Szöllősi Tibor
Káin vagy Ábel útján?

A vallási indíttatású emberölés gyakorlata nem a betlehemi gyermekek legyilkolásával kezdődött, hanem egyidős az emberiséggel. A Biblia tanúsága szerint már a második nemzedékben elkövették ezt a bűnt.

Luther Márton. A reformátor nem lett mártír, és ezzel véget ért a középkor

Káin és Ábel két alapvető emberi gondolkodásmód és sors prototípusa lett, amelyet már nevük jelentése is kifejez. Káin, az idősebb fivér az Isten és ember közé áthatolhatatlan válaszfalat húzó bűnesetet mint változtathatatlant elfogadta, és beletörődve abba, hogy a Teremtő immár valami távoli, megfoghatatlan lény az ember számára, figyelmét arra összpontosította, amit az ember természetes képességeivel megszerezhet és birtokolhat a földön (Káin neve ezeket a tevékenységeket fejezi ki). A történelem folyamán Káin és utódai teremtették meg elsőként azt a vallásos materializmussal átitatott jóléti társadalmat, amelyben virágzott a tudomány és a művészetek, de a teljesen formális istenhit egyre kevésbé vethetett gátat az emberből előtörő gonosznak.
Ábel neve párát jelent, ami a hiábavalóság jelképe: rövid ideig látszik, majd eltűnik, mintha sose létezett volna. A bukott ember elveszítette létezésének teremtetéséből fakadó értelmét - hogy örök közösségben éljen Istennel -, s csupán szertefoszló páraként jár a földön. Ezt felismerve Ábel a szellemi halál állapotába zuhant emberi lét legfontosabb teendőjének - az örökkévalóság távlatából nézve pedig az egyetlen fontos feladatnak - azt tartotta, hogy vakként botorkálva is keresse, kitapogassa a Teremtőt; megtalálja kiengesztelésének módját. Sikerrel járt, és ez az életébe került - a frusztrált báty meggyilkolta, mert Isten csak az ő áldozatát fogadta el. 
Jelen írás a keresztény Egyház történetéből villant fel néhány epizódot, amikor a megcsontosodott vallási hagyományok képviselői (bármilyen jellegű tradíció fölött őrködtek is) „a többségi akarat és az idősebb jogán” az ábeli életfilozófiát követő és változást sürgető szellemi áramlatok fizikai megsemmisítésére törtek.

Az Újszövetség hajnalán

Jézus korában a farizeusok köztiszteletben álló, ám általa sokat korholt csoportja ragaszkodott leginkább azokhoz az előírásokhoz, amelyekkel emberi hagyományok és elvárások rendszerét akasztották híveik nyakába. Ezzel pedig - mondta Jézus a szemükbe - nem egyebet művelnek, mint hogy bár a nyilvánosság előtt Mózes tekintélyének örököseiként lépnek fel, valójában érvénytelenítik és hatástalanná teszik Isten parancsait, amelyeknek az a rendeltetésük, hogy az Istent keresőknek utat mutassanak. Márpedig az izraelita hit szerint egyedül Isten parancsainak rendeltetése ez (ld. Mózes 5. könyve 4:2, Példabeszédek 30:5-6). Egy másik alkalommal Jézus még élesebb szavakkal illeti korának vallási vezetőit: „Ezért meglátjátok, küldök hozzátok prófétákat, bölcseket és írástudókat, akik közül egyeseket megöltök és keresztre feszítetek, másokat megkorbácsoltok gyülekezeteitekben, és városról városra üldözitek őket, azért, hogy rátok szálljon az összes igaz vér, amelyet kiontottak a földön, az igaz Ábel vérétől egészen Zakariásnak, Barakia fiának a véréig, akit a Templom és az oltár között öltetek meg.” Ábel haláláért tehát ugyanaz a szellem volt felelős, mint amely a Jézusban vallási konkurenst látó farizeusokban működött, és e szellem áldozatainak sora tulajdonképpen nem zárul le Zakariással, hiszen az oltár és a szenthely között a papi mosdómedence állt, amelynek vizével való megmosdás az Isten beszédével való közösséget jelképezte. Zakariás tehát mindazokat képviseli, akik emberi hagyományok, elvárások helyett Isten Igéjét követték, és ezért az életükkel fizettek - a farizeusi szellem Ábeltől napjainkig dúlja az emberi történelmet.
Ennek a szellemnek esett áldozatul maga Jézus is, és ezen a tényen az sem változtat, hogy Isten Bárányaként Ő éppen erre az áldozatra született. 
Az Egyház első vértanúja, István egy volt a bölcsek közül, akikről Jézus a fenti idézetben szólt. A kor legképzettebb teológusait különösen ingerelte, hogy a Szent Szellem bölcsességével és erejével teljes diakónussal szemben egyszerűen nem lehettek partnerek a vitában. Ha már nem voltak hajlandók elfogadni az érveit, sem tovább tűrni a tevékenységét, egyet tehettek: megvádolták azzal, hogy a názáreti Jézust hirdeti, mint aki megváltoztatja a mózesi ceremóniákat. 
István kivégzésében közreműködött egy fiatalember, aki később mégis elfogadta István hitét. A Galata levélben Pál a keresztények iránt hajdan tanúsított, pusztítóan agresszív viszonyulását azzal magyarázza, hogy rendkívüli mértékben lelkesedett vallási hagyományaiért. Később már az ő életét is lépten-nyomon fenyegette a vallási féltékenységből származó gyilkos indulat, noha - ahogy Rómában a császári kihallgatásra várva is védekezett - semmit sem vétett az ősi szokások ellen. 

