora mozgás egy közeli képen, mintha a monitor két sarkából elindulna egy-egy hadsereg, és középen összecsapnának. A kollégáim között is van, aki igazán művelt, megnyerő külsejű, rendkívül okos ember, de ez soha nem tudott átjönni a monitoron, mert valamitől mégsem volt hiteles. Nem szerette őt a kamera. 
Azt kérdi, mitől vagyok hiteles? Az a tapasztalatom, az optimumát akkor fejti ki az ember - a színészekre ez nem vonatkozik -, ha a civil, hétköznapi formájához képest a legkisebb mértékben változik meg a képernyőn. Na most, ha a saját optimuma egyébként kevés, akkor nem alkalmas televízióra. A legjobb, ha egyáltalán nincs különbség a kamera előtti és a privát viselkedése között. Az sem jó, ha valaki a képernyőre tartogatja a míves beszédet, a precíz kifejezésmódot. Ha az nem a mindennapokban válik aktív, természetes szókincsévé, idegenszerűen fog hatni. De ha egyszer csak a nézők azt érzik, hogy ez a pasi ilyen, amilyennek tévén keresztül mutatkozik, akkor hiteles lesz számukra. 
- Ha egy szóval kellene megjelölnie a foglalkozását, mit mondana, mi maga?
- Televíziós. Tudniillik, ha azt mondom, sportriporter, nem igaz, ha műsorvezető, az sem, mint ahogy riportfilmrendező vagy egyetemi tanár sem. Én 58-ban kezdtem, együtt nőttem fel a televízióval, így abban a megismételhetetlenül és felülmúlhatatlanul szerencsés helyzetben voltam, hogy mindent kipróbálhattam. Mikor azzal álltam elő, hogy megpróbálnék egy vetélkedőt, senki nem mondta, ne csináld. Talán szerénytelenül hangzik, de nagy százalékban sikeresek voltak a próbálkozásaim. Egy idő után nyilvánvaló lett, ha valamivel ajánlkozom, és utána meg is csinálom, abból nagyobb baj nem lehet. 
- Amikor maguk indultak a hőskorban, mit jelentett a televízió az embereknek?
- Magyarországon a televíziózásnak kezdetben az volt a szerencséje, hogy nem volt alternatívája. Nem azért volt fontos, mert filmeket vagy híreket láttak a nézők, hanem azért, mert az egyetlen ablak volt a világra. Én híressé a műkorcsolya-közvetítéseken lettem. És nem azért, mert olyan fantasztikusan tudtam, ki mikor mit ugrott - eleinte erről csak hozzávetőleges fogalmaim voltak -, hanem mert általam nyílt ki az ablak számukra a nyugati világra. Otthon ültek a szobájukban ezek a szegény, gyakran sokat tűrt, megfáradt emberek, és egyszer csak a személyemen keresztül belecsöppentek a legdrágább nyugatnémet üdülőhely, Garnisch-Partenkirchen elitjének hétköznapjaiba. Velem azonosították, hiszen amíg a jeget felújították (háromszor húsz percben), én mutattam be a „kinti” életet. Hazajöttem arra, hogy híres emberré lettem. Mikor az első vetélkedőket vezettem - valószínűleg elég rémeseket is -, az azért volt mégis szenzáció, mert ez a fajta szellemi játék minden előzmény nélkül egyszer csak megjelent az otthonukban. 
- És ma mi a televízió?
- Egy sivár, tömegcikkeket termelő gyár, olyan, mint a McDonald’s, mint a Kentucky Fried Chicken. Ha jót akar enni, nyilván nem megy be, de ha nagyon éhes, beugrik. A mai televíziózás „specialistákat” igényel. Valaki vagy csak kvízt vezet, vagy riportfilmet készít, vagy mérkőzést közvetít, vagy csak híreket olvas. Ha már kétfajta műsora van, előbb-utóbb az egyikből kiveszik. A mai képernyőn lévőktől nem azt várják, hogy hiteles személy, egyéniség legyen, hanem azt, hogy mint egy panel, bármikor kivehető legyen. Hiszen két hét múlva újat tesznek a helyére. Jó, mert könnyen cserélhető. Mert csereszabatos. A cserét a nézők szinte észre sem veszik.