A pergámumi mártír

Az evangélium terjedésével a keresztény hit csakhamar Júdea határain túl is követőkre talált. Már az Apostolok cselekedetei és más újszövetségi írások arról tanúskodnak, hogy a pogány kultúrákban a bálványimádó tradíciók jelentették a legnagyobb kihívást a hit tisztaságával szemben. Ebben a közegben sokan áldozták életüket a hitért, akik közül már a Biblia megemlíti Antipászt, Jézus hű vértanúját (ld. Jelenések 2:13).
Antipász Pergámum püspöke volt Domitianus császár idejében, 83-ban. Neve jelentése: „mindenek ellen”, ami azt jelképezheti, hogy egyedül ő állt meg a hitben a gonoszság minden erejével szemben, de a reformáció idejében (bizonyára az Antipáter név rövidítéseként) a nevét így értelmezték: „a pápa ellen”. Különösen az ortodox egyházak ma is megünneplik Szent Antipászt április 11-én. 
Ortodox tradíció szerint Antipászt János apostol kente fel a pergámumi gyülekezet püspökévé. Haláláról Szimeon Metafrásztész bizánci martirológus számol be. Eszerint Pergámum lakói démonokat imádtak, akik meg is jelentek nekik, és közölték velük, hogy nem élhetnek tovább azon a helyen, és többé nem fogadhatják imádóik áldozatát, mert Antipász ereje elűzi őket onnan. Ezért Pergámum lakói elfogták Antipászt, és átadták a város konzervatív értékeket őrző kormányzójának, aki megpróbálta meggyőzni Antipászt arról, hogy a régi dolgok tiszteletre méltóbbak az újaknál. Ennélfogva, úgymond, a görögök vallása tiszteletre méltóbb a keresztény hitnél, mert régebbi annál, és az idő múlásával csak egyre tisztább. Másfelől a keresztények hite nem méltó a tiszteletre, mert később kezdődött, és kevesebben is követik. A hagyomány szerint Antipász ezzel az érvvel éppen Káin és Ábel példájával szállt szembe: Káin idősebb volt Ábelnél, mégis Isten Ábelt fogadta el, és nem őt. Káin ezért megölte a testvérét, és ezután minden ember gyűlölte és megvetette őt a tettéért, pedig ő volt az idősebb, tehát a görögök istentelensége is gyűlöletes a keresztény hittel szemben, noha régebb óta ismert. Amikor a kormányzó és a görögök meghallották ezt a választ, haragra gyulladtak, és miután az idős Antipász elutasította, hogy tömjént vessen a császár vörösen izzó, bika alakú rézoltárára, őt magát dobták bele elevenen. Kínhalála közben a szent buzgón imádkozott, dicsőítette Isten hatalmas erejét, és megköszönte neki, hogy szeretetéből méltónak ítélte őt a szenvedésre.

A Szenthagyomány nevében

A bibliai kijelentés az első század végén a Jelenések könyvével lezárult, ezért János utolsó intése - amellyel mintegy Mózes szavait ismételve megtiltja, hogy üzenetéből bármit elvegyenek, vagy ahhoz hozzátegyenek -, immár a teljes Szentíráshoz való viszonyulás tekintetében ad minden korban megszívlelendő eligazítást az egyház számára. Ennek ellenére a Biblia tekintélye mellé lassanként felnőtt az az egyházi tradíció (az úgynevezett apostoli folytonosságban működő Szenthagyomány), amely - a római katolicizmus hittétele szerint - „Isten szavát, amelyet Krisztus Urunk és a Szentlélek bízott az apostolokra, sértetlenül származtatja át ezek utódaira, hogy az igehirdetésükkel... őrizzék, kifejtsék és terjesszék”. A probléma az, hogy a „sértetlenül” szót a pápaság történetét futólag áttekintve sem lehet komolyan venni, ha a vallási tevékenységek megítélésével kapcsolatban Jézus józan intését szem előtt tartjuk: „Minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a romlott fa pedig rossz gyümölcsöt terem... az ő gyümölcseikről ismeritek meg őket.”
Ezeregynéhányszáz évvel Antipász után a mártír neve már a római egyház túlkapásainak való ellenállást jelképezte, és azt az emberi tartást, amely a protestáns reformációhoz vezetett. Azoknak, akik nem hajtottak térdet a kúriának, a középkori Európában szinte mindenütt bőven nyílt lehetőségük erőt meríteni a példájából. 1208-ban és az azt követő években III. Ince a történelem egyik legvéresebb irtóhadjáratát hirdette meg az albigensek ellen. Felidézhetjük John Wycliffe, a „reformáció hajnalcsillaga” üldöztetését, a Bibliát angolra fordító William Tyndale és a cseh Husz János mártírhalálát, akit Prágai Jeromos követett a máglyán. Folytatódik a sor Savonarolával, mert félelem nélkül napvilágra tárta VI. Sándor pápa gonosztetteit. 1540 és 1570 között Európa különböző országaiban 900 ezer protestáns hívőt gyilkolt meg Róma; IV. Pál négyéves pápasága alatt (1555-59) csak az inkvizíció eszközeivel 150 ezret. Angliában a katolikus restaurációt kikényszerítő I. („Véres”) Mária pusztította őket, de az ír pápisták is kitettek magukért Ulsterben. 1572-ben Párizsban háromezer hugenottát mészároltak le egyetlen nap alatt, aminek örömére V. Pius hálaadó istentiszteletet tartott. A Németalföldön Alba hercege kegyetlen brutalitással végzett protestánsok ezreivel; az irtóháború sikeréért a pápa buzgón imádkozott, és „felszentelt” kalpagot és kardot küldött a hercegnek, sikereit méltánylandó. Bár a katolikus terror „fénykora” a középkori századokra esett - a fenti lista korántsem teljes -, rövid időre a 20. században is újjáéledhetett a horvát usztasák rémtetteiben.