- Rendbe tudná tenni a Magyar Televíziót?
- Ember nincs, aki ezt most rendbe tudná tenni. Az a pénzösszeg, ami ennek a televíziónak az igazi rendbetételére kellene, egyszerűen - én is azt mondom - nem állhat rendelkezésre. 
- Csak pénzen múlna?
- Elsősorban. Amíg ezt az intézményt nem szanálják tökéletesen, ami körülbelül 40 milliárdot igényelne, s amíg nem újítják fel teljesen műszakilag, és ezek után nem kezdenek el nagyon kevés embert nagyon jól megfizetni, és sokat kidobni - addig bele sem érdemes kezdeni. Ez másik 40-50 milliárdba kerülne. És erre ma nincs 90 milliárd.
- Idővel visszahatott Önre is a képernyő? Változtatott valamit a viselkedésén, gesztusain, visszanézve önmagát?
- Mindent abból tanultam, ahogy magamat és a kollégáimat viszontláttam. Egy stúdióbeli riportomról hallottam a kollégáimtól: mennyire nagyszerű volt, fesztelen és laza (a hatvanas években ez nagy dolognak számított), olyan volt, mondták, mintha tudomást sem vettem volna arról, hogy néznek minket. De ez engem valamiért mégis zavart. Aztán több műsort megnézve rá kellett jöjjek, akkor teszem jól a dolgom, ha az iménti dicséretnek pont az ellenkezőjét teszem. Tehát nagyon is tudatosítanom kell a nézőben, hogy számolok a jelenlétével, sőt azt is éreztetem vele, hogy a képernyőn őt, a nézőt képviselem. Ennek egyszerű trükkjei is vannak. Például, ha önnel beszélgetek a stúdióban, azt mondom: „Önök biztosan tudják, hogy az a Tihanyi Péter ül itt velem szemben, aki, satöbbi, satöbbi”. Vagy például: „Lehetséges, hogy önök már előbb észrevették, de nekem csak most tűnt fel, hogy Tihanyi Péter haja, stb.” - s így máris bevontam őket a beszélgetésünkbe. Ezek apróságok ugyan, de engem világéletemben izgattak. Nagyon tudatosan és pontosan kell vezetni egy beszélgetést, aminek végül is úgy kell hatnia, mintha spontán, saját szórakozásunkra diskurálnánk. Ez hatalmas, törékeny és izgalmas játék, amit mindig nagyon élveztem.
- Még ma is?
- Negyvenhat éven át egyfolytában nem lehet mindent nagyon élvezni. Hozzáteszem, ugyanígy izgattak a sportközvetítések. Anno 1958-ban minden előzmény nélkül kezdtük el közvetíteni a focit is. Illetve egyetlen előzmény volt, a rádió, pontosabban Szepesi. A magamfajtának ebből kellett kiindulnia.
- Ahhoz képest egészen mást csinált, mint ő.
- De nem rögtön. Később aztán úgy fogtam föl, mintha egy másik néző mellett ülnék én is egy karosszékben. Mintha együtt nézném önnel a meccset, és közben elmondanám a reflexióimat. Így nem követem el azt a hibát, hogy amit mindketten látunk, azt még szóban is közvetítem. Így még állandó fáziskésésben is lennék. Csak annyi a teendőm, hogy észrevételeket fűzzek a látottakhoz. Tehát nem azt mondom, „Nyilasi bravúros csellel elvette a labdát, és kapura rúgta”, hanem csak annyit: „Szép volt Tibor”. 
- Mi az, ami megkülönbözteti magát, illetve a magafajta televíziós dumafrancikat a többiektől?
- Talán csak két dolog. Egy hallatlanul nagy és legtöbbször őszinte kíváncsiság, és egy erős közlési vágy. A közlési vágyat persze hívhatják exhibicionizmustól kezdve sok mindennek. És ha ezek mellett az embernek van annyi beszédkészsége, dramaturgiai érzéke, hogy el is tudja mondani, amit akar, s ha van hozzá elegendő műveltsége és fantáziája, hogy mindezt azon átöblítve tálalja - azt hiszem, el lehet őt fogadni ilyen dumafrancinak, mint amilyen én is vagyok. 
- El kell fogadnia, illetve szeretnie kell, akit a kamera elé ültet?
- Nem hinném. Két dolog viszont biztosan kell. Az egyik, hogy ne legyenek előítéleteim, hogy ne legyen előre kialakult véleményem az illetővel kapcsolatban, mert az eleve befolyásolni fogja a hozzáállásomat. A másik, hogy megnyerjem a bizalmát. Az utóbbi azért nehezebb, mert nem minden ember érdekes, ugyanakkor a kíváncsiságomnak hitelesnek és meggyőzőnek kell lennie. Az úgynevezett rázós kérdések azért nem jók, mert nem nyerem el annak a bizalmát, aki érzi, hogy támadom. Akit ütnek, boksznyelven szólva kettős fedezékbe menekül, s nem nyílik meg. El kell hitetnem vele, hogy segíteni akarom, és nem bántani. Ezért a legkeményebb dolgot csak ártatlan kék szemekkel, szinte naivan szabad megkérdezni. Egy percig sem állítom, hogy ez mindig sikerül. 
- Megismert sok embert, és bejárta a világot. A kíváncsiság őszinte még magában? 
- Az ember hetven után már nem kíváncsi mindenre. Nem erőltetem, hogy mindenhol ott legyek. Ma már jobban érdekel, ha egy fiatal, rátermett embernek meg tudom rövidíteni a képernyőig vezető útját. Az úgynevezett tanításra gondolok. Tanár lettem a Színművészetin, ahová évekig nem vettek egykor fel. 
- Hiszen akkor is az volt, mikor én tanultam ott.
- De akkor csak óraadó voltam, Várkonyi hívott oda még 77-ben. Kazimír rektorsága idején lettem adjunktus, később docens, tavaly év elejétől pedig egyetemi tanár. 
- Mit tanít tulajdonképpen?
- Azt, amiről egészen röviden magának is beszéltem. Megpróbálok segíteni, hogy ugyanazokat a marhaságokat ne kövessék el, amiket én elkövettem. De nincs recept. Cölöp vagyok számukra, amibe ha akarnak, meg tudnak kapaszkodni, vagy ahonnan el tudnak rugaszkodni. Nem tudomány, de hasznos. 
- Sok fiatalt tett képernyőre?
- Sokat. Némelyikük lassan már abba is hagyja. Az első csapatban, akikkel még együtt rágtuk a gittet, benne volt Baló Gyuri, Szegváry Kati, Gyulai, Knézy, Bánó Andris. Nemrégiben Máté Kriszta, Batiz András, Jáksó Laci, Marsi Anikó, mind hozzám jártak a színművészetire. 
- Mik a tervei a következő évekre?
- Nem nagyon tervezek. Azok a terveim, amiket nagy okosan és komolyan magam elé tűztem, legtöbbször soha nem valósultak meg. Tehát, amit racionálisan kigondoltam, jobbára nem sikerült. A választásaimban és döntéseimben az ösztöneim, intuícióm sokkal jobban működött, mint az eszem. 
- Ön boldog?
- Most már huzamosabb ideje harmonikus körülöttem a közvetlen világ, és nagyjából békében vagyok vele. Sok boldog pillanatot adott az élet. Egerszegi Krisztina győzelme boldog pillant volt, hogy a sportnál maradjak, Gyulai Zsolté szintén. 72-ben Balczóé ugyancsak. És volt boldogság bőven a magánéletemben is. Négy hónapja született meg az ötödik unokám, a legkisebb fiam gyermeke. Nagypapának lenni is jó.