Isten Igéje nevében

A protestantizmus egyes hajtásaiban (és korántsem perifériális csoportokról van szó), miközben minden igyekezetükkel a római istentiszteleti és hitéleti formák megtisztítására törekedtek, azokkal szemben, akiket köreiken belül joggal vagy tévesen eretnekeknek bélyegeztek, ugyanolyan eszközökkel léptek fel, mint a római egyház. Van rá példa, hogy miközben kínos gonddal igyekeztek megszabadulni a bálványimádástól vagy a Szentírással ellenkezőnek tartott gyakorlatoktól, a káini örökséget átvették Rómától. Így az a furcsa helyzet állt elő, hogy egyes protestánsok egyszerre lettek üldözöttek és üldözők.
A svájci reformáció atyjának tartott Ulrich Zwingli Einsiedelnben, egy Mária búcsújáróhelyen kezdte a pályafutását misés papként, de a Biblia üzenete váratlanul megérintette, és az mind fontosabbá vált számára. Amikor fokozatosan szembesítette a bibliai kijelentéseket a katolikus tradícióval, egyre határozottabb meggyőződésévé vált, hogy gyökeres reformra van szükség a római egyházban. Még mint buzgó katolikus nyerte el Zürich főtemplomának, a Grossmünsternek a papi tisztét. Innen azonban 1520-tól már a megtalált bibliai igazságokat hirdette nagy erővel. 
Tanítványok gyűltek köré, akik számára az egyik legfőbb üzenete az volt, hogy a Szentírásnak a hit minden vonatkozásában abszolút tekintélye van. Mint mondta: „Ha valamit az evangéliummal egyezőnek találunk, megtartjuk, ha nem, elvetjük.” Szavait tettekké is váltotta. Néhány év leforgása alatt a városban befejeződtek a körmenetek, ereklyékhez történő zarándoklatok, kiürültek a kolostorok. Elvetették a pápa egyházfőségét, a halott szentek közbenjárását, a Mária-kultuszt, a purgatórium tanítását, és eltörölték a misét. 1524-re már a város vezetése is a hitújítás mellé állt, és a városi tanács utasítására távolították el a templomokból a szobrokat, képeket, ereklyéket. Úgy tűnt, hogy a hitújítás győzött Zürichben. Zwingli tanítványai azonban a továbblépés szükségességét érezték. A Zwinglitől tanult hozzáállásnak megfelelően az újjászületés kulcsfontosságú kérdésében is a bibliai kijelentéshez kívánták igazítani a hitgyakorlatot, és a csecsemőkeresztség szokása helyett a hitből történő vízkeresztség helyreállítását látták a következő legfontosabb lépésnek. Zwingli megpróbálta visszafogni őket, noha tisztában volt a csecsemőkeresztség tarthatatlanságával. Egyik levelében ír is emiatti rossz lelkiismeretéről, és utal arra, hogy miért nem szakított mégsem a csecsemőkeresztséggel: „Ha mostani gyakorlatomat mégis abbahagynám, attól félek, elveszíteném fizetésemet.” Amikor tanítványai a bibliai álláspont érvényesítését sürgették, Zwingli szembefordult velük. 1525. január 10-ére nyilvános hitvitát hirdettek e kérdésben, ám Zwingli hatalmas szónoki képességei ellenére sem tudta meggyőzni a hallgatóságot a csecsemőkeresztség igazságáról. Az egy hét múlva tartott újabb hitvitát Zwingli már jobbnak látta a városi tanáccsal berekesztetni, mivel úgy ítélte, hogy tanítványainak tüzes érvelése egyre többeket győz meg a hitből történő vízkeresztség helyreállításának időszerűségéről. A hitvitát követően Zwingli ismét a városi tanács segítségét kérte, és egy olyan rendeletet bocsáttatott ki, amely száműzetéssel sújtotta mindazokat, akik újszülött csecsemőiket nem kereszteltetik meg nyolc napon belül. Zwingli külön könyvet is írt a csecsemőkeresztség védelmében tanítványai ellen, melyből a templomokban olvastatott fel a hívek meggyőzése céljából. Szembesülnie kellett azonban azzal, hogy tanítványainak nemcsak Zürichben, hanem a környező vidékeken is egyre több követője támad, ezért a városi tanáccsal betiltatta az anabaptisták („újrakeresztelők”) tevékenységét. Nagy pert rendeztek ellenük, amelyben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték őket. Miután a vezetők közül többeknek sikerült megszökni, körözést adtak ki ellenük. Időközben halálbüntetéssel fenyegették meg mindazokat, akik felnőttkori vízkeresztségben mernének részesíteni bárkit is. Így amikor Zwingli egyik legközelebbi tanítványát, Félix Mantzot elfogták és rábizonyították, hogy nemrégen megkeresztelt egy asszonyt, elrettentésül halálbüntetést mondtak ki rá. Igencsak cinikus halálnemet választottak számára, Zwingli beleegyezésével. Mivel a felnőttkori alámerítkezést hirdette, ezért vízbe történő alámerítéssel, azaz vízbefojtással parancsolták kivégezni. A büntetést a város nyilvánossága előtt 1527 januárjában az éppen zajló Limmat folyó jeges vizében hajtották végre.
Az üldözöttből üldözővé válás egy másik példáját a puritánok adják. Miután sokat szenvedtek Anglia egyházától, egyre többen Amerikában kerestek menedéket közülük. Angliában sok más protestáns sorstársuk volt, mint például az egyes történészek szerint egyfajta őspünkösdieknek is nevezhető kvékerek. Az Újhazában utóbbiaktól már a puritánok vonták meg a szabad igehirdetés jogát, elrettentésként megkínozták és börtönbe vetették azokat, akik a tiltó határozatoknak fittyet hánytak. Az ellentétek oda torkolltak, hogy 1660-61-ben hármukat fel is akasztották, mert a hatóságnak való engedelmességgel szemben a meggyőződésükhöz ragaszkodtak. Az ő haláluk okozta közfelháborodás is hozzájárult az istenkeresés szabadságához vezető út kikövezéséhez Amerikában.